Artportal.hu

Beállt a tél, lefagyott a gazdaság is, eltűntek a színek, és egyre morózusabbak, feszültebbek az emberek. Elérkezett az ideje, hogy kellemesebb, napsütéses világba, a Karib tengerre, a Venezuela partjaihoz közeli Grenada szigetországhoz tartozó Carriacou szigetére vigyem el lélekben az Artportal kedves látogatóit.

Karib-tengeri zenegyűjtő expedícióm során, az 1990-es évek elején, két részletben hosszú időt töltöttem a szigeten. A zenegyűjtés mellett helytörténeti és kultúrantropológiai kutatásokat folytattam, rajzoltam, festettem, fotóztam, videó felvételeket készítettem, és persze régi szokásomhoz híven napi rendszerességgel naplót is vezettem.

A sziget fővárosától, Hillsborough-tól légvonalban kb. 2 km-re délre, a Six Roads nevű, szegény emberek lakta szomszédságban, havi 100 US $-ért (mai pénzben kb. 22-23 ezer Ft-ért) béreltem kétszobás villát. A tágas étkező-konyhában szereltem fel hangstúdiómat. Látogatóimat általában a villa teraszán fogadtam. Egy időre helyi zenész barátom, Molton (Major) Dixon is beköltözött két gyermekével, a 4 éves Fidellel és a 8 éves Marcussal az üresen álló hálószobába. Sajnos egy idő után távozásra kellett kérnem őket, mert az alfahím Molton átvette az irányítást a ház felett (például nem riadt vissza sziesztám szent ideje alatt felébreszteni és pénzt követelni), és gyakran hetekre eltűnt, rámhagyva rendkívül eleven, kalandos természetű gyermekeinek gondozását, felügyeletét.

Bár Molton nem örült, hogy el kellett hagynia a villa kényelmét, barátságunk megmaradt. Sokszor kivitt lyukas csónakján halászni a tengerre, s míg én a vizet lapátoltam a ladik aljából, ő gyönyörűségesen szép és fantasztikusan jó ízű halakat fogott horgászbot nélkül, a puszta kezére csavart gubancos nylon zsinórral, amire szögekből hajlított horgokat kötözött és a végére hurkolt kődarabbal súlyozta le. Az ő közvetítésével ismerkedtem meg Mommy Clairrel, a sziget boszorkányával, aki gyógynövényekből és tengeri hínárból kotyvasztott, gusztustalan kinézetű, pokolian rossz ízű varázsitalával gyorsan meggyógyított, amikor súlyosan megbetegedtem.

Alkalmazkodnom kellett a helyi faunához és klimatikus viszonyokhoz. Az első reggelen például jókora kígyót találtam az udvari budiban. Szomszédjaim tanácsára chilli paprikát égettem az illemhely padlóján. A kígyó többé nem jött vissza, mert a paprika hamuja égette szaglószervét. Ébredés után mindig ki kellett ráznom a cipőimet, mert a skorpiók, és a náluk is veszélyesebb, fekete színű ezerlábúak szerettek beléjük bújni. A mennyezetről figyelő, szintén életveszélyes marású, a takaró alá bebújni, az embereket térdük alatt megharapni igyekvő, lapos, zöld színű ezerlábúak ellen úgy védekeztem, hogy vaságyam lábait hypós vízzel teli konzervdobozokba állítottam. A házban táborozó, meghatározott útvonalakon közlekedő három hangyafaj – tűzhangya, bolondhangya és a fából készült falakat egyhangú monotóniával, éjjel-nappal rágcsáló termeszek – ellen nem volt védekezés. Meg kellett tanulnom együtt élni velük, ami persze nem volt könnyű. A padláson élő, esténként a falakon cikázó gekkókra vadászó, csészealj nagyságú pókokkal igyekeztem megbarátkozni. Egy idő után, mint helyi barátaim, én is beszéltem hozzájuk.

A párás hőséget a szinte állandóan fújó Trade Winds (kereskedelmi szelek) enyhítették, ugyanazok, amelyek Kolumbusz hajóit a Karib tengerre vezérelték egykor. New Yorkban felerősödött, alapvető vámpír életmódomat feladva hajnalban, a helyi, roppant erős torkú, távoli barátaikkal már jóval a pirkadat előtt kommunikálni kezdő kakasok érces trombitahangjára (a sziget neve spanyolul ’kakas’-t, a gyarmatosítók megérkezése előtt ott élő carib indián őslakók nyelvén – Kayryouacou – pedig ’A korallzátonyok földjét’ jelenti) ébredtem.

