A nápolyi Anjou-dinasztia trónra kerülése – legalábbis az udvari művészet tekintetében – fordulópont, de a századforduló művészetének összképét feltehetően még az Árpád-korban kialakult jellegzetességek határozták meg. A kulturális környezet, a megrendelői igények, a közönség vagy az ízlés változásairól inkább csak az 1320-as évektől fellendülő művészet emlékei tanúskodnak. Stiláris szempontból a 14–15. századi Magyarország művészetére a gótika dominanciája jellemző, de az 1470-es évektől az itáliai reneszánsz stílusjegyeinek megjelenésével és fokozatos térhódításával is számolni kell. Az Anjou-dinasztia magyarországi uralkodásának megszilárdulását, Károly Róbert (1309–42) trónjának megerősödését évekig tartó viszálykodás előzte meg, a királyt a Szent Koronával csak 1310-ben koronázták meg. A hatalomért folytatott küzdelem végét, ugyanakkor Károly Róbert legitimitásának még 1317-ben is bizonyításra szoruló voltát jelzi a szepeshelyi prépostsági templom ez évben készült falképe, melyen a térdelő király fejére – hatalmának Istentől rendelt voltát demonstrálva – Magyarország égi patrónája, a gyermek Jézust ölében tartó, történeti személyek körében trónoló Madonna helyez koronát. Ugyancsak a legitimáció kérdéskörével függ össze az Árpád-házi szent királyok, különösen a lovagkori életideáloknak megfelelő Szent László kultuszának a képzőművészetben is kimutatható fellendülése. Szent László népszerűsége legendájának igen nagyszámú ábrázolásában nyilvánult meg, közülük az utóbbi időkben tárták fel a türjei premontrei monostor templomának 1300 körül keletkezett falképciklusát, amelyen a szent hercegként végbevitt tettei láthatók, mint a kerlési csatához fűződő jelenetsor; a pogány kun által elrabolt lány megmentése. Az Anjouk magyarországi uralmának egyértelmű következménye volt az itáliai kapcsolatok erősödése; így hatása viszonylag hamar érezhetővé vált a képzőművészetben, a trecento festészet. Jól példázzák ezt az esztergomi palotakápolna kvalitásos, az 1340-es évekre datált freskói és freskótöredékei, amelyek a Maiestas Dominit, a passió jeleneteit, Krisztus feltámadását és mennybemenetelét, Mária megkoronázását és az apostolok félalakját ábrázolták. Bármily egyértelműnek látszik is, az itáliai művészet befolyásának, pontosabban e hatás elemeinek és útvonalának tisztázása nem jelent könnyű feladatot a kutatás számára. Ebben a kérdéskörben igen érdekesek az esztergomi freskókkal közel egy időben, mai tudásunk szerint az 1330-as évek közepén bizonytalan helyen készült, négy-öt festő által illusztrált reprezentatív kódex, az ún. Magyar Anjou Legendárium hat gyűjteménybe szétszóródott lapjai (Berkeley, Bancroft Library; New York, Metropolitan Museum of Art, valamint Pierpont Morgan Library; Párizs, Louvre; Róma, Biblioteca Apostolica Vaticana; Szentpétervár, Ermitázs), amelyek stílusában a meghatározó bolognai vonások mellett nápolyi–sienai, toscanai, sőt az itáliai művészetben ismeretlen jellegzetességek is feltűnnek. A kézirat tartalmának magyar vonatkozásai félreismerhetetlenek; Szent László, Szent Imre és Szent Gellért szerepeltetése (utóbbiak legendájának legkorábbi fennmaradt illusztrációival) más kultúrkörben nemigen képzelhető el. Az ikonográfiai jellegzetességek és a kódex stiláris heterogenitása alapján felmerült annak a lehetősége is, hogy a mű Magyarországon keletkezett. Még összetettebb a Nagy Lajos (1342–82) számára 1358 körül készített, a hunok pannóniai történetét és a magyarokét a honfoglalástól 1330-ig, Károly Róbert Bazaráb elleni hadjáratáig feldolgozó, befejezetlen Képes Krónika (Országos Széchényi Könyvtár) illusztrációinak stiláris helyzete. A krónika szövegében tárgyalt eseményeket olykor más forrásokból származó jelenetekkel kiegészítő ábrázolások stílusában a különféle (nápolyi–sienai, bolognai) itáliai összetevők mellett az utóbbi kutatások egyre hangsúlyosabbnak látják a jellegzetes közép-európai, leginkább a