Szob, Pest megye északi részén, az országhatárnál, a Duna partján, az Ipoly torkolatánál helyezkedik el. Területe 20,07 km2, lakóinak száma 2903 fő (2004). A község határának 1/3-át erdő borítja, a többi legelő és művelt terület. Határában három bővizű patak, s az Ipoly folyó kedvező települési feltételeket nyújtott. A Duna teljesen szegélyezi a térséget, északról a Börzsöny hegység koronázza. Ezen a földtörténetileg is izgalmas területen minden korban az emberi élet nyomait találjuk.

A gazdag természeti feltételek lehetővé tették, hogy az őskőkortól kezdve, az újkőkorban, a réz-, a bronz- és vaskorban települések alakuljanak e tájon. Fellelhető nyomaikból számos lelet igazolja az akkori életmódot.

Szob térségét a római civilizáció is megérintette. A Duna szobi partján is állott egy őrtorony a quádoktól védve Pannóniát. Mindezt az 1908-ban végzett feltárások bizonyították. A római hódítást megelőzően a vidéken kelták is éltek. A Római Birodalom összeomlásával a honfoglalást megelőzően avarok települtek le a térségben. A honfoglalástól kezdve mindig lakott hely volt ez a terület. A tatárjárás pusztítása után épülő vár védővonalakból a Zuvár, az Ipolydamásdi vár helye található a környéken. A Börzsöny virágzó reneszánsz műveltségét és településeit a török dúlás tette tönkre, Szob is áldozatul esett. A Dunakanyarban a XVIII. sz.-ban német telepesek keltették életre a falvakat. Az esztergomi káptalan, mint birtokos kegyúr, 1720-ban Nyitra vidéki szlovákokat telepített a községbe. Később a Luczenbacher-család vásárolta meg a káptalani birtokot. A Luczenbacher család, mint kegyúr építtette a neobarokk templomot és több középületet (három iskola, temetőkápolna, kálvária) a községben.

Az 1800-as évek végén már az ipari tevékenység is megjelent. Luczenbacher Pál és Gregersen Gudbrand tevékenysége során indult fejlődésnek a település. Hajógyár, téglagyár, terpentinüzem létesült. A nayg pesti építkezésekhez szállított kő, fa megalapozat a térség megélhetését.

Szob község 1920-ig Hont vármegyéhez tartozott, a Szalkai járás székhelye volt. Trianon után a megmaradt részek központjaként funkcionált, mint a Szobi járás székhelye, egészen 1971-ig. 1950-től Pest megyéhez tartozik a település.
A múzeum története valójában nem is a megalakulásával kezdődött. Az 1930-as években már tervszerű régészeti feltáró munka folyt Szob területén. A nagymarosi Polgári Iskola tanára, Horváth Adolf János fáradtságot nem kímélve, kutatási szenvedéllyel, diákjai segítségével rendszeresen ásta a területet. Feljegyzéseket, rajzokat, térképeket készített. A köztiszteletnek örvendő tanár 1945-ben meghalt, munkásságát Laczus Géza tanító folytatta. A Nemzeti Múzeum megbízott leletmentőjeként számos régészeti anyagot mentett meg a pusztulástól. Tanítványaiból szervezett hírszolgálata jól működött, minden építési munkáról értesült. A szaporodó leletanyag múzeum alapítására serkentette. Többszöri kérésére és szorgos munkájára felfigyelve a helyi szervezetek foglalkozni kezdtek a szobi múzeum alapításának ügyével. Lelkes támogatót találtak a Járási Könyvtár vezetőjének Katona Viktornak a személyében. A múzeum létesítésére 1960. május 12-én a Hazafias Népfront, az MSZMP Járási Bizottsága és a Járási Tanács határozata értelmében „előkészítő bizottság” alakult.

A Pest Megyei Tanács VB. Művelődési Osztálya és a Művelődésügyi Minisztérium Múzeumi Főosztálya támogatásával 1960. szeptember 20-án, 571/1950. számon megszületett a működési engedély. Támogatólag közreműködött a Magyar Nemzeti Múzeum és a Néprajzi Múzeum is. A Járási Tanács kezelésében létrejött tehát a Börzsöny Múzeum, vezetésével Katona Viktort bízták meg. A Járási Tanács épületének folyosóján, hat megvilágított tárlóban nyílt meg a kiállítás, az említett két lelkes pedagógus hosszú évek alatt végzett önzetlen munkája gyümölcseként.
Közügy lett a múzeum. A helyi vezetők hivatalos vendégeiknek büszkén mutogatták. Megindult a tudományos munka, ásatások folytak, néprajzi anyagot, természettudományi anyagot gyűjtöttek, numizmatikai gyűjtemény került a múzeum tulajdonába.