Ébredés után megittam egy jókora bögre kávét, mangót, vagy papayát ettem, aztán lesétáltam a kb. 2 km-re délnyugatra lévő Tyrell öbölbe. Mire a banánültetvények között húzódó földúton odaértem – az útmenti fák ágain jókora iguánák lesték vonulásomat –, már emelkedni kezdett a Nap a tenger türkizkék, kristálytiszta vize felett (a trópusokon reggel 6-kor kel a Nap, és este 6-kor nyugszik le). A reggelente tükörsíma vízen horgonyzó vitorlások között kiúsztam az öböl bejáratáig, ügyelve, hogy a nyílt tengerre érve el ne ragadjon az áramlat. Úszás után megvártam a visszaérkező halászokat és frissen fogott, mélytengeri halakat vásároltam tőlük, vagy a helyközi mikrobuszjáratok valamelyikével elmentem Hillsborough piacára, ahol zöldségeket, gyümölcsöket vásároltam, illetve pénzt vettem fel a bankból. Körülbelül havonta 100 US $-ból remekül meg tudtam élni.

Hazaérve bőséges reggelit főztem, aztán reggel 10 és délután 3 között sziesztáztam. A nappali hőségben csak a helyiek tudnak funkcionálni. Ébredés után megebédeltem, majd hosszú felfedező utakat tettem a sziget belsejébe, vagy keleti partján. Kezdetben sok bajom volt a területüket őrző kutyákkal, de miután barátaim megtanítottak, hogy amint felbukkan egy kutya, azonnal meg kell dobni kővel, megtanulták, hogy ki az erősebb és vicsorogva, hörögve ugyan, de békén hagytak. Röviddel naplamente előtt újra úsztam pár kilométert a tengerben, amelynek türkizével, tisztaságával, a benne nyüzsgő élőlények kecses szépségével nem tudtam betelni. Sétáim közben ismerkedtem a közelben lakókkal, akik közül néhány rendszeresen meglátogatott késő délutáni teára, beszélgetésekre. Időbe telt, amíg megtanultam a helyi patoise-t (afrikai, carib indián, spanyol, francia és angol szavakból komponált, afrikai nyelvtani szabályokat követő nyelvjárást). Látogatóim friss mangókkal, papayákkal, banánnal, és a helyi különlegességgel, édes citrommal kedveskedtek. Kedvességüket nekik nagy értéknek számító, nekem nem sokat jelentő használati tárgyaimmal, ruhaneműimmel viszonoztam.

A hangfelvételek este 8 után kezdődtek és körülbelül éjfélig tartottak. Ritkán kellett ugyanazt a számot kétszer felvenni, a helyi zenészek szinte sohasem hibáztak, csak én felejtettem el időnként valamit bekapcsolni. A munkát befejezve, méretes kubai vagy brazíl szivar társaságában, a teraszról néztem sokáig a teljes pompájában ragyogó Tejút milliárdnyi csillaga között lavírozó műholdakat. Gyakran rendeztek reggelig tartó bulikat az út túlsó oldalán működő kocsmában. A hangos zene miatt úgysem tudtam volna aludni, úgyhogy egyetlen fehér emberként magam is csatlakoztam a társasághoz. 80 fokos erősségű, One Eyed Jack (egy régi, félszemű kalóz kedvenc itala) nevű fehér rumból készült koktélokat és helyi, ugyancsak méregerős sört ittunk, sáfrányos rizst és csípős, kókusztejjel készült, a lambi (conch – Lobatus gigas) nevű tengeri csiga húsával tartalmasított callaloo levest (bhaaji, taro, xanthosoma, coco, tannia, dasheen, vízi spenót – pomoea aquatica – kelkáposztához hasonló ízű karib-tengeri zöldségféle) ettünk. A kocsma vendégeivel, halászokkal, hajóépítőkkel, földművesekkel, csempészekkel, leszerelt katonákkal, szolgálaton kívüli rendőrökkel beszélgetve ezeken a bulikon tudtam meg a legtöbbet a sziget történelméről, legendáiról, lakói életéről. Így akadtam a Carriacoun valaha okkultista vallási közösséget működtető, paksi születésű szélhámos, Ignatius Trebitsch Lincoln (Trebitsch Ignác, az 'Igazi Trebitsch') nyomára, és ismerkedtem meg – balszerencsémre – Omegon nevű, furcsa külsejű, démonikus erejű leszármazottjával.