cseh művészetből ismert vonásokat, s a kódexet magyar udvari környezetben készült emléknek tartják. Itáliai és közép-európai jellegzetességek szerves összekapcsolódását figyelhetjük meg a székesfehérvári, ún. Anjou sírkápolna számos építészeti részletből, valamint két szarkofág-fedlap és egy szarkofág-oldallap töredékből álló maradványain (Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum). Az együttes falhoz állított, baldachinos síremlékként rekonstruálható. E típus egyértelműen a nápolyi Anjou-udvar környezetéből eredeztethető, ahogy néhány részlet mozaikos-berakásos technikai megoldása, sőt, az egyik – jobbjában jogart, baljában országalmát tartó királyfigurát ábrázoló – fedlaptöredék ikonográfiai megoldása is. Ugyanakkor e faragvány, s a másik, nőalakot megjelenítő szarkofágtöredék bizonyos elemei a dél-német területek művészetével mutatnak kapcsolatot; a királyfej alatt elhelyezett oroszlán, továbbá a fekvő női figura lábánál látható, szájában kisebb állatot tartó oroszlán alakja II. Rudolf (†1353) síremlékéről ismert. Ugyancsak a nápolyi udvar művészetével, az ötvösség és a táblaképfestészet technikáját ötvöző fémborítású félalakos Madonna-képek 14. század eleji divatjával áll kapcsolatban két, Nagy Lajos által 1367-ben az aacheni magyar kápolnának ajándékozott (Aachen, Dómkincstár), továbbá egy, azokkal közel egy időben, az 1360-as és 70-es években készült, s Mariazellbe került Madonna-alakos tábla (Mariazell, Búcsújárótemplom, Kincstár). Minthogy a mariazelli kegyképet átfestették, az aachenieket pedig a 18. században újakra cserélték, stiláris hovatartozásuk ma nemigen ítélhető meg, ikonográfiai megoldásuk leginkább a bizánci eredetű ún. Glükophilousza ábrázolásokra vezethető vissza. Az udvar művészetében az 1360-as években irányváltás figyelhető meg. A pécsi Aranyos Szűz Mária-kápolna feltehetően oltárretabulumból származó töredékein (Pécs, Dómmúzeum) az udvarban divatos nyugati, főként a francia művészetből eredeztethető elemek dominálnak. Ugyanerre a stíluskörre utalnak bizonyos, egyértelműen udvari környezetben készült ötvöstárgyak: Nagy Lajos második kettőspecsétje, valamint Mária királynő (1382–95) kettőspecsétje is (Budapest, Magyar Országos Levéltár). A francia hatásnak a magyarországi Anjouk környezetében kimutatható jelenléte a bécsi hercegi műhely egykorú stílusigazodásával párhuzamos, sőt – egyes emlékek, így Garai Miklós nádor (†1386) félig elkészült, a siklósi (volt) Ágoston-rendi templomban előkerült sírlapja alapján – azzal összefüggő jelenség. A korszak udvari építészetéről kevés biztos adattal rendelkezünk. Az 1340-es évektől Erzsébet királyné által rezidenciaként kiépített Óbuda épületeinek – elsősorban az átalakított 13. századi királyi várnak, valamint a királyné alapította klarissza kolostornak – néhány töredéktől eltekintve csak alaprajzi elrendezését ismerjük: a kettős fallal és várárokkal körülvett palotaépület négyszögű udvar köré rendeződött, a klarisszák temploma három hajóval, a nyolcszög öt oldalával záródó szentéllyel épült fel, nyugati oldalán csillagboltozattal fedett, nagyméretű apácakarzat kapott helyet. Feltehetően a királyné ajándékaként került a klarisszák tulajdonába az 1340-es években minden bizonnyal Párizsban készített, Erzsébet királyné házioltáraként ismert remekművű ötvöstárgy (New York, Metropolitan Museum of Art, The Cloisters). Az óbudai királynéi rezidenciánál összetettebb kérdés a nagy jelentőségű, több építési fázisban kialakított királyi központok, így a visegrádi palota, valamint a budai vár Anjou-kori képének rekonstrukciója, 14. századi maradványaik periodizációja. Az udvar jelenléte Visegrádon már Károly Róbert idejében, Budán 1347-től kimutatható, ennek ellenére a feltárt alapfalak, épületrészletek, valamint a faragványtöredékek között kevés a biztonsággal Anjou-korinak mondható. Jelenlegi tudásunk alapján minden valószínűség szerint Nagy Lajos uralkodásának