Artportal.hu

Korábbi, a képzőművészethez szorosan kapcsolódó videó-munkáimhoz hasonlóan ez a prezentáció is digitális festményeimet mutatja be.

Najmányi László
MetalTime
Digital Paintings – Part One

A 2011 őszén elkezdett, eddig 13 részből álló, folyamatosan bővülő,  MetalTime sorozatról a Digitális festmények című blog-bejegyzésemben írtam bővebben. A sorozat legutóbb elkészült, MetalQueen című, Victoria angol királynő emlékének dedikált képeiről Prüdéria és hatalomvágy címmel számoltam be.

Egy-egy mű helyiértékét, aktualitását, megtörténését a születésének kontextusához (hely, idő, közönség) való kapcsolódása adja. Vagy környezetét, benne saját magát nem érzékelő bolond (idővak), vagy lelkierőben szűkölködő az a művész, aki környezetét megszólítani nem merve az „örökkévalóságnak” dolgozik. Tapasztalataim szerint az „örökkévalóságnak”, az élő kontextust nem figyelembe véve készített művek legtöbbje, akármennyi időt és kreatív energiát fektetett beléjük alkotójuk, puszta dekoráció: szép, de feltámaszthatatlanul halott. Tehát értelmetlen, katarzist nem ad, csak az érzékeinket elárasztó mentális szemét rétegeit gyarapítja.

A MetalTime (FémIdő) digitális festménysorozatot, és az azt animáló videó-művet átmeneti korunk mindennapjainak könyörtelensége inspirálta. A globalizált, kulturális és civilizációs hagyományaitól a tőke bővített újratermelése érdekében megfosztott világ gazdasági és etikai válságát átélő, egyértelműen hangya- , vagy féregszerű, felnőni képtelen tömegember humánumának maradványaitól is önként megszabadult a fizikai túlélés reményében. Viselkedéséből, embertársaihoz való viszonyából eltűntek a „magas” emberre jellemző értékek, képességek, mint a hiteles önkép alkotásának igénye, az önbecsülés, empátia, szolidaritás, nagylelkűség, humor, vagy az udvariasság. A 2006-ban elhunyt világhírű színházművész, író, pedagógus, gondolkodó Halász Péter szavaival: „Elveszítette annak érzékiségét, hogy a Másik.” Igyekszik olyan kemény és érzéketlen lenni a neki bármilyen mértékben kiszolgáltatottakhoz, mint a kövek és a legkeményebb fémek.

„Nincs kisebb, mint az élet.”, üzente nemrég legközelebbi barátom és munkatársam, 888 a kanadai Montreal fagyos, végtelen éjszakájából. A történelmet, a rég halott mesterek műveit tanulmányozva hozzá kell tennem: ez nem volt mindig így. „Csak a nevek, dátumok és helyek változnak. A helyzetek ugyanazok maradnak.”, írta a gondolkodásom evolúciójára igen nagy hatást tett, a 19. században élt amerikai szent, Henry David Thoreau, megerősítve abban a régi meggyőződésemben, hogy a megértés (átélés) szempontjából nem a változó adatok (a kislelkűek érv-pótlékai) a fontosak, hanem a szituációk és a bennük tanúsított emberi viselkedés – vagyis a történetek.

Bár abban az időben, a 19. század első felében még nem volt olyan ritka a „magas”, „teljes”, saját lélekkel rendelkező ember, mint most, Thoreau kifinomult érzékenysége, ön- és múlt-ismerete lehetővé tette, hogy tisztán lássa az emberi viselkedés ijesztő megváltozását a különböző, fajunk megjelenése óta változatlan élethelyzetekben, a korábbi korok "magas" embereinek reflexeihez, generációról generációra örökölt viselkedési hagyományaihoz képest.

Amit Thoreau még csak egy új, minden korábbinál pusztítóbb népbetegség, az „öntörpítés” (ez a szó, pontos meghatározás, kórisme Hamvas Béla egyik legfontosabb szellemi hagyatéka, A láthatatlan történet című, 1943-ban publikált könyvének Meteóra című esszéjéből idézem) kezdeti tüneteinek látott, mára az egész bolygón végigsöpört, a múlt legfontosabb értékeit elpusztító járvány sokmilliárdnyi lélektelenített, dimenzióitól megfosztott, cinkos-áldozatának közös torzulásaként mutatható ki. Míg a technológia, köztük az információgyűjtés és kommunikáció eszközei fantasztikus mértékben tökéletesedtek, kiagyalóik, megépítőik, használóik elcsökevényesedtek, szellemi, etikai, erkölcsi – emberi – értelemben mikroszkopikus méretűre zsugorodtak.

A MetalTime digitális festménysorozat, és az azt bemutató, kétrészes videó-mű az eredendően fasiszta, majd egy időre megnemesedett emberi természet devolúciójának, nemtelen gyökereihez – majmok, slusszkulcsokkal – való visszatérésének tömegpszichológiáját térképezi fel, a művészet eszközeivel, képekkel és hangokkal. Virtuális emlékműnek, visszabarbáriasodott korunk digitális mauzóleumának is felfogható. Ha nem következik be alapvető, pozitív kollektív mentális változás (a józan ész következtetései nem ígérnek ilyen megváltó lehetőséget), a jövő kulturantropológusai mindazt, amit én kemény, hideg fémként érzékeltem, az ő koruk élet-élményeihez képest megengedő, szeretetteljes, otthonosan meleg puhaságként fogják meghatározni.

A videó-prezentáció zenei aláfestésében a 2009-es, a CINETRIP sorozat keretében, a budapesti Rudas fürdőben, DJ Sanyi közreműködésével adott TimeTown című theremin koncertem címadó etűdjét (a koncert teljes anyaga az azonos című, saját kiadásomban megjelent lemezen is meghallgatható), és a néhai iNteRNeTTo által 1998-ban kiadott DANCE THE NEWYORK című lemezemről a TimeShip című, 1985-ben, Brian Briggs, Tony McMaster és Chris Cameron közreműködésével, a New York-i Hell’s Kitchen és Rouge Music stúdiókban rögzített dal 2011-ben remixelt változatait használtam fel. A képanyagot 1971 és 2011 között Budapesten, Torontóban, New Yorkban, New Mexicóban, Koppenhágában, Indonéziában és a Karib-tenger szigetein készített fotóim, rajzaim, festményeim, animációim, videó-felvételeim digitális mutációiból, és az Internet végtelen szemétdombján összelomizott fotókból, festmények, szobrok és metszetek reprodukcióiból állítottam össze.


Copyright © Najmányi László