Sajó István art deco építész Debrecenben született. Bár Amerikában nagy karriert futott be, honvágyával küzdve mégis hazajött az alföldre, és a többnyire földszintes cívisutcák népi klasszicista polgárházai között megépítette izgalmas, tágas, korszerű art deco épületeit. Ízig-vérig debreceni volt.
A debreceni MODEM nagysikerű kiállítása után most a Műcsarnok mutatja be Sajó István munkásságát.
Kurátorok: Szoboszlai Lilla, Térey János
Térey János
TANÖSVÉNY ATLANTISZON
Nyolcadikos koromban elhatároztam, hogy végigjárom Debrecen templomait, de tisztességesen ám. Úgy is lett. Így jutottam az elsők között a belvárosi, akkor Dimitrov, ma Miklós utcai evangélikus templomba. Az ottani lelkész mesélt róla, hogy a főépülethez hozzátoldottak volna egy karcsú tornyot a harmincas években.
„Tudod, kisfiam, Sajó tervezte. Aki a stadiont meg a Hatvan utca 6. számot is… Ismered? Igen, az a nagy, hússzínű ház a legelején. Ahol a 31-es busz megáll. Bejárta Amerikát, felhőkarcolókat tervezett New Yorkban. Mindene olyan szokatlan. Legalábbis a debreceni szemnek. Érthető, most nem is nagyon tartják számon. Téged érdekel? Él az özvegye, van két lánya. Nézd meg a telefonkönyvben.”
Megnéztem. Kerestem egy fülkét meg egy kettest a zsebemben, és tárcsáztam.
Aztán egy őszi vasárnap délután becsöngettem az akkori Ságvári Endre utca egyik szürke bérházának első emeleti lakásába. Kaputelefon: Sajó. Bár akkoriban még nem mindig zárták a lépcsőházakat, az ember olykor gond nélkül fölsétált a lépcsőn. Beléptemkor idős hölgyek kártyáztak egy kerek asztalka mellett, mintha Nádas Péter Szent István parki asszonyainak előképét láttam volna, mondom utólag. Egy nálam alig idősebb fiú egy híres focista nevén mutatkozott be; egy másik kamasz hosszú, göndör rockerhajat viselt. Őt pár év múlva a gimnáziumom zenekarában láttam viszont szólógitárosként; harminc évvel később pedig a kiadóm ügyvédje lett.
Szempillantás alatt egy olyan világba csöppentem, amelyiknek a létezéséről addig is volt némi sejtelmem, hiszen stílbútort, kertvárosi villát és polgári nappalit a saját családomban is láthattam már. Ez mégis más volt. Világos, átlátható tér. Sok-sok négyzetméter, mégsem labirintus. Sűrű atmoszféra, békebeli, kicsit amerikás, mondom ugyancsak utólag, bölcsen. Feketére lakkozott, lekerekített sarkú bútorok. Narancsszínű és tintakék csempékből rakott, artisztikus vonalú cserépkályha. Itt még a beépített fürdőszobaszekrény is EREDETI. Valójában vegyes lehetett az összkép, a háború és az azóta eltelt évtizedek örvénye nyilván megkeverte a stílusokat. Helyenként mégis adott volt az illúzió, hogy egy hamburgi vagy brooklyni iparművész valamikori otthonába toppantam, amelyik egyúttal a modernista térformálás tanösvénye is – mondanám ezt is a mai eszemmel, de akkoriban sem a „Brooklyn”, sem a „tanösvény” szavak jelentésével nem voltam igazán tisztában, nyugat-német és amerikai élményem sem volt az égvilágon semmi. A huszadik század történelmével hellyel-közzel tisztában lehettem. Az pedig itt volt, lélegzett, jelenvalóan. Annyi linóleumos, politúrfényű, elemes bútoros lakótelepi enteriőr és kertségi szoba-konyha után itt valami mást találtam.
E süllyedő Atlantisz tömegvonzása erős volt.
Pisszenni is alig mertem, pedig nem volt csönd. Az ott az íróasztala. Nézd csak ezt a mappát, ez meg a portfóliója. Ó, a Stadion, hát igen. Az OTI, az ugyanaz, mint az SZTK? Szoboszlón a Dávidházy Kucival… A Mező-villát is ő tervezte. Áll még egyáltalán? De mondd csak, melyik is volt az?
Ez a szekrény is az övé. Kölcsönvették a háborúban, de sikerült visszaszerezni a szomszédoktól.
Á, szóval Debrecenben is volt élet a kockaházas TÜZÉP-építészet, a rögtönző, szükségmegoldásokkal operáló kádárista buhera korszaka előtt?
Arra gondoltam: meg kéne mutatni, hogy nagyon is volt.