műgyűjtő

(Orosháza, 1974. november 2.)

Jónás Zoltán édesapjának, néhai Jónás Sándornak köszönheti a képzőművészet iránti fogékonyságát és műgyűjtői pályájának indulását. Édesapját, és egyúttal az akkor még gyermek Zoltánt is az Apelles Alkotóközösség és Galéria mestereinek — Lőrincz Vitus, Nagy János, Rádóczi Gyarmathy Gábor — alkotásaival a szintén orosházi származású és indíttatású Tóth Norbert ismertette meg  1990-ben. Jónás Sándor jelentős gyűjteményt hozott létre ebben az időszakban e mesterek műalkotásaiból. Jónás Zoltánnak ezek között a modern magyar, absztrakt és kubista művek között felnőve természetes igényévé vált a képzőművészet iránti vonzalom és a műalkotások birtoklása.

Elsősorban a következő XX. századi magyar és a kortárs magyar mesterek, így Lőrincz Vitus, Nagy János, Gyarmathy Tihamér, Rádóczi Gyarmathy Gábor, Tóth Menyhért, Barabás Géza, Könnyű Attila János, Boros Viola, Bolla Pál alkotásait gyűjti.

Jónás Zoltán kortárs művészeti események szervezésével is foglalkozik. Ezek közül az egyik legjelentősebb a 2010 szeptemberében megrendezett, az Orosházi Petőfi Művelődési Központ és a Békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum közös programjaként létrejött „Mesterek nyomában… Egy új világ kapujában” címmel, K.A.J Könnyű Attila János, kortárs expresszionista festőművész  tárlata. A kiállítás díszvendégeinek sikerült megnyerni a nemzetközileg elismert, legnagyobb Munkácsy gyűjteménnyel rendelkező, George Washington-díjjal kitüntetett, Pákh Imre New York-i  üzletembert és mecénást, a nagybányai festészet mecénásait és műgyűjtőit, Somlói Antalt, és feleségét Somlói Antalnét, valamint Rózsa T. Endre művészettörténészt.

Jónás Zoltán 2011-ben Kanadába költözött és az orosházi származású, de már több mint egy évtizede Kanadában élő Nemes Csilla (Csilla Yit) műgyűjtővel együttműködve megkezdték egy közös képzőművészeti projekt felépítését. A létrehozott Four Cardinal Fine Arts Gallery küldetésének tekinti a kortárs magyar képzőművészet nemzetközi kontextusba helyezését a Galéria kortárs művészeti anyagának felhasználásával Észak- és Dél-Amerikában.

(Zorbas Claudia)

Moholy-Nagytól Vajdáig
Az említett Schlégl István a zürichi egyetemen végzett mint történész és művészettörténész (halála óta a műkereskedést felesége vezeti). Kifejezetten nagyra tartotta Vajdát, jól ismerte a párizsi Fachetti Galéria zürichi lerakata által 1968-ban rendezett Vajda-kiállítást. -művekhez több forrásból jutott: a Szabó Lajos vallásfilozófus – akivel Vajda párizsi tartózkodása alatt barátkozott össze – egykori tulajdonát képező művek gazdájuk német emigrációban való elhalálozását követően özvegyétől egy düsseldorfi magyar orvoshoz kerültek, aki versenyzői szinten vívott, és így ismerte a sportágat szintén űző Schléglt. Vajda-művek a Schlégl által 1975-ben bemutatott magyar avantgárd kiállításon is szerepeltek, , , , , , és alkotásai mellett. A kiállítás gazdagon illusztrált katalógusának borítólapján egy Kassák-, hátlapján pedig egy Moholy-Nagy- kép volt reprodukálva. Schlégl galériájában a magyar művészet számos más iránya is megjelent, és néha egy-egy művésznek egyéni tárlatot rendezett. 1982-ben például Scheiber-kiállítás rendezett, ugyanebben az évben Svájcban album is megjelent a művészről. Kínálatában továbbá megtalálhatóak voltak , , , , , , és mások művei. E klasszikusok mellett nyitott volt a kortársak irányában: és [[lasd]]Konok Tamás[[lasd]] többször kiállított nála.
(Részlet Ébli Gábor: Magyar műgyűjtemények című, 2006-ban az Enciklopédia Kiadónál megjelent kötetéből) és

Naiv és roma művészek
Dutka Sándor a Magyar Aukciós Indexnek immáron négy kötetét megjelentette, ám máig sincs feldolgozva, pontosan milyen – részben véletlen – fordulatok nyomán nyitott a Rákóczi úton 1984-ben, idehaza az elsők között, már nem használtcikk-kereskedésként engedélyezett galériát. Kiállításain részben naiv és roma művészekre szakosodott; gyűjteményét Balázs János képeiből utóbb a kulturális tárca vette meg a leendő Cigány Múzeum számára. Az anyag 2001-ben kiállításra került a Budapest Galériában, s mivel a múzeum egyelőre nem jött létre, a Magyar Művelődési Intézet őrzi. Bár nem Dutka gyűjtői tevékenységéhez kötődik, az esemény elfeledettsége miatt külön említést érdemel, hogy ő rendezte 1985 nyarán a Magyar Művészeti Vásárt Kismarton mellett. A Grand Hotel Sauerhofban kilencven művész alkotása kapott helyett, a Magyar Média és az osztrák Edition Roetzer szervezésében. A Dudits Andortól Ámos Imréig húzódó anyagból csupán egyetlen – tudatosan viszonylag ismeretlen – példát kiemelve: Nagy Vilmos Kislány tájban című festményét egy jól ismert műtárgytulajdonos 1984 októberében 1800 forintért vásárolta meg a BÁV-nál, mint a nála megmaradt számla tanúsítja, „erősen sérült” állapotban. 1985 májusában a Széchenyi Művészeti Központ – a Magyar Nemzeti Galéria leányvállalata, a kismartoni vásár műtárgyanyagának beszerzője – 12 000 forintért vette át bizományba, s a vásáron 9000 schillingért szerepelt. A Lapkiadó ezen vállalkozása a szocializmus utáni korszak egyik első kereskedelmi műtárgy-értékesítési akciója volt.
(Részlet Ébli Gábor: Magyar műgyűjtemények című, 2006-ban az Enciklopédia Kiadónál megjelent kötetéből)