idején, 1366-ban épült a visegrádi palota kápolnája, de a budai palota trapezoid udvar köré rendezett bővítése, a részben ma is álló palotakápolna építése már inkább a Zsigmond-korra (1387–1437) tehető. A budai palota késői keletkezésének lehetősége egyben azt jelenti, hogy a visegrádinál és a budainál jóval épebb állapotban fennmaradt, szintén a 14. században divatos, négyszögű udvart közrefogó várpalota típusába tartozó, 1370 körül építtetett diósgyőri és zólyomi vár korábban épült. Az udvari környezetben keletkezett emlékek mellett a városi kultúra is egyre nagyobb jelentőségre tett szert, ami egyrészt a királyi központok művészetének bázisát jelentette, másrészt annak hatását mutatatta. Bizonyos értelemben az udvari és városi művészet határterületét képviselik a királyi városok, így Nagybánya (Budapest, Magyar Országos Levéltár) és Újbánya pecsétje (Magyar Nemzeti Múzeum), előbbi táji környezetbe helyezett munka-ábrázolás, utóbbi a gyermek Jézust ölében tartó Madonna mellett a város jogainak biztosítóját, az uralkodót jeleníti meg. A városok önállósodásának, a polgárság megerősödésének egyértelmű jelzője a városi plébániák, ill. plébániai feladatokat is ellátó szerzetesi templomok nagyszámú megjelenése. A lőcsei minorita templom, amelynek tornya a város őrzését is szolgálta, 1309 után, a 14. századi gótika jellegzetes, egységes térszerkezetet alkotó típusában, csarnoktemplomként épült fel, nyomában a korábban bazilikális elrendezésűnek szánt lőcsei Szent Jakab plébánia temploma álbazilikális kiképzést kapott. A 14. század második felében csarnoktérként kezdték el a csak jóval később befejezett pozsonyi Szent Márton templom hosszházát, s a szászsebesi plébánia szentélye is ebbe a típusba tartozik. A 14. század végén indultak a magyarországi gótika egyik legnagyobb alkotásának, a kassai Szent Erzsébet-templomnak építkezései, amelynek különböző, egymástól nem feltétlenül élesen elhatárolódó periódusaiban a prágai Parler-műhely és a bécsi építőpáholy hatása mutatható ki. E városi templomok 14. századi berendezési és liturgikus tárgyaiból, oltáraiból nem sok maradt ránk, s az emlékek jó része ma töredékes. Ebből a szempontból egyes kódexeken – így több, ma az Országos Széchényi Könyvtár tulajdonában lévő pozsonyi Missalén – kívül kivételt képez a szepességi Krígről származó oltár, amely a középső figura hiányától eltekintve ép állapota miatt különös értéket képvisel (Bratislava, Slovenská národná galéria). A század közepének faszobrászati produkciójáról, ill. annak sokszínűségéről több, közvetve franciás előképekre visszavezethető Madonna szobor, pl. az ún. I. Toporci Madonna (Magyar Nemzeti Galéria) és a Szlatvini Madonna (Magyar Nemzeti Galéria) ismeretében alkothatunk némi fogalmat, a lőcsei Szent Jakab templom 16. század eleji főoltárának oromzatán elhelyezett apostolfigurák pedig az 1370–80-as évek oltárszobrászatáról tájékoztatnak. Az eddig bemutatott alkotások biztonsággal nem attribuálhatók a különböző 14. századi forrásokban viszonylag szép számmal említett művészek egyikének sem, szignált mű Magyarországon – nyilvánvalóan a művészek társadalmi helyzetének és önértékelésének változásával – csak a század utolsó harmadából ismert. Egykori felirata szerint 1373-ban a kolozsvári Márton és György testvérpár készítette azt a sárkány felett diadalmaskodó Szent György-lovasszobrot, amely a középkori magyarországi művészet egyedülálló alkotásai közé tartozik (Prága, Národní Galerie). A radkersburgi Johannes Aquilának több évtizedes tevékenységét követhetjük nyomon. Működésének jó része már Zsigmond uralkodásának idejére (1387–1437) esik. A késői Anjou- és a korai Zsigmond-kor művészetét egymástól jóval kevésbé éles cezúra választja el, mint az régebben feltételezhető volt. A királyi (később császári) rezidencia méltó központtá történő kiépítésének munkálatai a 15. század első évtizedeiben is folytak, a feltárt alapfalak, valamint