1962. december 1-től a távozó Katona Viktor után Laczus Gézát nevezték ki vezetőnek. 1963. január 1-től a múzeum a megyei hálózatba került. Gyűjtőterülete az Ipoly-völgye, a Dunakanyar és a Börzsöny hegység.

Az egyre gyarapodó tárgyi anyag megfelelő elhelyezésére 1968-ban a helyi és megyei szervek összefogásából egy épületet vásároltak, melynek belső kialakítása után 1968. augusztus 30-án megnyílt az állandó kiállításokkal megrendezett új múzeum. 1972-ben természettudományi kiállítással bővült a múzeum, melyet 1995-ben felújítottak. A jelenlegi anyag nagy része a Magyar Természettudományi Múzeum letétjeként látható az alagsorban.

1976-ban, Laczus Géza halála után feleségét bízták meg a múzeum vezetésével.

1977-ben a tetőtérben a néprajzi anyagnak raktárt alakítottak ki. Ebben az évben felújították az állandó kiállításokat is. Az emeleti teremben képzőművészeti kiállítást rendeztek és lehetőség nyílt előadások, vetítések, előadóestek megrendezésére is. A múzeum udvarán zenei rendezvényekre került sor. Meg kell említenünk Lajos Gyula néhai nagybörzsönyi fővadász hagyatékát, melyet az örökösök (leánya és fia) adományoztak a Börzsöny Múzeumnak. Így a Börzsöny nagyvadjainak trófeáival, illetve emlősök, madarak preparált példányaival találkozhat a látogató.

A környék idegenforgalmi célállomása lett a múzeum.

Az épületbe belépve a kőtárat találjuk faragott és feliratos régi kövekkel; a lépcső feljárónál a térkép az Ipoly-völgyében és a Dunakanyarban lévő települések történetét ábrázolja. A település neve utáni évszám az illető község első okleveles említésének évét jelzi; a neve feletti színes zászlócskák az eddig ismert régi településeket jelzik, melyek a község határában találhatók. Az udvari kijárati ajtó felett Szob XVII. századi képe látható, mely első ábrázolása Szobnak. 1686-ban készült, Michael Wening metszete, amelyet Miksa Emánuel csapatainak táboráról készített Szobon, útban Buda török alóli felszabadítása felé.

A magas földszinti folyosón az Ipoly-völgyében gyűjtött szőttesek láthatók.

Az állandó kiállítás 1. termében az újkőkortól a népvándorlás korig, a 2. teremben a honfoglaló magyarok, a középkor és a törökkor tárgyi emlékei láthatók. A 3. teremben az Ipoly-völgyében gyűjtött néprajzi anyagot, a viselet, fából készült háztartási és a szövés-fonás eszközeit állították ki. Az emeleten az időszaki kiállító terem helyezkedik el. Az udvart körbefogó fedett részben a népi mesterségek eszközei, szerszámok, továbbá egy Börzsöny-vidékre jellemző paraszt szoba, színes, festett bútorokkal látható. Különlegesség a parasztszobában elhelyezett üveges szekrény, melyben a Szobon élt tojáspatkoló Kuris Lajos szerszámai, illetve néhány szép munkája van elhelyezve. Az alagsorban két teremben színes diorámákban a Börzsöny élővilága, kőzetei, ősállat maradványai, a legszebb tájrészek fotográfiái kerültek bemutatásra.

