Univerzális gyűjtemény
Bedő Rudolf a huszadik századi hazai műgyűjtés kiemelkedő alakja, akiről tevékenységének sokrétűségéhez képest alig született még írásos elemzés. Története könyvet érdemelne. Gazdasági és gyűjtői pályáját egyaránt már a Monarchia idején kezdte; üzleti életének áttelepítése Erdélyből Trianon után, és újrakezdése Budapesten kész regény. Gyűjtőként aktív maradt még jócskán a szocializmus alatt is. Nagybányán nemcsak a Phoenix Vállalat igazgatója és társtulajdonosa volt, hanem Thorma János tanítványaként járt a festőiskolába is. Későbbi gyűjtői pályájának másik fiatalkori gyökere anyjának bécsi családja volt: Nagybátyja, Politzer Ádám gyűjteményéből számos darab jutott hozzá, valamint ennek révén kezdett Bécsben, Berlinben és más európai galériákban tájékozódni. Az egyébként Albertirsán, jómódú kereskedőcsaládba született Politzer Bécsben nemzetközi jelentőségű orvosi karriert futott be. Műgyűjteménye számos élő művész alkotását felölelte, ezeket rendelőjében is látni lehetett, s csak az első világháború viszontagságai okozták, hogy a kollekció java 1922-ben árverésre került. Bedő a gyűjtést grafikával kezdte, hiszen felismerte, hogy milyen kevesen becsülik e műfajt. Gyűjteménye végül több tekintetben is felülmúlta legtöbb társáét idehaza. Egyrészt nem szorítkozott magyar anyagra, hanem nemzetközi kitekintésű, másrészt nem csupán modern művészetet, hanem klasszikus értékekből is európai fontosságú darabokat tartalmazott. Harmadrészt messze túlnyúlt a képzőművészeten az egyetemes iparművészet felé. Mindebből egy piciny ízelítő álljon itt a modern magyar anyagból szelektálva. 1949 márciusában – a Tanácsköztársaság harmincadik évfordulóján – a Dési Huber Kör kiállítást rendezett a ’forradalmi’ magyar művészetből. Az anyag túlnyomó többsége magángyűjteményekből származott, csak egy-két mű volt a Szépművészeti Múzeumé vagy a Fővárosi Képtáré. A rendkívül kényes történelmi helyzetben Rabinovszky Máriusznak volt bátorsága leírni az előszóban: „Meg kell vallanunk, hogy jelen forradalmunk művészete nélkülözi a tízes évek művészetének dinamizmusát”. A klasszikus avantgárd válogatás valóban lenyűgöző volt. Még egy olyan hagyományos témában, mint az akt is, , , , , , , vagy éppen kitűnő művei voltak láthatóak. A felsorolt összes alkotás Bedő Rudolfé volt. Sőt sok más is: , , , művei és így tovább. Nem sokan birtokoltak akkoriban nemhogy ennyi, de akár csak egy-egy művet is ettől az avantgárd generációtól. kiállított darabjai mellől sem hiányzott a „Bedő Rudolf tulajdona“ jelzés. Nem is nagyon állhatott ott más. A dölyfből szegény, kitűnő művészről közismert, hogy anyagának nagy része halála után a Szépművészeti Múzeumba került, magángyűjtők – ha egyáltalán felismerték értékét – csak sóvároghattak utána. Bedő volt az egyetlen, akinek komoly kollekciója volt tőle. Amikor monográfiája megjelent a művészről 1960-ban, a száztizenkét darabos képjegyzékben összesen huszonhárom mű volt magántulajdonban – s ebből tizenhat Bedő Rudolfé volt. Bedő a magyar avantgárd újjáéledése iránt hasonlóan fogékony volt a harmincas évek második felétől kezdve. A szürrealizmus megjelenése művészetünkben , Bálint, Korniss, és mások művei révén szerepelt gyűjteményében. Nonfiguratív irányú ízlését tanúsítja, hogy , , , , és sok más kísérletező művész alkotásait szerezte meg a második világháború után folyamatosan. Bedő külön szenvedélye volt a grafika, amely műveket a kollekció egy részét leíró cikkében (Műgyűjtő 1970/3) pontosan nevezett vegyes technikával készült kis festményeknek. Ebből számos darab Pécsett került múzeumba, míg a litográfia-gyűjtemény a Színháztörténeti Intézet anyagát gazdagítja. Elméleti és nemzetközi tájékozottságának köszönhetően Bedő szerkesztette a Művészettörténeti Értesítő nemzetközi szemlerovatát. A szakmával folytatott együttműködésének további bizonysága, hogy művészettörténésszel közösen rendezte – akitől nagy anyaga volt – átfogó kiállítását a Magyar Nemzeti Galériában 1971-ben.
