Artportal.hu

Ádám Zoltán az 1989-ben alakult Újlak csoport egyik alapítója, az alkotói közösség legkiforrottabb művészegyénisége volt, s a csoport 1995-ben bekövetkezett felbomlásáig annak mindvégig jellegadó, meghatározó személyisége maradt. A csoport 1995-ben történt felbomlása után egy időre visszavonult, majd 1998 elején két nagy, egymást követő kiállításon mutatta be az elmúlt években készített festményeit. Azóta szinte egymást érik a változatos stílusú, elmélyültséget és fölényes szakmai tudást sugárzó munkáit bemutató kiállításai. 

Ádám Zoltán az 1989-ben alakult Újlak csoport egyik alapítója, az alkotói közösség legkiforrottabb művészegyénisége volt, s a csoport 1995-ben bekövetkezett felbomlásáig annak mindvégig jellegadó, meghatározó személyisége maradt. Munkásságát – ahogy Várnagy Tibor írta a MEGNYILATKOZÁSOK BIRODALMA című, az 1990-es évek végén született kitűnő esszéjében – „a legtöbb pályatárs útjától az különbözteti meg, hogy Ádám Zoltán nem a figuralitás felől haladt egy egyre absztraktabb... képvilág kialakítása felé, hanem épp fordítva. Egy, a korai – a főiskolai évek végén, azaz a 80–as évek derekán kezdődő – lírai absztrakt, illetve absztrakt–expresszionista korszakot követően úgy váltak egyre elmélyültebbé, majd meditatívabbá munkái, hogy fölerősödött bennük a tárgyiasság – méghozzá egy, a maga sajátos módján mitologizáló, és kultikus tárgyiasság –, majd egyre inkább előtérbe került rajtuk az a fajta figurativitás, ami már egy koncentrált metafizikai érdeklődésből következett.”

Ádám Zoltán pályája a magyar művészettörténet (és történelem) egyik fontos korszakában, a rendszerváltozást megelőző években indult. A diktatúra már felpuhult annyira, hogy a független művészek tevékenységét nemcsak eltűrte, hanem igyekezett beemelni a hivatalos kultúrába. A művészek már nem kényszerültek a bebörtönzések, emigrációba kényszerítések, betiltások árnyékában dolgozni, tehetségüket, ideáikat szabadon megmutathatták. Bár sokan közülük – köztük Ádám Zoltán is (ahogy a vele készült videó-interjúban elmondta) – nem érezték, nem hitték el a változás közeledését, tevékenységüket az egyre felszabadultabb játékosság jellemezte. Számukra, az 1960-70-es évek korszakteremtő generációja legjobbjaival ellentétben, nem a letisztult, minimalista, koncentrált, közvetlen, személyes közlés, az élet- és művészet határainak eltüntetése, a személyes kockázatok, veszélyek vállalása, sőt, egyes esetekben a keresése volt a fontos (ebben a tekintetben például Hajas Tibor vagy Molnár Gergely radikalizmusát úgysem lehetett überelni), hanem az ötletek parádéja. A művészetet, elődeikkel ellentétben nem csata–, hanem játszótérnek tekintették, amely szemléletváltozásnak nyilván a diktatúra felpuhulása is oka volt. Indulásuk idejére a művészet már elveszítette a politikát és vallást pótló funkcióját. Addigra, bár kreativitásuk mámorában, és az információhiány következtében ők ezt nem vették észre, a modernizmus már halott volt. Könyörtelen, újat, eredetiséget, a reprezentáció minden formáját (köztük a képek) elvetését követelő logikáját a posztmodern kor művészei nem érezték kötelezőnek követni. Ők nem a művészet súlytalan kontextusából való kilépésre törekedtek, mint elődeik legradikálisabbjai, hanem éppen ellenkezőleg, meg akarták hódítani azt. Új galériákat alapítottak, szédítő mennyiségű kiállítást, művészeti eseményt rendeztek. Tobzódtak az egymás után felbukkanó lehetőségekben. Míg elődeik többsége még útlevelet sem kaphatott, s műveiket csak nagyon nehezen megszerezhető hatósági engedélyek birtokában juttathatták el külföldre, ők már utazhattak, és egyre többféle pályázati támogatás segítette munkájukat.

