Artportal.hu

Mágikus, misztikus utazásra hívja nézőit VJ NoMore legújabb, a képzőművészetet zenével, költészettel, filozófiával és szociológiával ötvöző videó műve. Tibetbe, Prágába és Los Angelesbe utazhatunk a képzelet szárnyain, és megismerkedhetünk emberi nyelven beszélő kutyusokkal is.

"Wenn ich war ein Kleinhund

Ich bin zu viel gegangen Irgendwo

Jetzt ich bin ein Starkhund

Und will beissen einen jeden"

A videó mű mottója

Mielőtt ismertetném az Order In Flood (Rend áradásban) című kortárs mestermű formai és tartalmi megoldásait, szükségesnek tartom, hogy felvázoljam (nem először, és nem utoljára) korunk egyik legjellemzőbb művészi irányzatának, a kisajátító művészetnek történetét, és bizonyos, önként vállalt korlátok között kifejtsem főbb jellemzőit. A kronológikus feldolgozás elkötelezett híveként a történelem előtti idők e tárgyhoz tartozó, az emberi lény pszichéjének működésére rávilágító jelenségeinek viszonylag rövid, a lényeget kiemelő ismertetésével kezdem az ambíciózus, az olvasót intelligens, a világ dolgaiban, így a művészettörténetben is jártas, a művészeti etikára vonatkozó kortárs kutatási  eredményeket többé-kevésbé ismerő felnőttnek feltételező expozét.

* * * * *

A kisajátítás nagyvonalú gesztusa a művészetekben már az első barlang- és sziklarajzok születésének idején megjelent a mindmáig jórészt változatlan emberi magatartásformák között. Az egyik művészi késztetést érző ősember a másiktól leste el a formákat, technikai megoldásokat. Azt nem tudni, hogy miképpen reagált az, akinek a művét ősembertársa lekoppintotta. Lehet, hogy kupán vágta az illetőt kőbaltájával, de az is elképzelhető, hogy büszkeséget érzett, hiszen műve elcsenése annak bizonyítéka, hogy valami másoknak is értékeset alkotott.

Az ember, mint a cerkófmajom, utánzással tanul, még ha ezt gyakran nem is meri bevallani saját magának. Ha művész, akkor pályája kezdetén vagy a természetet, a környezetében lévő tárgyakat, élőlényeket, esetleg a saját fejében kavargó víziókat próbálja leutánozni: ábrázolni; vagy más művészek műveit kopírozza szorgalmasan. Amikor sikerült jó imitátorrá válnia, elkezdi saját lényének ilyen-olyan reprezentációival gazdagítani, módosítani a másolatokat. Végül már nincs szüksége másoktól lenyúlt kiindulási alapokra. Kialakult saját művészi nyelvezete, s jó esetben teljesen eredeti, még soha nem létezett műveket alkot, illetve parodizálja mesterét, a lemásolt mesterműveket. Irány a piac, dörmögi magában és elindul az érvényesülés gyakran rögös, csalódásokkal, nélkülözésekkel, vérrel és verítékkel burkolt, kísértésekkel szegélyezett, meredek kapaszkodóján.

Mindez a tanulási, alkotási folyamat érvényes leírásának számított, amíg a modernizmus fel nem dobta a bakancsot ("kicked the bucket" – "felrúgta a csöbröt", – ahogy az angol vicceli el a halált). Akkor ugyanis ipari méretekben elkezdődött a művészet bővített újratermelése. A posztmodern művészek már nem az új keresésének lázában égnek, nem az ismeretlen utáni, nem az úttörés hőstette elvégzésének gerincegyenesítő vágya hajtja őket, mint a megelőző generációkat, hanem – többnyire sajnos öntudatlanul – a már meglévőt ragozzák, cizellálják tovább, értelmezik át.

A kortárs művészetet tanulmányozva folyamatosan a déja vu, a „már ezt is láttam”, „ezt is hallottam”, „ezt is kimondták már korábban” érzése fog el, ami általában (de nem mindig) ásító unalomhoz vezet esetemben. A kisajátítás mára általánosan elfogadott művészeti gyakorlattá vált. Egyetlen kortárs kritikus, esztéta, művészettörténész sem ütközik meg, amikor a 21. században született imresszionista, kubista, szürrealista, expresszionista, stb. műveket lát, inkább megpróbálja azokat az apró nüanszokat megtalálni, amelyek megkülönböztetik a másolatot az eredetitől. Ha sikerül megtalálnia őket, megtörli izzadó homlokát és kanyarít hozzájuk valami elméletnek tűnő, szakkifejezésekkel ködösített elmismásolást, majd felveszi a gázsit és nyakába akasztja a sikeres, politikailag is korrekt mismásolóknak alanyi jogon járó lovagkeresztet. Ha kis tőr is jár a lovagkereszt mellé, azt felcsatolja és már ballag is tovább a remélhetőleg közpénzből kiásott, áfamentes sírja felé.