Kerámia, üveg, festmény és plakett

A Déri Múzeum Baráti Köre 1971-ben Benkő Ferenc képzőművészeti gyűjteményének bemutatásával kezdte meg a magángyűjtemények feltárására tervezett sorozatát. Bár a kiállítást nem követte folytatás, az Sz. Kürti Katalin rendezte tárlat tanulságos volt. Benkő kollekciója ekkor már négy évtizede gyarapodott; leggazdagabb része a főként kerámiákra koncentráló népművészeti, illetve az elsősorban üvegtárgyakra fókuszáló iparművészeti anyag. A kiállítás a harmadik csoportból, a képzőművészeti alkotásokból válogatott, Rippl-Rónai Józseftől az akkor kortárs Bartha Lászlóig. Külön vonulat képviselte az alföldi, debreceni festőket (, ) és a kisplasztikát, főleg az érmeket (). A Nyolcak erős jelenléte mellett főmű volt látható tól. Az egy személyben legjobban képviselt művész volt, az ő műve jelent meg a katalógus borítóján. A gyűjtő a derecskei járási Művelődési Központ művészeti tanácsadójaként kiállítások szervezésében is részt vett.

 

(Részlet Ébli Gábor: Magyar műgyűjtemények című, 2006-ban az Enciklopédia Kiadónál megjelent kötetéből)

műgyűjtő
(Pestújhely, 1946. ápr. 5.)
1960–64: cipőipari technikumot végzett. 2000: a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje. 2007: Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje. 1964–69 között a Magyar Divatintézetben tervezőként dolgozott. 1970-ben mestervizsgát tett egy „Budapest” stílusú rámánvarrott férfi cipővel, azóta is ennek a cipőtípusnak a fejlasztésén munkálkodik. 1978-ban saját üzletet nyitott a belvárosban. A 70-es évek közepétől foglalkozik kortárs festők és szobrászok műveinek gyűjtésével. 2000 májusában felajánlotta gyűjteményét Veszprém városának, így 2002-től állandó kiállításként fog működni.
Könyve: ~–MOLNÁR M.: Klasszikus férficipő, Bp., 1999.
Irodalom: SZENCZI TÓTH K.: A cipészmester (Levél V. L.-nek), ÉS, 1994/4.; BORS E.: Mai művek gyűjtője, Lakáskultúra, 1994/5.; NÁDOR T.: Ember és tárgya – ~, Szabadföld, 1994. márc.; S. B.: Vass–Polgár, Cash Flow, 1997/8.; GYŐRFFY I.: Interjú ~ műgyűjtővel, Mozgó Világ, 1998/3.; NAGY Z.: „Budapest stílus” ~ múzeuma, Műértő, 1998/12.; KELLEI GY.: Cipők és modern festmények, Veszprémi Napló, 1999/2.
Portréfilmek: Az én váram – Lakáskultúra mindenkinek (szerk.: OSSKÓ J., MTV 1, 1994); Apropó (szerk., műsorvezető: KEPES A., MTV 1, 1997); THÉMA (szerk.: ERDŐSS P., MTV 1, 2000).

műgyűjtő
(Bp., 1941. máj. 22.)
Somlói Antalnéval a 90-es évek elejétől építik gyűjteményüket, amelyben a nagybányai festészet szinte valamennyi vonulata megtalálható. Műgyűjtőként és mecénásként jelentős szerepet vállaltak Nagybánya újrafelfedezésében. A gyűjtemény gerincét a neós irányzathoz tartozó festők (Ziffer Sándor, Boromisza Tibor, Perlrott Csaba, Klein József, Pittner Olivér, Mund Hugó, Jándi Dávid), valamint a természetelvű ábrázoláshoz jobban kötődő kisebb mesterek (Krizsán János, Mikola András, Boldizsár István, Kádár Géza, Popp Aurél, Nagy Oszkár) és az alapítók, Ferenczy Károly és Thorma János művei alkotják. ~ támogatta a Nagybánya Könyvek sorozat két kötetének (Jándi Dávid, Nagy Oszkár), valamint Thorma János albumának kiadását. Magánkiadásban jelentette meg a Pittner Olivérről szóló monográfiát. 2000-ben fiával, Somlói Zsolttal megvásárolta Bolmányi Ferenc hagyatékát.
A gyűjtemény kiállításai: 1992: Nagybányai festészet a neósok fellépésétől 1944-ig, Miskolci G., Miskolc; 1995: Boromisza Tibor festményei, Miskolci G., Miskolc; Missionart G., Miskolc; 1996: Nagybánya művészete, MNG; Nagybányai festészet magángyűjteményekben, Budapest G.; 1997: Thorma János emlékkiállítása, Thorma J. M., Kiskunhalas; 1998: Kiállítás Pittner Olivér műveiből, Műterem G.; 1999: A nagybányai művésztelep, M. National de Arta al Romaniei Bucureş<#s,>ti, Bukarest; Seele und Farbe, Coll. Hung.; Missionart G., Bécs; 2001: Mattis Teutsch és a Der Blaue Reiter, MNG.

(Spengler Katalin)

műgyűjtő
(Bazsi, 1941)
A baranyai falvakban dolgozó körzeti állatorvos, Merics Imre 1976 körül kezdett néprajzi használati tárgyakat és népművészeti alkotásokat (somogyi pásztorfaragások) gyűjteni. Kortárs művészeti kollekcióját az 1970-es évek közepétől építette ki először Berki Viola és Kátai Mihály műveivel. Gyűjteménye gerincét Korniss Dezső, Gyarmathy Tihamér, Martyn Ferenc, Keserü Ilona, Nádler István, Föld Péter, Somogyi Győző és Ujházi Péter festményei, valamint Kovács Tamás rajzai alkotják. A Merics-gyűjtemény fontos műveket őriz még rangos XX. századi alkotóktól (Almásy Aladár, Anna Margit, Bak Imre, Bukta Imre, Fehér László, Gaál József, Gellér B. István, Halász Károly, Hencze Tamás, Nádler István, Szabó Vladimir, Tóth Menyhért). 
Egyéni kiállítások: 1994: Korniss Dezső művei, Művészetek H., Pécs; 1997: Merics-gyűjtemény, Csók Képtár, Szfvár.
Irodalom: VÁRKONYI GY.: Kép-zavar – adalékok a műgyűjtő természetrajzához, in: ~ (kat., Szfvár, 1997); in: Kortárs művészet múzeumi gyűjteményekben 1988–1999 (szerk. Pataki G.–Sümegi Gy., Bp., 2000).