az egykorú leírások alapján rekonstruálható Zsigmond-kori palota legreprezentatívabb része az ún. Friss-palota és annak európai viszonylatban is tekintélyes méretű nagyterme lehetett. Buda Zsigmond-kori művészetének legjelentősebb emlékegyüttesét az 1974-es ásatások során előkerült, több mesterkéz által alkotott, azonosíthatatlan világi és egyházi személyeket felsorakoztató, bizonytalan rendeltetésű, ún. budavári szoborlelet alkotja (Budapesti Történeti Múzeum). A kiemelkedő minőségű művek datálása korábban durván az 1380-as és az 1420-as évek között ingadozott, ma korai keletkezésük feltételezése – nem utolsó sorban a késői Anjou- és korai Zsigmond-kori művészeti orientáció hasonlóságának felismeréséből, s az udvari művészetben inkább 1419, Zsigmondnak a konstanzi zsinatról való hazatérése után bekövetkezett stílusváltás feltételezéséből adódóan – valószínűtlennek látszik. Ugyanezen megfontolások alapján a Zsigmond-kori ötvösség kiemelkedő alkotását, Szent László fejereklyetartóját (Győr, Székesegyházi Kincstár) ma nem közvetlenül a korábbi herma 1406-os pusztulása utánra, hanem 1420 körülre datáljuk. A budavári szoborlelet a hazai emlékanyagban sokáig önmagában állónak, előzmény nélkülinek tetszett. Helyzete az utóbbi időben egyrészt a bécsi szobrászat meghatározó egyéniségéhez, a 14. század utolsó harmadában működött ún. Großlobmingi mesterhez fűződő stíluskapcsolatok, ill. a bécsivel rokon stílusorientációnak már az Anjou-udvarban kimutatható jelenléte, másrészt egyes, a budai Szent Zsigmond-templom ásatásai során a közelmúltban előkerült töredékek, köztük egy Vir dolorum szobor maradványai alapján egyre kevésbé látszik izoláltnak. A szoborlelet néhány figurájának stílusjegyei két Budáról és egy Székesfehérvárról származó, címereik alapján a Stibor család egyes tagjainak állított síremlék töredékein is felismerhetők. A faragványok egyetlen, munkáiról a Stibor-síremlékek mestere szükségnévvel elnevezett kőfaragónak tulajdoníthatók. A Zsigmond-kor udvari festészetéről több, az ország legtehetősebb arisztokratái által megrendelt, stílus és kvalitás szempontjából igen jelentős eltéréseket mutató falképciklus, így az Apafiak számára készített almakeréki, a Lackfiak megbízásából létrejött keszthelyi és a Garai család megrendelésére készült siklósi festmények tájékoztatnak. Magas színvonaluk alapján közülük a legjelentékenyebbek a siklósi (volt) Ágoston-rendi kolostor templomának második kifestéséhez tartozó, 1985-ben feltárt, igen átgondolt programot megvalósító freskói. Stílusuk, továbbá az 1408-ban alapított sárkányrend jelvénye alapján az 1410-es években keletkezhettek. A templomot a Garaiak feltehetően temetkezőhelyüknek szánták, néhányukat talán itt is helyeztek nyugalomra. Később Garai (II.) Miklós nádor a budai Nagyboldogasszony-plébániatemplom (Mátyás-templom) északi oldalán alapított családi sírkápolnát, amelynek első említése 1433-ból ismert. Városi környezetben készült festészeti alkotások a cseh művészet példaadó szerepéről tanúskodnak. Többek között a lőcsei minorita templom és ugyanott a Szent Jakab-templom könyvfestészeti előképekre utaló falfestményei, a Szent Jakab-templom Szent Katalin-oltárának 1400 körüli predellája, a póniki plébániatemplom 1415-ben készült falfestményei és ezekkel közel egyidős oltártáblái sorolhatók ide (Banská Bystrica, Múzeum, Poniky, Farsky urad). Leginkább az internacionális kapcsolatokkal rendelkező cseh táblakép- és könyvfestészeti alkotások szolgáltatnak párhuzamot a Zsigmond-kori festészet legkiemelkedőbb emlékének, a mára elpusztult felirata szerint 1427-ben kolozsvári Tamás által alkotott Kálvária oltár (Esztergom, Keresztény Múzeum) kifinomult stílusához is. Zsigmond számos utazása, császári udvarának vonzereje szerteágazó művészeti kapcsolatok létrejöttének lehetőségét teremtette meg. Uralkodása alatt nem egy neves művész – így pl. Masolino –, s jónéhány kitűnő alkotás jutott el