Ezen a szigeten éreztem életemben először otthon magam. Jobban megértettem a helyiek mentalitását, mint azokét, akik között ifjúságomat töltöttem. Nem volt sunyiság, alattomosság, kétszínűség bennük. Nem próbáltak ravaszkodni, konspirálni a hátam, egymás háta mögött. Pszichológiailag, a bennük munkálkodó afrikai életerőnek köszönhetően rendben voltak. Tudták, hogy mi jön ki a szájukon, mit miért csinálnak. Logikájuk egyszerű és tiszta volt. Ha a nyomor gyakran bűnözésre is kényszerítette őket, annak pusztán az volt az oka, hogy etetni kellett a gyermekeiket, tankönyveket kellett vásárolniuk nekik. Egy jólképzett asztalos kb. 2-300 Ft-nak megfelelő összeget keresett naponta, míg az üzletekben minden legalább annyiba, vagy többe került, mint New Yorkban.

Minden Carriacoun (területe 34 km², lakóinak száma kb. 5000) töltött nap tele volt meglepetésekkel. Lassan kirajzolódott előttem a sziget sok ezer éves történelme, amely semmivel sem kevésbé eseménydús, mint az európai történelem. Megismerkedtem a helyiek hagyományaival, szokásaival, vallásaival, művészetével. A hagyományokhoz tartozik a kanadai kormány támogatásával évente megrendezésre kerülő, többnapos utcai Shakespeare fesztivál (Shakespeare Mas), amelynek egy része éppen a Six Roads szomszédságban, bérelt villámhoz közel játszódott. Fura volt hallani a patois nyelvjárásban előadott Shakespeare szövegeket, Ha valamelyik színész elfelejtette a szövegét, a többiek bambuszbotokkal megverték.

Ahogy minden általam meglátogatott karib-tengeri szigeten – több mint két évet töltöttem a régióban –, Carriacoun is rengeteg érdekes, erős személyiséggel rendelkező, komoly tehetséggel és jó humorérzékkel megáldott emberrel találkoztam. Európai és amerikai kapcsolataim többségével ellentétben nem csak monológokat hallgattam, az emberek nem csak önmagukat mondták, hanem kommunikációnk általában kétirányú volt. Bár új ismerőseim közül csak kevesen olvastak könyveket, sokukkal ugyanolyan mélységű, ugyanolyan tanulságos és szórakoztató beszélgetéseket tudtam folytatni, mint legműveltebb európai és amerikai barátaimmal. Hamar híre ment a környező szigetvilágban, hogy érkezett Amerikából egy őrült, aki ingyen felveszi a helyi művészek zenéit. Hamarosan más szigetekről apró lélekvesztőkön érkezett zenészek tucatjai kezdtek táborozni a villám környékén, táborukból éjjel-nappal finom dobszó és éneklés hallatszott.

Néhány helyi barátomnak New Yorkból hozott hangszereket, többek között dobgéppel felszerelt szintetizátort ajándékoztam. Noha egyikük sem játszott még hangszereken (saját készítésű dobjaikon és a sziget egyetlen, akusztikus gitárján kívül), s analfabéták lévén a szinti használati utasítását sem tudták elolvasni, engem figyelve pillanatok alatt megtanultak mesterfokon játszani és dalokat komponálni rajtuk. Ők váltak a House of David-nek (David Háza - abban az időben a New Yorkban nagyon jól működő Sir David O'Clock kódnevet használtam) nevezett hangstúdióm házi zenekarává. Körülbelül 200 órányi, változatos stílusú zenét rögzítettem a szigeten töltött hónapok alatt. A zenei alap mindig a reggae volt, amelyet különböző délamerikai stílusokkal kombináltak. Ámulva figyeltem, ahogy a stúdiómba invitált művészek percek alatt komponáltak új dalokat, írták meg fejben szövegeiket. Különösen a közeli St. Vincent szigetéről átlátogató, növénytermesztéssel foglalkozó, igen elegáns és kifogástalan modorú rasta, Usom Young költészete fogott meg. Ő kizárólag zöldségekről, gyümölcsökről írt frenetikus humorú és mély életismeretről árulkodó dalszövegeket, zenéje pedig wagneri erősségű és komplexitású volt.

Mivel Karib-tengeri útinaplóm (és a másik két útikönyvem, az Amerikák könyve és a Maláj könyv) kiadására eddig egyetlen, általam megkeresett kiadó sem vállalkozott, néhány éve elkezdtem az útinapló videó-könyv formájában történő feldolgozását. Ebből láthatnak most egy részletet az Artportal kedves látogatói. A klip zenéjét Major (Molton) Dixon és a Carriacouhoz közeli Petit Martinique szigetéről átlátogató Daddy Rankin szerezték és adják elő. A zene felvétele a carriacoui hangstúdiómban történt, 1994-ben. Az animációk legtöbbjét, a szigeten készített rajzaimat, festményeimet felhasználva, Európa és Amerika között repülve, repülőgépeken készítettem laptopomon.

Copyright © Najmányi László