(Sümegi György)

közgazdász

(Budapest, 1961. június 28.)

 

Kezdetben modern magyar festményeket vásárolt galériákból, aukciókon, majd néhány év tapasztalata után a kortárs művészet felé nyitott. Amerikában élő unokabátyja, Robert Gero képzőművész-filozófussal folytatott beszélgetések, illetve a közös, nemzetközi művészeti vásárokon való tájékozódás során rajzolódott ki személyes ízlése, majd gyűjtői szándéka. Kezdetben néhány Konok Tamás és Klimó Károly festményt vásárolt, majd hamarosan megismerkedett egyik korai etalonjával, El Kazovszkijjal. A vele való találkozások és beszélgetések, valamint műveinek hatása révén értette meg, hogy ami őt igazán érdekli, az emberi test és lélek szenvedésének művészeti reflexiói. Az előzmények megismerésére való törekvés vezetett el Hajas Tibor művészetéhez, majd az európai nyitást a Hajashoz közelálló bécsi akcionista művekből való válogatás jelentette (Günter Brus, Rudolf Schwarzkogler). Magyar kontextusban Kicsiny Balázs néhány alkotása illeszkedik a gyűjteménybe.

A magyar képzőművészetet az európai egy szegmensének tekintve, térbeli és időbeli párhuzamokat keresve épül a kollekció. Az európai művészet felé szándékoltan nyitó Gerő a hazai és külhoni művészet közötti kapcsolódási pontokat – eddigi kutatásai során – az osztrák és német képzőművészetben találta meg. Vásárlásaiban segítségére van Tanja Weingart New York-i művészettörténész, aki független tanácsadóként közreműködik galériák és vásárlóik között. Együttműködésük során Gerő László elsősorban az ún. új lipcsei iskolához köthető mesterektől vásárolt. A műfaj egyik legismertebb festőjétől, Neo Rauchtól két festményt szerzett, de büszkélkedhet a legfiatalabb generációt képviselő Tim Eitel, Matthias Weischer és David Schnell egy-egy vásznával is. Christoph Ruckhäberle Táncos című festményét 2008-ban a Lipcse-jelenség című, Műcsarnokban rendezett kiállításon a nagyközönség is láthatta.

 

Kiállítások

Mecénásnapok, Kortárs magángyűjtemények I, Budapest, Műcsarnok, 2008

 

 

 

Publikációk a gyűjteményről / Publications on the collection

 

• Spengler Katalin, Közép-Európa mint egységes kulturális tér. Beszélgetés Gerő László műgyűjtővel, Műértő 7-8, 2009, 7.

• Petrányi Zsolt, Gerő László, in Mecénásnapok. Kortárs magángyűjtemények 1., Budapest, Műcsarnok, 2008, kiállítási vezető / exhibition guide, 8-9.

• Oltai Kata, A multinacionális gyűjtő: Gerő László, in Ledényi Attila (ed.) Kortárs magángyűjtők 2008. Válogatás a legjelentősebb hazai művészeti gyűjteményekből, Budapest, Edge Communications, 2008, 32-33.

• Ébli Gábor, Látni és ítélni. Gerő László kortárs gyűjteménye, in Bende Nelly (ed.), RepertoART A Hamu és Gyémánt című folyóirat képzőművészeti különszáma 2007. (IV. évf.), 18-22.

• Spengler Katalin, Kontextuskeresők. Nemzetközi műtárgyak magyar magángyűjteményekben, Új Művészet 5, 2009 (XX.), 4-8.

• Ébli Gábor, Műgyűjtés – múzeum – mecenatúra. Esettanulmányok a jelenkori magyar gyűjtéstörténetből Budapest, Corvina, 2008, 79-82.

• Pilinger Erzsébet, Tudatos döntések, vállalt vonzódások. Kortárs műgyűjtés – nemzetközi szinten, in Műértő különszám 2007. november, eds. Andrási Gábor et al., 9-14.

• Spengler Katalin, Kortárs művészet szélesebb kontextusban. Gerő László gyűjtemény, Luxury Ingatlan Magazin 1, 2009, 40-47.

• Szentandrási-Sós Zsuzsanna: Európai gondolatok. Gerő László-gyűjtemény, Szalon 2012/2.

Nyugalmazott banktisztviselő, műgyűjtő

(Bp., 1940. szeptember 8.)

 

A Közgazdasági Technikumi érettségi megszerzését követően kétéves kirakatrendező iskolában végzett. 1967 óta Baselban él. A Medimpex alkalmazásában PR tevékenységet látott el, majd nyugdíjazásáig egy bázeli magánbanknál dolgozott. Az 1980-as évektől gyakorta jár Magyarországra.

Gyűjtési tevékenysége az írással, betűkkel és könyvekkel összefüggésbe hozható tárgyakban realizálódik: exlibris, levélbontok, művészkönyvek, alfabéták alkotják kollekcióit.

Exlibrisek: Az 1970-ben alapított, nemzetközi repertoárral rendelkező Vermes-gyűjtemény ma ca. 7’000 lapból áll. Ezek a kisgrafikai művek a könyv belső oldalára ragasztva, tulajdonosának megjelölésére szolgálnak. A gyűjtői példányok már „nem látnak könyvet belülről,” autonóm műalkotásként kerülnek a piacra. Országonként  egyesületekbe tömörülnek a gyűjtők, Magyarországon a „Kisgrafika Barátok Köre Grafikagyűjtő és Művelődési Egyesület” működik, ahol  a tagok csere útján gyarapítják állományukat.