A Fővárosi Képtár / Kiscelli Múzeum az egyik legrégebbi hazai képzőművészeti gyűjtemény. A speciális gyűjtőkörű, Fővárosi érdekeltségű képzőművészeti gyűjtés a XIX. század végén kezdődött, a Fővárosi Múzeum megalakulása 1887-ben történt, 1907-ben nyílt meg a mai Palme-házban az első képzőművészeti gyűjteményi kiállítás. A főváros eredetileg a városhoz kapcsolódó témák gyűjtését tűzte ki célul, s mellette a fiatal, tehetséges képzőművészek támogatására törekedett, ezért 1892-ben „Ferencz József koronázási jubileumi-díj” néven önálló művészeti díjat alapított. 1909-től Bárczy polgármester javaslatára a fővárosi témák mellett, a tisztán esztétikai szempontú vásárlások, már a jövendő fővárosi gyűjtemény lett a cél. Még a Bárczy-korszakban, 1914 májusában határozták el, hogy a Kálvin téren felépülő, Lajta Béla tervezte új könyvtárpalota harmadik emeletén helyezik el a Fővárosi Képtárat, de a sokat ígérő elképzelés megvalósítását az I. világháború kitörése meghiúsította. Az elhelyezési kérdés végül a Károlyi-palota megvételével (1928) oldódott meg, ahol 1933. október 16-án megnyílt a Fővárosi Képtár. Az intézmény gyűjtési koncepcióját Csánky Dénes dolgozta ki 1932-ben, előterjesztésében többször is hitet tett, egyfelől a fiatal művészek támogatására, másfelől az elfogulatlan gyűjtés, „a magyar művészetnek a maga egészében való támogatására.” A következő igazgató, Kopp Jenő, 1943-ban megjelent könyvének, A Fővárosi Képtár képei című kiadványból egyértelmű, hogy a XIX. és XX. század magyar képzőművészetének főművei tartoztak már a gyűjteménybe. A két világháború között, a honi képzőművészet gyűjtésére hivatott intézmények sorában a Fővárosi Képtár igen előkelő helyet foglalt el, s fontos szerepet játszott a XIX. és XX. századi magyar művészet közkinccsé tételében. A Képtár a II. világháborút követően is vezető szerepet vállalt az újjászerveződő kulturális életben. A közgyűjtemények közül elsőként, már 1946-ban, megnyitotta kapuit a látogatók előtt, majd a új lendülettel kialakított kiállítási programja révén, aktív részesévé vált, a kor szellemének megfelelő, magyar festészeti hagyományok „megteremtésének”. 1949-ben már egyértelmű, hogy a „Fővárosi Képtár az utolsó másfél évszázad képzőművészetének legjobb darabjait gyűjtötte össze.” A rendkívül fontos fővárosi közgyűjtemény csak rövidéletű lehetett. A Fővárosi Képtár utolsó igazgatójának, Pogány Ö. Gábornak kezdeményezésére szovjet típusú, a Tretyakov Képtár mintájára létrehozott, állami közgyűjteménybe, előbb az Országos Képtárba, majd a Magyar Nemzeti Galériába vonták össze a magyar művészet legjobb alkotásait, 12 000 műtárgyat vittek el tekintet nélkül a szakmai és tulajdonviszonyokra. A képzőművészeti tárgyak gyűjtése a 60-as évek elején indult újra, új helyszínen, a Kiscelli Múzeumban, melyet Schmidt Miksa ajándékozott a fővárosnak 1935-ben és mint várostörténeti gyűjtemény 1938-ban nyílt meg. 1960 és 1973 között a gyűjteménygyarapítást Bertalan Vilmos irányította, már 1961-ben kezdeményezte, hogy az élő művészektől való vásárlások mellett olyan műveket is megvegyenek, amelyek a háború előtt készültek. A múzeum önálló