Az alvajáróknál közelebb állnak hozzám az egyre ritkább éberek. Az olyan emberek – nem feltétlenül művészek, – akik tudják, hogy mit miért csinálnak, látják, hogy mi ficánkol a villájukra tűzve, mégis bekapják, mert jó okuk van rá. Ilyen éber ember volt Marcel Duchamp is, aki az utolsó szöget verte be a modernizmus kényelmetlen, ezért gyakran szellemeket eregető koporsójába. 1917-ben, az amerikai független művészek kiállításán, Fountain címmel kiállított egy piedesztálon oldalára fektetett piszoárt. Korábban is állított már ki readymade-eket, talált tárgyakat, késztermékeket – például biciklikereket 1913-ban, palackszárítót 1915-ben – ám gondolatának igazi áttöréséhez botrány volt szükséges, lerakni a művészet szentélyében egy igazán életközeli, ezért szégyenletesnek, eltitkolandónak számító tárgyat, az ominózus piszoárt. „R. Mutt” néven szignált piszoárja nem volt különleges, ritka, egyedi vizeldei szerelvény. Közönséges, tömeggyártott tárgy volt, amellyel a kiállítást látogató férfiak legtöbbje naponta akár többször is találkozott. Duchamp kreativitása a kiválasztás gesztusában és a pimaszságban rejlett. Korának esztétái megpróbálták elködösíteni, elmismásolni az egyszerű, tiszta gesztust. Sokan a piszoár esztétikumát igyekeztek elemezni. A vonalvezetés szépségét, a tárgy tökéletes arányait ecsetelték jó pénzért, hosszú, tudós tanulmányokban. Még olyan is akadt, aki szerint Duchamp saját maga tervezte a tárgyat, így annak értékét a művész formaérzéke és anyagismerete adta. Szerencsére Duchamp két tanúja, Walter Arensberg és Joseph Stella igazolta, hogy a piszoárt a művész J. L. Mott Iron Works üzletében vásárolta.

Duchamp egy hétköznapi, sorozatgyártott tárgyat sajátított ki, lényegített át művészetté. Gesztusának nagyobb botrányértéke volt, mint amikor egy híres műalkotást, Leonardo Mona Lisáját tette magáévá azzal, hogy bajuszt rajzolt a kép alapján készült, olcsó képeslapra. Az, amit ma kisajátító művészetnek (appropriation art) nevezünk, az utóbbi játékos gesztusából szökkent száz és száz virágba. Tulajdonítsd el valaki más műalkotását és adj hozzá saját gesztust – ez a kisajátító művészet lényege. A dadaistáktól, szürrealistáktól kezdve a pop arton és a fluxuson át számtalan irányzat művészei léptek a Duchamp által kitaposott tolvaj-ösvényre, de egyikük sem tudott olyan tiszta, erős gesztust tenni, mint ő – mert ilyen gesztus csak egy lehetséges: az első.

* * * * *

Az ember saját múltját mindig közelinek érzi – talán Teremtője emlékezteti így, hogy a múlt, jelen és jövő egyszerre történik. A holnap tegnap volt. Az évtizedekkel ezelőtt történt események mintha tegnap estek volna meg, még akkor is, ha örökkévalóságokat éltünk át azóta. Mintha tegnap történt volna, olyan pontosan emlékszem első filmjeim készítésére. Miután a Kőszegi Ábel Töredék című dokumentumkönyve alapján megrendezett Radnóti-filmem  elnyerte a hatalmasságok tetszését, a Magyar Televízió Iskolatelevízió Főosztálya felkérésére Ady Endréről készítettem két filmet (Ady és kora; Ady és a világháború) az 1970-es évek elején. Bár lehetőségem lett volna épített díszletekben, kosztümös színészekkel forgatni, eszembe sem jutott ezt a megoldást választani. Régi, dokumentum jellegű filmek részleteit vágtam össze, ezekre ültettem rá a narrációt és a Latinovits Zoltán által, az önszerelem és a skót whisky halálos kombinációja által indukált transzállapotban, hátborzongató nagyszerűséggel mondott verseket. Folyamatos extázisban hónapokig kutattam a megfelelő képanyag után a Filmarchívumban. Olyan felvételeket találtam, amelyeknek gyakran brutális báját még dollármilliók elköltésével sem lehetne díszletekkel, színészekkel rekonstruálni.