Levélbontók: Az 1985 óta gyarapodó gyűjtemény mára ca. 750 darabból áll. A tárgy rövid – az 1860-as évektől a digitalizált levelezés elterjedéséig zajló – történetének szinte minden korszakából és több kontinensről is fellelhető egy-egy darab. A kollekció jelentősége abban áll, hogy az egymást gyors léptekben követő XIX-XX. századi stílusok szinte mindegyike jelen van benne, köztük olyan kuriózumok is, mint pl. a Trench Art, azaz a lövészárok művészetének néhány szép darabja.

A gyűjteményből mintegy 300 darabot 2009-ben a Moro Antikban állítottak ki, igényes katalógus kíséretében.

Müvészkönyvek: Az 1990-es évek óta gyarapodó, mára ca. 600 példánnyal rendelkező kollekció erőssége a nemzetközi anyag, amit könyvobjektek, multiplikák, művészi igénnyel kivitelezett leporellók stb. alkotnak. A műfaj nagy ikonja, Dieter Roth néhány alkotása mellett megtalálhatóak Joseph Beuys, Richard Tuttle, Man Ray, Ben Vautier és Jean Tinguely munkái. A kollekció magyar alkotók műveit is őrzi, így pl. Barabás Márton, Bornemisza Rozi, Damó István, Kiss Ilona, Sóváradi Valéria, Szilvitzky Margit és Ujházy Péter munkáit.

„Művészkönyvek bűvöletében” címmel 2010-ben a Vízivárosi Galériában lehetett egy válogatást megtekinteni belőlük.

Alfabéták: Számuk mára 400 db-ra nőtt. A művészkönyvek alkotói maguk választották egyes munkájuk témájául az ABC-t. Vermes Júlia emiatt figyelt fel a betűk sokféleségére, régi frakturákra, modern megoldásokra, vidám gyerekkönyvekre, a typográfia és betűalkotók nagy neveire, így Tótfalusi Kis Miklós, Reiner Imre,  Kner Imre,  Adrian Frutiger/CH, Karel Teige/CZ (stb.) alkotókra.

 

Kiállítások Vermes Júlia gyűjteményeiből

CS = csoportos   E = egyéni

1993, 1995 • Sammlerbörse, Zürich/CH: Exlibris és levélbontók CS

2004 • Kantonsschule, Mediothek, Baden/CH: Művészkönyvek CS

2005 • Kantonsschule, Mediothek, Baden/CH: Alfabéták CS • Universitätsbibliothek, Basel/CH: „Alphabet, Buchobjekt & Co.” E

2008 • Moro Antik, Budapest: Levélbontók és papírvágók E

2009 • Stadtbibliothek, Reutlingen/D: Alfabéták CS

2010 • Raum für Kunst und Literatur, Basel/: Művészkönyvek, levélbontók és alfabéták E

2011 • Ramstein-Optik, Basel/CH: Művészkönyvek  E • MeWo Kunsthalle, Memmingen/D: „Das Alphabet” CS • Vízivárosi Galéria, Budapest: „Művészkönyvek bűvöletében” E

Megjelent cikkek

Darányi Görgy: Művészkönyv és könyvobjekt, Műértő, 2007/3.

Szentandrási-Sós Zsuzsanna: Mi van a borító alatt?, Műértő, 2011/5.

szerk.: Levélbontók, Kézműves, 2008/4.

Szentandrási-Sós Zsuzsanna: Asztalon fekvő szobrok, Szalon, 2009/1.

Kiss Ilona: Művészkönyvek bűvöletében, Premier, 2011/2.

Z. K.: Levélbontók, katalógus ismertető, Magyar Iparművészet, 2009/4.

Horváth Hilda: Művészkönyvek bűvöletében, Magyar Iparművészet, 2011/3.

Jolsvai András: Művészkönyvek bűvöletében, 168 Óra, 2011/19.

szerk.: A kreativitás és fantázia birodalmában, Budai Polgár, 2011/9.

Lisa Weil: Die Neuentdeckung des Buches, Budapester Zeitung, 2011/17.

Lisa Weil: Reinvention of the Book, Budapest Times, 2011/19.

Roland Kupper: Alphabet, Buchobjekt & Co., Sammler-Anzeiger/CH, 2006/2.

Alice Aeberhard: Brieföffner, ein faszieierende Sammelgebiet, Sammler-Anzeiger/CH, 2009/1.

Alice Aeberhard: Brieföffner, Exlibris und Kunstbücher, Sammler-Anzeiger/CH, 2010/3.

Marktlücke – Brieföffner (Katalog), Sammler Journal/D, 2009/8.

Brieföffner und Papiermesser (Red.), Trödel/D 1993.

Retho Thüring:Zwischen Kunst und Buch, BZ-Zeitung/CH, 2005. 11. 05.

 

Katalógusok

 

Levélbontók, válogatás Vermes Júlia magángyűjteményéből. Moro Antik/ 2008.

Művészkönyvek bűvöletében, válogatás Vermes Júlia gyűjteményéből, Vízivárosi Galéria/2011.