képzőművészeti leltárkönyve 1963-ban indult. Bertalan a gyűjtőkört Budapest „szellemiségére” korlátozta; eszerint a gyűjtemény „a főváros szellemi, művészeti arculatát meghatározó, befolyásoló, adott történelmi korszakban haladó szerepet játszó, ugyanakkor kiemelkedő minőségű képzőművészeti alkotások megvételére hivatott.” Az a különös dolog fordulhatott elő, hogy mivel a kiscelli helyszín szinte perifériának számított, kevesebb közvetlen kulturpolitikai figyelem jutott rá, olyan gyűjtemény építésére nyílott lehetőség, ami másutt kevésbé volt elképzelhető. Így egy kicsi, de rendkívül válogatott gyűjtemény jöhett létre. Szinte hiányzik az a műtipus, amely minden nagy gyűjteménybe lerakódik, s rövid idő alatt kiderül róla, hogy értéke nem esztétikai, hanem művészetszociológiai. Ez 1977-ben vált nyilvánvalóvá, – ekkor már Tőkeiné Egri Margit az igazgató – amikor a Képek, szobrok a 30 év magyar művészetéből című kiállításon, az 1945 utáni magyar képzőművészet bemutatására került sor. A gyűjteményben jelen voltak az Európai Iskola képviselői, s árnyaltabb volt a 60-as évek bemutatása is, hisz Kokas és Kondor képei szomszédságában ott voltak Bálint Endre, Ország Lili, Deim Pál, Csernus Tibor, Lakner László, Vilt Tibor művei is. A következő periódusban, 1980-tól Földes Emília volt a gyűjtemény vezetője, s a gyűjtés elsősorban 1945 után készült művek megvételére törekedett. Néhány igen jelentős alkotás megszerzésével sikerült ugyan a két világháború közötti anyagot is gazdagítani (Vajda Lajos: Leányikon; Nemes Lampérth József: Tájkép), de a gyűjtemény arculata, fejlődése szempontjából ezeknél a „szórvány” vásárlásoknál számottevőbb volt a közelmúlt és a kortárs anyag begyűjtése. Előbb Korniss Dezső, Bálint Endre, Ország Lili képei és Vilt Tibor, Melocco Miklós szobrai, majd a 80-as évektől az IPARTERV-nemzedék művei következtek, köztük olyan művekkel, mint Konkoly Gyula: Főiskolai tanulmánya (Ketrec-e); Jovánovics György: Részlet a nagy Gillesből című szobra, Harasztÿ István: Szinkronhibá-ja. Az átgondolt, megfontolt gyűjtési program révén kiteljesedett a II. világháború utáni gyűjtemény is, s méltó társa lett 1945 előtti anyagnak. Az új állandó kiállítás 1983-ban nyílt meg, majd 1989-től a gyűjtemény visszakapta nevét is, azóta újra Fővárosi Képtár. 1991-ben nyílt meg időszak kiállítótérként a Templomtér és ez a kiállítási és gyűjteményi irányt is a kifejezetten kortárs gyűjtés felé mozdította el. A 90-es évek közepétől évi nyolc-tíz kiállításával, kiadványaival (1989 óta 75 katalógus) és országosan kiemelkedő vásárlásaival az egyik legjelentékenyebb szerepet betöltő hazai közgyűjtemény. Fontos letéti gyűjtemények – László Károly-gyűjtemény, Levendel László-gyűjtemény – befogadása mellett a magyar és nemzetközi kortárs művészet fontos kiállítóhelye. 1994-től az igazgató Fitz Péter.
Irodalom
KOPP J.: A Fővárosi Képtár képei, Bp., 1943
FÖLDES E.: Új szerzemények a BTM Fővárosi Képtárban 1985–1995 (kat. bev., FK kat. 71. 1995)
BEKE L., Fitz P., Passuth K.: A László Károly-gyűjtemény (kat., Műcsarnok-FK kat 80. 1996), Levendel-gyűjtemény (kat., FK kat. 95. 1999).
(F. P.) 