Minek új filmeket forgatni, amikor minden releváns felvétel elkészült már – erre a konklúzióra jutott csaknem húsz évvel korábban Bruce Conner amerikai művész is. 1958-ban mások filmjeinek részleteiből alkotta meg az A Movie (Egy film) című, az ember alapvetően erőszakos természetét demonstráló művét. Vele egyidőben a dekonstruktivista gondolati iskolához tartozó Raphael Montañez Ortiz is ugyanezzel a módszerrel dolgozott. Kettejük metódusai között csak annyi a különbség, hogy Ortiz alaposan meg is gyötörte a másoktól elorzott filmrészleteket. Összeillesztés előtt megégette, összegyűrte, összekarcolta, összefirkálta a szalagokat. Ezzel a módszerrel készült 1958-as Cowboy and Indian Film című munkája.

Conner és Ortiz első filmjei készítésének idején, de még az én Ady filmjeim megszületésekor is kizárólag drága, körülményes, munkaigényes analóg lehetőségek álltak rendelkezésre. A hónapokig tartó, macerás kutatómunka után a kiválasztott filmrészletekről negatív és pozitív kópiákat kellett készíttetni. A pozitív kópiák vágóasztal monstrumokon, unatkozó filmvágó-specialisták közreműködésével kerültek összeillesztésre. A Cellux szalaggal összeragasztott pozitív felhasználásával került sor a negatív megvágására, amelyről aztán a végleges pozitív készült. A többszörös másolás nemcsak elkerülhetetlen minőségromlással járt, hanem technikusi hibák is becsúszhattak. S ha becsúszhattak, be is csúsztak. Ilyenkor a negatív vágása, beeffektezése kezdődhetett előlről. Nem véletlen, hogy a hagyományos filmtechnikával készített filmek horribilis összegekbe kerülnek.

A számítástechnika fejlődése több szempontból is forradalmasította a mozgóképek készítésének folyamatát. A digitális kamerákkal készített felvételeket számítógép segítségével vágják meg, kiküszöbölve a nyersanyagköltségeket és a minőségromlást. Ma már viszonylag olcsón lehet vásárolni mozikban vetíthető minőségű felvételeket készítő digitális kamerákat, és a videó vágásra használható számítógépek sem kerülnek sokba.

A kutatómunkát az internet könnyítette meg. Ma már nem kell hónapokat tölteni filmarchívumokban, nem kell a filmeket rosszkedvűen őrző, kékköpenyes, aranyfogú elvtársnőt pénzzel, virággal, vagy személyes varázsunkkal rávenni, hogy végezze a munkáját és bocsássa rendelkezésünkre a kért filmtekercseket. Az internet végtelen szemétdombján, kellő türelemmel bármilyen szükséges felvétel megtalálható, egyre javuló és digitális technikával tovább javítható minőségben. A korábban hónapokig tartó kutatómunka ma már néhány éjszaka alatt, szobánk komfortjában elvégezhető, csak a megfelelő keresőszavakat kell kiókumlálni.

Korábban – Magyarországon főleg – csak néhány gőgös, kiválasztott, mindenkinél mindent jobban tudó, észt kéretlenül osztó brahmin, a politika kegyeltjei készíthettek mozgóképeket. Ma már gyakorlatilag mindenkinek rendelkezésére áll a lehetőség. A mozgóképkészítés demokratizálása természetesen nem jelenti azt, hogy milliószámra születnek zseniális művek. Sőt, a kevés igazán fontos új mű is hajlamos eltűnni a redundanciák zsibongó tömegében. Engem végtelenül untat például a színes, mozgó foltok, amorf, egymásba olvadó formák zenére történő kavargása, amivel a legtöbb ifjú művész megelégszik. Fogalmi tisztaságot, valódi, aktuális közlést keresek, de kutatásaim során csak nagyon ritkán találok ilyenre. Ha mégis felragyog monitoromon egy élő, aktuális, átütő erejű mű, bearanyozza az éjszakámat.

Zseniális műveket csak zsenik tudnak készíteni, és ők, bár nem ritkábban küldetnek közénk, mint a korábbi korokban, a népesség arányaihoz képest ma sincsenek kevesebben, mint mondjuk Leonardo da Vinci idején voltak, ritka angyalok. Mindenestre a zseniknek ma már nem kell párt- és egyéb protekciókat felhasználva megpróbálni bejutniuk a szakirányú, lélektelenítő, uniformizáló oktatási intézményekbe, amelyek diplomája régebben feljogosította az illetőket, hogy mozgókép-készítésbe fogjanak. Szobájuk megszokott, ihlető magányában, számítógépük monitorja előtt ülve, mások példáján és saját hibáikon okulva, maguk sajátíthatják el a mozgó képekkel és hangokkal történő varázslás művészetének mesterség- és szellemiségbeli titkait.