Erősáramú művészet „A műgyűjtő olyan műkedvelő, akinek több képe van, mint fala.” A közel fél évszázada Zürichben élő Éber Miklós e mondása immáron önmagára is igaz. Intenzív képgyűjtő korszaka ugyan 1986-tól alig több mint hét éven át tartott, ám lajstroma immáron sok száz tételre rúg. A történet budapesti egyetemi évei alatt kezdődött: gépészmérnöknek tanult, és éveken át bejárt Füst Milán szombat esti esztétikai előadásaira is. S bár művészeti előképzettséget családjából nem hozott magával, kialakult egyfajta érzékenysége, és Svájcban hamar gyűjteni kezdett: bélyeget és keleti szőnyeget. A művészetről alkotott elképzeléseit máig Füst hatására vezeti vissza. Odafordulása a képzőművészet – és különösen a modern magyar anyag – felé a véletlen műve. Családi okokból járt haza Budapestre, s egyszer nézelődni bement a Pető Lilla által vezetett, a Magyar Nemzeti Galéria és a Művészeti Alap közös vállalkozásaként üzemeltetett Dominion Galériába a Váci utcában. Egy gyűrött, bepiszkolódott kép megtetszett neki. A festő nevét ugyan nem ismerte, de Perlmutter Izsáknak ezt a képét megvette, és a darab azóta is egyik kedvence. Pető mutatott neki a Nemzeti Galéria raktárában Scheiber Hugó-műveket is, és ezeknek már könyvekben is utánanézett; antikváriumokból elkezdett felépíteni egy magyar művészeti könyvtárat. S bár a hivatalos művészettörténet gyakran nehézkes stílusával szemben máig szkeptikus, a szakkönyvek hatását nem hárítja el. Mattis-Teutsch Jánostól például igen jelentős gyűjteménye alakult ki (ebből sok mű kölcsönben látható volt a Nemzeti Galéria tárlatán, majd a festő müncheni kiállításán is), s ehhez a kezdőlökést Szabó Júliának a művészről írott kötete adta meg. Miközben grafikát alapvetően nem vásárol, a művész metszeteiből átfogó anyaga gyűlt össze, amely segítséget nyújt Mattis-Teutsch festményeinek datálásához. Mattis-Teutsch-festményeinek jelentős részét Romániában vette a Ceauşescu-éra alatt. Az alkotóról megjelent román nyelvű kötetben feltüntették fontosabb gyűjtőit, s Éber udvarias levelet küldött nekik francia nyelven. Végül több mint tízszer utazott Mattis-Teutsch képekért Romániába, s a gyűjtők között még egy volt külügyminisztert is megismert. Vajda Lajos művészetéből egyedülállóan gazdag anyaga állt össze. Az út ide is hosszú tanulási folyamatot takar. Egy távoli rokona hívta fel figyelmét Vajdára, de eleinte nem vonzotta Vajda világa. A svájci magyar műkereskedelem bázeli központi alakja, László Károly – aki nem nagyon becsüli Vajdát – is lebeszélte arról, hogy erre orientálódjon. Ám Zürichben szintén élt egy magyar műkereskedő, és Schlégl István kifejezetten nagyra tartotta Vajdát. Schlégl több Vajda-művet mutatott Ébernek, anélkül, hogy belemagyarázott volna bármit a kompozíciókba. Csak annyit mondott, ha Ébert valóban érdekli Vajda művészete, akkor neki magának kell rájönnie a kompozíciók titkára. A türelem hatott: Éber Miklós elolvasta Mándy Stefánia könyvét a művészről, s lassan felismerte jelentőségét. Első vétele a Plasztikus fej lett, majd egy másik művet Deák Dénes közvetítésével Mészöly Miklóstól vett meg, aki azt eredetileg Bálint Endrétől kapta. A további szerzemények révén Vajda képei arra is rávilágítottak, milyen központi volt a művész munkássága más magyar alkotók számára. Éber elkezdte tudatosan keresni Vajda alkotásait, és egyre jobban megbecsülte a „csak” kollázsokat is. A széles merítés mellett egy-egy főmű megszerzéséért mindent megtett. Az egykor Mezei Árpád tulajdonában volt Felfelé mutató, ikonos önarckép igen magas áron került hozzá 1990-ben. A 2004-ben újra budapesti kiállításon is szerepelt műnek szeretne európai jelentőséget adni; ehhez új, ezoterikus gondolatokat felhasználó értelmezést kölcsönzött neki, valamint általánosabb érvényű és közérthetőbb címen (Conditio humana) említi publikációiban (Balkon 2003/6, 2004/1–2 és angolul: The Hungarian Quarterly 2004/1). Kiállítást tervez Vajda alkotásaiból, amelyek szélesebb megismertetéséért felelősséget érez. Nem csupán saját látásmódja szerint alkotó, hanem gondolkodó és nagyon rövid idő alatt teljes életművet létrehozó művésznek tartja. „Vajda figyelt a belső órájára, tudta, milyen kevés ideje van, és ezért hozott létre ilyen sűrű, nagyfeszültségű alkotásokat viszonylag rövid idő alatt. Életműve nem töredékes. Sok más zseniális művész van, aki fiatalon hunyt el, de teljes oeuvre-öt hozott létre, ilyen például Petőfi, József Attila, vagy Mozart, Byron és Shelley” – mondja. A kollekció két oszlopa – Mattis-Teutsch és Vajda – mellett az anyag nagyobb egységeket tartalmaz más alkotóktól is, például Ruttkay György és Farkasházy Miklós művészetéből. A kollekció összességében azonban nem program szerint fejlődött, és nem is kíván valamilyen üzenetet sulykolni. Éber Miklós mindmáig azon képeivel azonosul legszorosabban, amelyeket első látásra megszeretett. Milyen közös nevező tartja e műveket egységben? Ehhez annyit árul el, hogy az európai festészet teljes ívét szemlélve a báj és a csend képi megjelenése vonzza legjobban; kedvenc mesterei Botticelli, Vermeer és Chardin.

tanár, művészeti író, műgyűjtő
(Budapest, 1929. aug. 8.–Esztergom, 1977. nov. 20.)
1947–51: ELTE BTK, magyar–történelem szak. 1951-től Esztergomban élt és tanított. Vonzódása a képzőművészethez elmélyült kutatásra, művekkel és művészetekkel való közvetlen ismerkedésre vezette. Ismereteit, meglátásait tanulmányokban, kritikákban tette közzé a Vigilia, a Művészet, a Jelenkor, a Látóhatár, az Életünk és más folyóiratok lapjain, hírlapokban. Tihanyi (1968), Kernstok (1970) és Thorma János (1977) munkásságáról kismonográfiája jelent meg a Corvinánál. Gyűjteményét pályája kezdetétől következetesen építette – Csontvárytól Kondor Béláig. Gerincét Czóbel, Barcsay, Bálint, Borsos M. művei adják. Rangos képek képviselik Berény, Bernáth, Derkovits, Egry, Ferenczy K., Gadányi, Kassák, Koszta, Márffy, Szőnyi, Tihanyi, Uitz munkásságát is.
Egyéni kiállítások: 1977: Múzeumi Képtár, Győr (kat.); 1983: Balassa B. M., Esztergom; 1993: Kassák Emlékm. (kat.)
Irodalom: HEITLER L.: A műgyűjtő alkotása, Jelenkor, 1977. okt.; SALAMON N.: ~ műgyűjteménye, MŰV, 1978/4.; DOROMBI K.: ~, Vigilia, 1978/1.; BODRI F.: ~, Vigilia, 1985/6.; 1993.: BODRI F.–CSAPLÁR F.–MUCSI A.: (kat.); MOJZER M.: A központ pereme, ÚM., 1994/2.