Ismét Várnagy Tibor fentebb említett tanulmányából idézek: „Az 1987 és 95 közötti korszak meghatározó műfaja az installáció volt... ezek az installációs munkák általában a hely problematikáját járták körül... Nem kizárólag, de e téralakítások többnyire a különféle közös tevékenységek lehetőségeit próbálták meg földeríteni és vizsgálni, s ilyen értelemben majd' minden esetben volt ennek egy erős szociális töltése, vagy ha úgy tetszik utópikus és közösségi jellege. Amiben az Újlak csoport, s azon belül Ádám Zoltán munkái karakterisztikusan eltértek mások műveitől, az talán az volt, hogy náluk a téralakításban igen gyakran nagyon fontos szerepet kapott a hang és a zene, illetve egy olyan anyaghasználat, amiben a különféle technikai eszközök mellett majd’ minden esetben meghatározó szerepet játszottak a természetes anyagok, növények, kövek, állatok, tűz, víz stb.” Míg az 1970-es évek élő művészetének radikálisai – nyilván a fojtogató körülmények hatására is – az erősen szöveg-centrikus, agresszív, a pusztítást, rombolást dicsőítő, dühös, gyűlöletet hirdető, a rondát, a torzat, a blaszfémiát legitimizáló nem-zenéhez, a punkhoz jutottak el („Dühöng a folklór és az izzadságszag, torz népviseletben a sok ronda állat / a nőstények szünet nélkül szaporodnak, s a világra durva és korcs kölyköket hoznak...  Nirvánia, oh Nirvánia - kibaszott ország, üres, mint a zsebed / Nirvánia, oh Nirvánia - egy emberi arc sincs, az egész faj veszett / Nirvánia, oh Nirvánia - remélem elsőként pusztul el / Nirvánia, oh Nirvánia - semmi kíméletet nem érdemel” – Spions: Nirvánia, 1978), az Újlak csoport az ő puhább, megengedőbb, megbocsátóbb, gyakorlatilag verbalizálhatatlan művészet-szemléletükhöz jobban passzoló, az 1950-es évek absztrakt jazz és zaj-zenei hagyományaihoz nyúltak vissza. Ők nem harci indulókat, hanem kellemes ambienciát hallgattak szívesen, nem fegyverként használták a művészetet, hanem az alkotás és az együttlét örömét élvezték.

Az Újlak csoport 1995-ben történt felbomlása után Ádám Zoltán egy időre visszavonult, majd 1998 elején két nagy, egymást követő kiállításon mutatta be az elmúlt években készített festményeit. Azóta szinte egymást érik a változatos stílusú munkáit bemutató kiállításai. Látszólag visszafelé utazik az időben: az installációktól tért vissza a táblaképekig, az „új festészettől” a középkori és reneszánsz mesterek példáiig. Műveinek változatossága szédítő. Fest ikonokat, portrékat, tájképeket, tárgyakat, álomképeket, sokat rajzol és szobrokat is készít. Munkáira az elmélyültség, a spiritualitás, a metafizika iránti érzékenység, a fölényes mesterségbeli tudás jellemző. Folyamatosan kísérletezik a legkülönfélébb anyagokkal és technikai megoldásokkal. Képzelőereje határtalan, folyamatosan új és új utakat, kifejezési lehetőségeket fedez fel. A bizánci ikonokat, Rubljov, Giotto, Chardin, Goya, Lautrec, Picabia, Picasso, Klee, Yves Klein, Beuys,Mednyánszky, az Európai–, illetve a Szentendrei Iskola, Bálint Endre világát idéző képei kutatási irányait mutatják, átlengi őket az empátia, az emberszeretet, a teremtés csodája és a Teremtő iránti határtalan tisztelet. Mint a vele készített videó-interjúban elmondta, nem a politika, hanem a vallás irányából közelíti meg a társadalmi kérdéseket. Hívő, keresztyén ember, akinek a református vallás ad az élet túléléséhez szükséges lelki alapot. A Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán tanít, tanítványai óriási tudásanyagából és határtalan kreativitásának energiájából egyaránt meríthetnek.

Ádám Zoltán szakmai életrajza:

http://artportal.hu/lexikon/muveszek/adam_zoltan