Magyarországra, utóbbiak közül a legjelentősebbek talán IV. Vencel (cseh király: 1378–1419) könyvtárának Zsigmond tulajdonába került reprezentatív kódexei. Nem elképzelhetetlen, hogy már Zsigmond idejében az uralkodói kincstárba került az a Párizsban készült, 1402-ben Merész Fülöp burgundiai herceg tulajdonában volt remekművű ötvöstárgy, amely az ún. Mátyás-kálvária felső részét alkotja (Esztergom, Főszékesegyházi Kincstár). A magyar megrendelésre külföldön készült művek érdekes csoportját alkotják az uralkodó mindenkori tartózkodási helyén kiállított, s gyakorta ott is díszített címereslevelek, mint az az 1415–18 között Konstanzban kelt huszonnégy oklevél, amelyek kivitelezésében a szakirodalom négy festő működését mutatta ki (nagyobb részt: Budapest, Magyar Országos Levéltár). Zsigmond hosszú ideig tartó, stabil uralkodását rendezetlenebb, trónviszályokkal sújtott időszak követte, amelyben – I. Ulászló király négy évig tartó regnálásától eltekintve (1440–44) – Albert (1437–39), majd később fia, V. László (1444–57) révén a Habsburg-ház jutott hatalomra. A hozzájuk köthető művek, így pl. Albert király Melkben őrzött, s az ún. Albrechtsmeister által illuminált imakönyve, valamint V. László valószínűleg 1453–57 között készült imádságos könyve főként osztrák, ill. cseh területeken keletkeztek, s minthogy Magyarországra feltehetően el sem jutottak, a hazai művészettörténetnek nem képezik szerves részét. Ugyanakkor azoknak a kitűnő kvalitású, figurális csempékkel kirakott kályháknak az első példányai, amelyek a budai palota fényét emelték, V. László budai tartózkodása alatt készültek. A Zsigmond-kor szobrászatának és festészetének stílusát leginkább az internacionális gótika, a lágy stílus fogalmaival írhatjuk körül. Ezt az európai művészeti folyamatokat követve, ill. azokkal párhuzamosan a 15. század negyvenes éveitől realisztikusabb, a térbeli viszonyok világos ábrázolására törekvő, ugyanakkor szárazabb, a drapériákat keményebb redőkbe szedő fogalmazásmód váltja fel. E stílus reprezentatív példája a mateóci plébániatemplom főoltára Szent István és Szent Imre egészalakos ábrázolásával és legendajeleneteivel (Mateóc, plébániatemplom, Mateóci mester). A 15. század közepétől – elsősorban a nyugati országrészekben – a dinasztikus kapcsolatokkal, valamint III. Frigyes magyarországi terjeszkedésével összefüggésben az osztrák művészeti hatások válnak meghatározóvá. A pozsonyi Szent Márton-templom hosszházának hajlított bordás boltozata Hanns Puchspaum (a bécsi Stefanskirche vezető mestere) tervei szerint került kivitelezésre, az 1478-ban befejezett szentély megoldása Bécs Puchspaum utáni művészetében gyökerezik, s az 1470-es években bécsi tervrajz alapján alakították ki a csütörtökhelyi Zápolya-kápolnát is. Osztrák kapcsolatok nem csak az építészet terén mutathatók ki; a bécsi mesterek meghívásában feltehetően jelentős szerepet betöltő Schönberg György pozsonyi prépost 1470-ben készült epitáfiumának (Pozsony, Szent Márton-dóm) a portréra és a drapériakezelésre egyaránt jellemző realizmusa ahhoz a stílushoz köthető, amelyet III. Frigyes udvarában Nicolaus Gerhaerts van Leyden honosított meg. Az ország keleti részében zajló, részben szintén osztrák, ill. délnémet irányultságú művészeti tevékenység jelentős produktumai az 1440-es évektől egyre nagyobb hatalomra szert tevő Hunyadi család megbízásából jöttek létre. A Hunyadi János kormányzó szolgálatában álló építőműhely – amely az obszerváns ferencesek tövisi templomán, valamint a család vajdahunyadi várának a negyvenes évektől folyó, s csak Mátyás uralkodása (1458–90) alatt befejezett átépítési munkálatain működött – a brassói és kolozsvári, részben bécsi mintaképeket alkalmazó építőműhelyekkel állt kapcsolatban, ifjabb Hunyadi János 1440 k., Hunyadi János kormányzó, valamint Hunyadi László 1470 előtt készült gyulafehérvári síremlékének realisztikus stílusa pedig dél-német hatásokat mutat. Az 