(Heitler László)

Körner Éva: Vajda és Korniss

A 2004-ben elhunyt Körner Éva az avantgárd kiemelkedő szakértője volt, Derkovits Gyuláról írott könyve máig mérvadó. Hagyatékából remekművek kerültek árverésre 2005 decemberében (Korniss Dezső, Vajda Lajos, Veszelszky Béla). Az aukciós katalógus méltó emléket állít a művészettörténész „gyűjtőnek”, bár kissé túlzó módon, tudatos gyűjtésnek állítja be, ahogyan Körner Évánál felhalmozódott ez az anyag.

Ybl Ervin: Állandó kiállítás Székesfehérvárott

1969-ben Székesfehérvár egyik barokk polgárházában megnyílt az Ybl Ervin-gyűjtemény állandó kiállítása. A jeles családból származó művészettörténész 1944-ig a kulturális tárcánál dolgozott, így ízlése viszonylag konzervatív kollekciót eredményezett, de ez mit sem von le a művek kvalitásából. Végrendeletileg hagyta a városra anyagát, amelyhez a helyi tanács biztosította a Budenz-házat, ahol a kiállítás megtekinthető. Rippl-Rónai József, Vaszary János, Csók István, az alföldi mesterek, Bernáth Aurél, Patkó Károly és mások művei polgári bútorok között, magánenteriőrben láthatóak. Fontos a kisplasztikai anyag is Vedres Márktól Mikus Sándorig.

****************************************************

Genthon István és Kállai Ernő: Publikációk és barátságok

 

Genthon István gyűjteménye is baráti és szakmai kapcsolatok eredményeként alakult ki, és a művészettörténész emlékkonferenciájához kapcsolódóan, 2003 decemberében került kiállításra a Nemzeti Galériában. A művek összeszedése Zsákovics Ferenc, a Grafikai Osztály munkatársa érdeme, mivel azok nem önálló csoportban kerültek beleltározásra, s így csak a kartonokon feltüntetett Genthon István-eredet alapján lehetett őket összeválogatni. Zsákovics az Art Magazin 2004/1. és az Ars Hungarica 2004/1. számában írt az anyag feldolgozásáról. Az Ars Hungarica ezen száma közölte a gyűjtemény katalógusát és reprodukcióit is. A második világháború után rövid ideig a Szépművészeti Múzeum főigazgatójaként, majd előbb a Régi Magyar, utóbb a Modern Külföldi Osztály vezetőjeként dolgozó Genthon műtárgyai ugyan nem tekinthetőek tudatosan összeállított gyűjteménynek, Zsákovics azonban találóan fűzi ehhez hozzá, hogy ez „ennek ellenére igen jelentős kollekció, mert jól tükrözi a művészettörténész személyes kapcsolatrendszerét, szakmai érdeklődését és a 20. század első felének rajz- és éremművészeti törekvéseit.” A grafikai anyag Székely Bertalan, Mednyánszky László és Rippl-Rónai József alkotásaival kezdődik. A Ferenczy művészcsalád minden tagját képviseli mű. Széles a Gresham-kör művészetének jelenléte (például Szőnyi István), hiszen Genthon a csoport legfőbb teoretikusa volt. A személyes kapcsolatot közvetlenül mutatja Scheiber Hugó portréja Genthonról, valamint Czóbel leányfej-rajza, amelyet „régi barátsággal” dedikált a művészettörténésznek. Genthon példája nyomán számos más, már a második világháború előtt aktív művészettörténész kollekcióját érdemes lenne rekonstruálni; egy ízlésében eltérő példa Jajczay János, akinek portréja – az általa egyik legjobban kedvelt művész, Aba Novák Vilmos festménye – 2005 tavaszán volt látható a Mű-Terem Galéria árverésén.

Kállai Ernő hagyatékából az Óbudai Pincegaléria mutatott be grafikai válogatást 1984-ben. A rövid, de informatív katalógushoz írott előszavában Andrási Gábor kifejtette, hogy Kállai esetében sincs értelme tudatos gyűjtésről beszélni. Forbát Alfréd és Bortnyik Sándor műve például a közös németországi tartózkodás során kerültek a művészetük mellett írásaival kiálló Kállaihoz. Max Bill és Georges Vantongerloo művei Kállai aktív nemzetközi kapcsolattartásának köszönhetőek. Mednyánszky-grafikák azért kerültek hozzá, mert könyvet írt a művészről; Borsos Miklóstól és másoktól széles körű levelezése révén kapott ajándék műveket. Az Európai Iskola grafikái – a kevésbé felkapott mesterek közül Fekete Nagy Bélát és Martinszky Jánost említve – a csoport szervezése kapcsán jutottak Kállaihoz.

********************************************

Chikán Bálint: Portrék gyűjteménye

 