* * * * *

VJ NoMore korábbi, az artportal videó gyűjteményébe került munkái (Sincerity In Fog; Blumen Für Dracula), és az őket megelőző, a YouTube-ra felkerült műveinek egy része (The Marchant; Hate In Snowstorm) az 1989 óta, 21 éve készülő („a work in progress”) THE COSMIC BARGAIN (A KOZMIKUS ALKU) című rock-operett videó változatának egymáshoz szervesen illeszkedő szegmensei. Ehhez a ciklushoz tartozik legújabb, 2011 áprilisában készített, Order in Flood című munkája is. Csalódni fog az, aki mismásolást, ködösítést, művészkedést, színes foltok és formák kavargását, a pláza-mozik kínálatában megszokott, látványos képi effektusokat vár, amikor monitorján elindítja ezt a videó művet. Aki viszont fogalmi tisztaságra, valódi, aktuális közlésre szomjazik, jó helyen, jókor kattintott.

A videó mű alapjául szolgáló dal (szöveg: Helmut Spiel!; zene: Vitam & Sanguinem; narráció: Gina Blanca és Sir David O’Clock) a szellemi útkeresés balladája. Prága, „az emberarcú szocializmus” szülőhelye, Los Angeles, a bukott angyalok városa, és a titokzatos Tibet, az emberi lélek rejtélyei kutatásának legfőbb központja az utazás állomásai. A dal kislányhangon, tört németséggel elmondott, a punk életérzést tökéletesen tolmácsoló mottójában is kifejezett alap-metaforája az ember=kutya párhuzam. "Amikor kölyökkutya voltam/Túl sokat jártam egy bizonyos Helyre/Most, hogy már vadászkutya vagyok/Mindenkit meg fogok harapni" (Helmut Spiel! angol nyelvű fordítása nyomán NL nyersfordítása).

Ebben a mozgóképben minden képkockának funkciója van. VJ NoMore a tőle megszokott, kompromisszumot nem megengedő következetességgel rendeli a képeket a szavakhoz. A képek nem illusztrálják, hanem olyan dimenziókkal egészítik ki a szöveget és a zenét, amelyeket azok, természetüknél fogva, képtelenek megjeleníteni. A szöveg-zene-képek hármas egysége új, lelkünk legmélyebb rétegeit megérintő, energizáló minőséget hoz létre.

VJ NoMore úgy gondolja, hogy a drága vizuális effektusok készítését Hollywood óriási költségvetéssel dolgozó specialistáira hagyja. Ő legfeljebb lop tőlük, ha referenciaként éppen ilyen technikai trükkökre van szüksége. Ez ritkán fordul elő, noha a videó mű, mint a videó-lovas más munkái is, a kisajátító művészet tiszta fénnyel sugárzó gyöngyszeme. Néhány célratörően egyszerű, saját készítésű animáció (főleg stop-trükkök, a VJ trade markja) kivételével a teljes képanyag az internet határtalan ipari hulladéklerakata gödreiben és dombjain talált film- és videó töredékek nagy mesterségbeli tudással és érzékenységgel összefűzött, példaértékű gyűjteménye. Az 1930-40-es években, Tibetben készült karcos, akadozó filmfelvételek tökéletesen illeszkednek a magyarországi vörösiszap-katasztrófa drámai képsorozatához, a Los Angeles-i „lowrider” (hidraulikával ugráltatott) személyautók parádéjához, az ágyacskájában kiskutyájával barátkozó szőke kislányt mutató felvételekhez, vagy éppen az indiai nyomorék koldusokat ábrázoló, megrázó képsorozathoz. Logók, emblémák bukkannak fel és tűnnek a semmibe, amikor kell. Börtönrácsok záródnak, megzakkant Trabant pörög füstölgő kerekekkel a gyakorlópályán, tibeti kutyák űznek egy láthatatlan lovast az éjszakában, imamalmok pörögnek, a vitatkozás művészetét gyakorló buddhista szerzetesek vezetik pontosan koreografált mozdulatokkal a talajba a negatív energiákat. Több lényegi, lelki egészségünk helyreállítását segítő információt találhatunk ebben a rövid videó klipben, mint dollármilliókból összeeszkábált filmek százaiban együttesen.

Najmányi László

Copyright © 2011, VJ NoMore