Kevés film lett akkora mítosz, mint ez a grandiózus western, amelynek legendája a bukásból született, majd lassan kultuszba fordult. Három évtizede újra és újra előkerül a legkülönfélébb listákon, legyen szó a legnagyobb fiaskókról, a legambiciózusabb eposzokról vagy a rehabilitált mesterművekről. A történet nemcsak a vadnyugat árnyékos oldaláról szól, hanem a hollywoodi mániáról, a szerzői vízió és a stúdiólogika ütközéséről is. „Egyszerre túl sok és mégis valami félelmetesen szükséges” – mondják róla a mai rajongók, akik a hosszban és a hibákban is szépséget látnak.
A történet, amely túlnő a képernyőn
A film középpontjában a Johnson County-i háború áll, ahol a nagytőke és a bevándorló telepesek véres konfliktusba sodródnak. Egy kiábrándult ideálista, egy zord fejvadász és egy független nő szerelmi háromszöge húzza át a személyesen intim szálakat a társadalmi dráma szövetén. A táj fenséges, a hangulat melankolikus, az erőszak pedig könyörtelenül hétköznapi, mintha a történelem maga lenne a néma, mégis mindent eldöntő szereplő.
A forgatás, amely elnyelte az ambíciót és a pénzt
A rendező maximalizmusa legendás, a forgatás menetrendje pedig hamar szétcsúszott. A költségvetés többszörösére dagadt, a díszletek és a jelmezek aprólékos hitelessége minden jelenetbe beleszőtt néhány plusz napot és sok-sok plusz nullát. A természetes fényhez ragaszkodó operatőri szemlélet – amelyben a magyar származású Vilmos Zsigmond csúcsformában alkotott – aranyórás mágiát, de könyörtelen csúszásokat is hozott. „Szebb nem is lehetne, de az árát sosem bírjuk elfelejteni” – sóhajtott egy korabeli cikk, amely a vizuális ragyogást a pénzügyi katasztrófával mérte össze.
Kritikai zuhanás, majd lassú feltámadás
A premier után a sajtó sok helyen kíméletlen volt, a studio pánikszerű beavatkozással rövidítést és újravágást rendelt el. A mozikban a közönség zavarodottan hallgatott, a pénztárak hidegen kattantak, és a film nevéhez ráragadt a „túlzás szimbóluma” címke. Aztán évek múltán jött a restaurálás, a kritikai átértékelés, és halkan, de határozottan átbillent a tű mutatója. „A bukás nagyoperája” egyszer csak „a későn megértett eposz” lett, amelynek tempója ma már türelmesebb nézői szemnek és nagyvásznon újra ragyogó képeknek szól.
Mitől különleges a vásznon?
A film egyszerre történelmi tabló és lírai ballada, ahol a grandiózus csatajelenetek között helyet kapnak meghitten emberi pillanatok. A jellegzetes táncterem-jelenet – kerekek csikorgása, hegedűk keringése, por és fény – mára ikonikus képpé vált, amely a közösség röpke öröméből és végzetes naivitásából épít. A moralitás itt nem fekete-fehér mese, hanem tompa, poros szürkeség, ahol minden döntés árát valaki mindig megfizeti.
Miért beszélünk még mindig róla?
- Mert a szerzői vízió és a stúdiórendszer összecsapása ritkán látszik ennyire nyersen és ennyire szépen.
- Mert a képek anyagszerű gazdagsága és a történelmi háttér súlya ma is nyomot hagy.
- Mert a hossz és a lassú tempó ma már bátor gesztus, nem puszta hóbort.
- Mert a bevándorlásról és a hatalomról szóló kérdései ma is ijesztően aktuálisak.
Színészek, akik arcot adnak a konfliktusnak
A főhősök nem hősök a klasszikus értelemben, inkább sebzett, ellentmondásos alakok. A karizmatikus vezető mégis bizonytalan ember, a pisztolyhős néha gyöngéd, néha könyörtelenül pragmatikus, a női főszereplő pedig nem trófea, hanem saját vágyakkal és döntésekkel teli, makacs szabadság. Ez a komplexitás teszi a történetet élővé, és ez az, ami a finálé után is sokáig a néző fejében marad.
Technika és hangulat kéz a kézben
A poros tájak fölött lebegő aranybarna paletta, a szélesvásznú kompozíciók lenyűgöző mélysége, a koreografált tömegjelenetek feszült légzése mind-mind a mozi anyanyelvén szólnak. A hangkulissza lüktető rétegei – paták, nyikorgó fák, távoli hegedűk – olyan szövetet szőnek, amelyben a dráma nem csak látvány, hanem testi élmény is. „Lassan hipnotizál, aztán hirtelen szíven üt” – így írják le sokan az első teljes változat élményét ma.
Hogyan érdemes ma nézni?
Türelemmel, jó hangrendszerrel, lehetőleg nagy képernyőn, és a restaurált, rendezői szándékhoz közelebb álló verzióban. Érdemes hagyni, hogy a történet nem sietségből, hanem a ritmus lassúságából épüljön, és közben figyelni a képek mögé rejtett történelmi jelekre. Ha így teszünk, a valaha pellengérre állított eposz hirtelen gazdag, többrétegű élménnyé és kíméletlenül aktuális tükörré válik.
Végül ott marad a nagy, makacs kérdés: lehet-e egyszerre mindent akarni – pénzt, művészetet, igazságot, legendát –, és megúszni a végzetes árat? Ez a film azt suttogja: „talán nem”, de közben megmutatja, hogy a túl sok néha a mozi örök varázsát jelenti. És ezért kerül elő újra meg újra, immár évtizedek óta, a legfontosabb beszélgetések közé.