A hatvani Városi Művelődési Központ és Könyvtár Chikán Galériájában állandó kiállításon látható az 1999-ben elhunyt Chikán Bálint gyűjteménye. A kollekcióról 2000-ben könyv is megjelent, majd ezt Chikán művészeti írásaiból válogatott kötet követte. A közgazdász és művészettörténész végzettségű Chikán energikus szervező is volt: sokat tett a szentendrei Művészet Malomért és a Csongrádi Művésztelepért. Gyűjteménye már szakmai pályája előtt, gimnazista éveiben fejlődésnek indult. Az egri fiatalember levelet írt kitűnő művészeknek, és önarcképet kért tőlük anyagába. Bálint Endre, Korniss Dezső, Lakner László és még sok további alkotó megérezte, hogy a felhívás nem játék, s szívesen küldtek művet. Még olyan mesterek – mint Barcsay Jenő vagy Deim Pál –, akik egyébként nem készítettek önarcképeket, is teljesítették a kérést. A mintegy hatvan grafika végül Amerigo Tottól Záborszky Gábor munkájáig terjedt. Chikánhoz talán Kokas Ignác művészete állt legközelebb, róla írta disszertációját is. A kollekció értéke igen sokrétű: idehaza viszonylag ritka az ennyire fegyelmezetten tematikus gyűjtés, különösen saját, fiatalos kezdeményezésből, sem más, nagy gyűjtőket nem másolva, sem anyagi előnyöket nem keresve. Chikán pályája egyúttal bizonyság arra is, hogy magángyűjtemény, jeles írásokból álló kritikusi életmű és aktív, non-profit művészeti szervezői munka jól megférnek egymással. Bár nem művészettörténész – hanem Észak-Magyarországon praktizáló orvos –, Nagy Róbert önarcképgyűjteményét érdemes itt párhuzamként megemlíteni. Az anyagból 2002 tavaszán a Miskolci Galéria mutatott be válogatást. „Az 1980-as években határoztam el, hogy megpróbálok az élő kortárs magyar művészektől önarcképgyűjteményt létrehozni. Az ötlet onnan származott, hogy évek hosszú során Borsos Miklós összegyűlt grafikái között kilenc önarckép volt, ezen kívül sikerült megszereznem a művésztől a hetvenöt éves korában festett egyetlen olajportréját is. Ezen időszakban Kazincbarcikán éltem, így először a Borsod megyében élő művészeknél kezdtem el a gyűjtést, amely később országos jellegűvé vált”, idézi fel a kezdeteket. A Szalay Lajos, Würtz Ádám, Kass János, Kőnig Frigyes, Szabó Vladimir és mások összesen hetven önarcképét felölelő kollekciót Nagy doktor először Kazincbarcikán mutatta be (1989), majd Miskolcnak adományozta.

************************************************

Cseh-Szombathy László: Egry és apám a természetet figyelték

 

Az 1951-ben elhunyt Egry József egyike volt az 1948-ban alapított Kossuth-díj első kitüntetettjeinek, ám művészete csak 1956 után, fokozatosan kapott elismerést. Képei szerepeltek az 1957-es brüsszeli világkiállításon, majd kisebb hazai bemutatókon. 1971-ben volt emlékkiállítása a Magyar Nemzeti Galériában, 1973-ban nyílt meg badacsonyi emlékmúzeuma. Műveinek közgyűjteményekbe kerülése kezdetektől felemásan alakult. A Szépművészeti Múzeum 1926-ban – a modern művészet iránt fogékony Petrovics Elek igazgatósága alatt – vette első Egry-képét. Oltványi Imre gyűjtő 1929-ben ajándékozta Egry Önarckép napsütésben című művét a múzeumnak. A Fővárosi Képtár – a modern művészet iránt szintén elkötelezett Kopp Jenő szakmai irányítása alatt – már 1931-ben megvette az előző évben elkészült Isola bella című képet. Mind a múzeum, mind a képtár további Egry-műveket szerzeményezett 1934–1941 között. A képanyag módszeres muzeológusi felkutatása azonban csak jóval a második világháború után, 1963-tól, zömmel Szíj Béla művészettörténésznek köszönhetően indult meg. A harmincas évek elejétől Egry művészete viszont folyamatos támogatásra talált néhány magángyűjtőnél. Közülük is kiemelkedett Cseh-Szombathy László, a művész orvosa, akinek gyűjteményéről Rabinovszky Máriusz írt beszámolót a Magyar Művészet hasábjain 1934-ben. Cseh-Szombathy doktor szinte kizárólag Egry műveit gyűjtötte. Mintegy negyven darabos anyaga egyben átvészelte a világháborút; számos mű azóta más gyűjtemények dísze lett. A gyűjtemény történetéről a gyűjtő fiával, Cseh-Szombathy László szociológus akadémikussal beszélgettünk 2001-ben.

 

Hogyan kezdődött az Egry-képek gyűjtése a családban?

Apám nem volt műgyűjtő, modern művészettel keveset törődött. A Keszthelyi csónakkikötő volt az első Egry-kép, amely megragadta, s ezt vette meg. Azután 1928-ban diagnosztizált tuberkulózist Egrynél; ekkortól lett nála Egry rendszeres páciens. A harmincas évektől fogva rendszeresen vásárolt Egrytől, illetve a művész képeiből Tamás Henrik galériájában. A művek másik része honoráriumként került hozzá. Ennek az eredete Egry itáliai útja volt. A tüdőbaj elleni javaslat ugyanis utazás volt Dél-Olaszországba, amelynek költségeit apám és három jelentős gyűjtő – Oltványi Imre, Fruchter Lajos és Szilágyi Sándor – együtt állta. Ekkor állapodtak meg, hogy Egry később majd képekkel törleszt. A gyűjtők között személyes kapcsolat is volt?

 

Oltványi és apám jó barátok voltak már az egyetemi időktől. Egryvel együtt még Szabó Lőrinc Tücsökzenéjében is szerepelnek. Oltványi hadifogságból tért haza az első világháború után, apám pedig ekkor költözött fel szülővárosából, Pápáról. Riedl Frigyes szemináriumára jártak együtt, s apám ezen a társaságon keresztül került kapcsolatba a művészvilággal is. Oltványi elengedhetetlen kapocs volt a modern művészeti szemlélethez: apám egyébként kifejezetten klasszikus látásmódot hozott magával a hagyományos iskolai rajztanításból. Oltványi eközben a Gresham-kör elsőszámú gyűjtője lett; később múzeumot alapított Baján. A második világháború után rövid ideig még pénzügyminiszter, a Nemzeti Múzeum, majd a Szépművészeti Múzeum főigazgatója is lett. Már 1949-ben félreállította a hatalom, de családunknak mindvégig közeli barátja maradt. Fruchter és Szilágyi, akiknek szintén elsőrangú gyűjteménye volt a Gresham-kör festőitől, inkább csak jó ismerősök voltak. Milyen Egry-művek kerültek a családhoz?

 

Apám soha nem tekintett úgy a képekre mint egységes gyűjteményre, ám az anyag Egry művészetének teljes ívét követte. Később más gyűjtőknél is komoly Egry-anyag alakult ki, például Radnai Bélánál, az úgynevezett ’fehér Balaton-képekből’. De Radnai csak 1934 után kezdett el gyűjteni, s így anyaga kevésbé volt átfogó. Apám viszont már a kezdeti években is Egry több korszakának műveiből választott. Ilyen volt az Önarckép 1907-ből, egy korai mű; vagy a Fadöntők 1914-ből, amely még egyfajta Van Gogh-hatást mutat. Egy nyilvánvalóan szimbolista ihletésű Krisztus-kép szintén az első világháború előttről származott. Egry művészete az első világháború után irányt váltott.