 

2011 januárjától az Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény új helyszínre költözött. Új helyszínünkön, a József Attila téren kibővült kiállítótérrel várjuk látogatóinkat, ahol lehetőségünk nyílt egy új, a XIII. kerület múltját bemutató állandó kiállítás építésére is.

 

AHGY-koordinátor: dr. Simonné Hortobágyi Zsuzsanna (mobil: +36 30 453 3693, e-mail: simonzsuzsa@kult13.hu )

Nyitva tartás: H-P 09.00-17.00-ig   kutatónap: szerda, csütörtök 10.00-15.00-ig

További információ: www.skult13.hu, www.kult13.hu

A Ludwig Múzeumot, Magyarország egyetlen, nemzetközi anyagot is gyűjtő kortárs művészeti múzeumát 1989-ben alapította a magyar kulturális kormányzat. Gyűjteményének alapja az a hetven műtárgy, amelyet az 1945 utáni kortárs művészet köréből adományozott a magyar államnak a műgyűjtő Ludwig házaspár, illetve az aacheni Ludwig Alapítvány. Az ajándékot 1991-ben újabb 91 műtárgy követte, amelyek tartós letétként kerültek a múzeumba. Ezzel egy időben nyílt a múzeum első önálló kiállítása a Budavári Palota A épületében, a Magyar Nemzeti Galéria rendezésében. Az 1993 óta Néray Katalin igazgatása alatt álló, és jelentős kiállítási tevékenységbe kezdő múzeum 1996-ban Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum néven önálló státuszt kapott. Az újraalapítás alkalmából jelentős magyar anyaggal gazdagodott a gyűjtemény. Az 1993–2005 közötti időszakban a múzeum mintegy 150 időszaki kiállítást mutatott be, felvonultatva a magyar és a külföldi kortárs művészet legjelentősebb alakjait. 2005. március 15-től a Művészetek Palotájában, a legkorszerűbb múzeumtechnológiai körülmények között folytatja tovább tevékenységét.

 

 

A Városi Művészeti Múzeumot 1994. szeptember 15-én alapította Győr Megyei Jogú Város Önkormányzata azzal a céllal, hogy szakszerűen gondozza, dolgozza fel, fejlessze tovább, publikálja és mutassa be állandó és időszaki kiállítások keretében a város képző- és iparművészeti gyűjteményeit. E gyűjtemények közé tartozik a korábban városi tulajdonba került Borsos Miklós- és Kovács Margit-művészeti hagyaték, a 33 éve működő Győri Művésztelep nemzetközi képzőművészeti gyűjteménye, az Oxigén Biennálé Alapítvány által gyűjtött kortárs nemzetközi grafikai gyűjtemény, Váczy Péter frissen megvásárolt magángyűjteménye, és a hagyaték útján Győrbe kerülő, nagyhírű Radnai-gyűjtemény.
A Városi Művészeti Múzeum 1994. november 11-én nyitotta meg kapuját a nagyközönség számára a Magyar Ispita néven ismert, gyönyörű műemléképületben. Első kiállítását Váczy Péter történészprofesszor magángyűjteményéből és a Radnai-gyűjteményből rendezte.
A következő év elejétől a múzeológiai munka megszervezése és folyamatos végzése mellett állandó kiállítást rendezett a Váczy Péter gyűjteményből és időszaki kiállításokat szervezett saját anyagából, valamint a múzeumnyitástól megkezdett műtárgygyarapító tevékenység eredményeinek, illetve a helyi és a Győrből elszármazott, továbbá a testvérvárosokban élő művészek munkásságának és – kiemelt múzeológiai feladatkörén belül – a kortárs magyar, közép-európai és egyetemes képzőművészet jelentős alkotásainak bemutatására.
Az intézmény 1997-ben új képtárral bővült, amely többszintű kiállítási területével, speciális raktáraival, jól felszerelt restaurátor műhelyével, korszerűen berendezett munkahelyeivel és új munkatársaival megfelelő feltételeket biztosít a mára már 4200 m2 kiállítási alapterülettel rendelkező múzeum működése számára.

1998. január 1-jétől végleg a múzeumhoz került a Borsos Miklós szobrászművész életművét bemutató és a Kovács Margit kerámiaművész hagyatékából rendezett állandó kiállítás teljes anyaga és épületei, valamint a Nemzetközi Művésztelep szervezése, a győri Alkotóház működtetése és az évezred első évétől a Győri Grafikai Műhely.

Nicolas Schöffer (Schöffer Miklós) 1979-ben a teljes életművet bemutató anyagot adományozott szülővárosának. A város akkori vezetői megvásárolták és a múzeumi céloknak megfelelően átalakították a család hajdani házát. Dargay Lajos, a volt tanítvány és munkatárs állította össze a ~ állandó kiállításának anyagát, amely a térdinamikától a legutolsó, kibernetikusan vezérelt művekig ad teljes áttekintést a világhírű képzőművész munkásságáról. 1983-tól rendezi a ~ a Nközi Schöffer Szemináriumokat. A kétévente megrendezésre kerülő találkozókon a kinetikus-kibernetikus művészet nközi nagyságai, művészettörténészek, írók, költők, zenészek vesznek részt. Évente 2–3 időszaki kiállítást rendeznek kortárs művészek alkotásaiból. A ~ közelében áll a Chronos 8. kibernetikusan vezérelt fénytorony. A művész özvegye 1995-ben francia nyelvű könyvtárat alapított a ~ban.