1470-es évektől, leginkább Mátyás és Beatrix 1476-ban köttetett házasságát követően a magyarországi – jóllehet eleinte csak udvari – művészetben olyan döntő orientációváltás következett be, amely egy merőben új stílus, az itáliai reneszánsz európai viszonylatban is korai megjelenését eredményezte. A reneszánsz stíluselemeket ugyanakkor gyakran a gótika jellegzetességeivel párhuzamosan, a reneszánsz épülettagozatokat pl. alapvetően még a gótika által meghatározott szerkezetben alkalmazták, s – főként városi környezetben – a gótika továbbélését, a fennmaradt alkotások számát és kvalitását tekintve késői virágzását figyelhetjük meg. A templomépítészetre – hogy csak néhány példát említsünk: a nyírbátori Szent György-templomra, a kolozsvári Farkas utcai templomra, az okolicsnói ferences templomra vagy az 1478 előtt átépített siklósi várkápolna szentélyére – a könnyen átlátható, világos terek, a gazdag csillag-, háló-, vagy hajlított bordás boltozatok dominanciája, a dekorativitás fokozódó szerepe jellemző. Ebből az időszakból már nagy mennyiségű berendezési és liturgikus tárgy, köztük a késő gótikus oltárművészet több, európai viszonylatban is jelentős alkotása maradt ránk. Előbbiek közül a bártfai plébániatemplom 1483-ban készült, faragott ornamentikával ékes stalluma érdemel említést (Magyar Nemzeti Múzeum), utóbbiak sorában talán a legismertebb a kassai Szent Erzsébet-templom 1474–77 között felállított főoltára. Az oltárszekrény szobrai (a Madonna és a két Szent Erzsébet) a Dél-Németországban és Ausztriában működő Kassai Jakab, valamint az ulmi Erhart család művészetével mutatnak kapcsolatot, a szárnyakon látható táblaképek (az Erzsébet-legenda, a Passió és egy Mária-élete sorozat) megoldásai a bécsi Schottenstift oltárának stílusában gyökereznek. A kassai főoltár szobraitól nem áll távol egy Jézus születését szinte életképszerűen ábrázoló szoborcsoport, az ún. Galgóci Betlehem megfogalmazása (Bratislava, Slovenská národná galéria), amelyről a legfrissebb kutatások derítették ki, hogy valaha a pozsonyi Szent Márton-templom főoltárának részét képezte. A szoborcsoporthoz hasonlóan, de annál jóval erőteljesebben a láttatást, az evangéliumi eseményeknek a szó szoros értelmében vett megjelenítését szolgálta a garamszentbenedeki apátság apostolfigurákkal és Schongauer-metszetek alapján faragott passió-jelenetekkel díszített Úrkoporsója, benne egy mozgatható karú, tehát a keresztre felerősíthető, majd a sírba fektethető Krisztus-testtel (Esztergom, Keresztény Múzeum). Gótikus alkotások, főként városi környezetben, még a 16. század elején is szép számmal születtek. Az ekkorra már jónéhány évtizedes múltra visszatekintő, stilárisan igen összetett képet mutató felvidéki oltárművészet sorába illeszkedik a lőcsei Szent Jakab-templom 1508–17 között készült főoltára, amelyet a valószínűleg Veit Stoss krakkói műhelyében tanult lőcsei Pál mester alkotott (Lőcse, Szent Jakab-templom), az ezzel faragványait tekintve közeli kapcsolatban álló, a besztercebányai plébániatemplomban 1509-re felállított, szárnyképein Dürer-metszetek felhasználásáról tanúskodó Szent Borbála-oltár (Besztercebánya, római katolikus plébániatemplom), vagy a selmecbányai Mária-templom főoltára, mely a magyarországi késő gótika vitathatatlanul legjelentősebb művészének, M. S. mesternek az alkotása. A gótikus stílusjegyek továbbélése, ill. – pl. a bártfai városházán – reneszánsz elemekkel együttes alkalmazása, valamint a középkori művészetnek a Buda elestét (1541) követő megváltozott politikai helyzet által eredményezett bizonyos fokú konzerválódása ellenére a 16. század művészeti produkciója már a reneszánsz művészet tárgya.• • magyarországi művészet• • Árpád-kori művészet• • reneszánsz művészet• • barokk művészet• • a klasszicizmus művészete• • történeti festészet• • szecesszió• • művészeti irányzatok a 20. században• • Irodalom• magyarországi művészet
A cikk lejjebb folytatódik.