 

Ezt az átmenetet tükrözte például egy Balaton-kép 1922-ből. A még határozott cézanne-i szerkezetet követő műből jól látható volt, hogy Egry csak fokozatosan, ezt követően talált rá a fény megjelenítésének összetéveszthetetlen, rá annyira jellemző módjára. Az ide vezető, gyakran emlegetett, 1919–1920 körüli váltást mi nem éreztük törésnek sem Egryvel akkoriban beszélgetve, sem utólag. Inkább Egry személyiségével összhangban lévő, természetes fejlődés volt az ő művészi útja a fény problematikája felé. Ami konkrétan a baloldalian értelmezhető korábbi műveit illeti – ezek mögött inkább szimbolista eredetet, semmint tételes politikai programot vagy avantgárd művészi beállítódást éreztem. Egry egyszerűen nem tekintett úgy a munkáira, mint társadalmi hatással bíró ’művészet’-re. S így persze könnyebben is alkalmazkodott az 1920 utáni viszonyokhoz. Ösztönösen festett; az alkotás elemi, reflektálatlan öröme vitte előre. Nem volt intellektuális alkat. Különleges darab volt a Tőzegégés, egy 1921-es kép.

 

Ez a papírra készült olajpasztell volt apám anyagában az egyedüli kép, amely árverésről, egy úgynevezett vagyonmentő aukcióról származott. Egry meg is rótta érte apámat, hogy miért nem tőle veszi a képeit. Az 1971-es emlékkiállításra készülve, Szíj Béla – a Nemzeti Galéria művészettörténésze, aki különösen sokat tett Egry elismertetéséért – kulcsdarabnak tartotta a művet, mondván, az égő tőzeg felszálló füstjének ilyen ábrázolása alátámasztja Egry művészetének spirituális értelmezését. Ám kiderült, hogy a füst egy része inkább csak a képre rakódott piszok, amelyet restaurátorok el is távolítottak. Ettől a kép még remekmű; sőt a transzcendencia-elképzelés is megállja a helyét néhány Egry-mű elemzésében. Több kép származott a későbbi húszas évekből is.

 

Közvetlenül az első világháború után készülhetett a két jól ismert, kifinomult grafika, a Négyökrös szántó és az Ülő paraszt a napban. Az utóbbinak külön értéket adott, ahogy Egry a szén, illetve a tus feketéjét és a papír fehérjét elegyítve ábrázolja a szétáradó fényt. A skála az ülő alak által vetett árnyék tömör feketéjétől, a nap körül – a fény vakító erejét jelző módon – szabadon hagyott papír fehérjéig terjedt. Később készült a Halászcsónak, a Csónakkikötő, majd a korszak főműve, a Párás fények. Ilyen nagyalakú, szépen kidolgozott munka talán csak az 1944-es Aranykapu volt még. Apám nagyon szerette a Párás fényeket, s az ilyen típusú képek auráját. Nemcsak otthon volt fő helyen a kép, hanem amikor a második világháború után kisgazda képviselő, s egy rövid időre, a hatalom fordulatáig népjóléti államtitkár lett, a hivatali szobájában is egy hasonlóan nagyalakú Szőnyi-kép függött. A harmincas évek Egry-képei közül melyek emlékezetesek?

 

A Kondás egyfajta kiérlelt zárókőnek tűnt 1934-ben. Ugyanabban az évben készült el az Ajtó mögött, amely kompozíciójában már más irányba mutatott. Itt a figura már erősen feloldódott. Az ajtó, az asztal és az alak hármasa eltért egy ábrázoló típusú térbeli szerkezettől. Hosszú időbe tellett, mire megbarátkoztunk a képpel. Egryről az a benyomásunk élt, hogy számára a festés elsősorban zavartalan élvezet, s nem intellektuális kihívás. Befogadóként is így viszonyultunk a műveihez. Sem Egry, sem apám nem volt művészlélek. Kettejüket a természethez való kötődés tartotta össze. Egry kifejezetten egyszerű, pórias ember volt; leginkább a halászok társaságát kedvelte. Apám, a maga módján, szintén nem volt értelmiségi típus, ahogy azt a művészek között Bernáth Aurél, vagy a gyűjtők között Oltványi és Fruchter megtestesítették. Ugyanakkor anyám is orvos volt, ahogy Bernáth felesége is; s így remek beszélgetések voltak nálunk a Gresham-kör művészeivel és gyűjtőivel. Egy idő után ezekbe a feleségemmel mi is bekapcsolódtunk. Éppen az ő hatására kezdtem magam is megérteni és szeretni az Ajtó mögöttet. Ebből a korszakból származott két másik, központi jelentőségű kép is.

 

A Taormina és a Pompei Egry olaszországi útján készült 1930-ban. Világosan látszik, hogy Egryt nem a táj mint téma érdekelte, hanem egy adott látvány, egy érzékelési és festészeti helyzet. Ugyanez áll a Balaton-képekre is. Nem a tó foglalkoztatta. A motívum alkalom volt, hogy képeiben maga teremthesse meg a táj és a fény önálló vizuális élményét. Ezért maradt a Balatonnál is az északi parton; nem akart ő látványos naplementéket festeni a déli oldalról. Milyen későbbi művek kaptak jelentőséget?

 

Készült apámról egy karakteres portré, amelyhez vázlat is fennmaradt, mutatva, hogy Egryt mennyire foglalkoztatta az orvos, barát és támogató személyiségének megragadása. A kép, feszült vonalaival, néhol szinte eltúlzott vonásaival, apám impulzivitásának visszaadására törekedett. Érdekes volt összevetni azzal a sokkal idealizálóbb szoborportréval, amelyet apámról Pátzay Pál készített. Az igazán jelentős munka az Alagút című kép volt. Ez nem tűrt meg más képet maga mellett. Mint családi fényképeken látszik, lakásunk falain tapétaszerű sűrűséggel voltak kitéve a képek. S ez