Belgiumban, a Tournai-i Institut Supérieur d’Architeture Saint-Lucon 1978-1983-ig, a velencei Instituto Universitario di Architetturán 1983-1986-ig tanul. Városépítészetből szerez diplomát, szakdolgozatának témája az állatok jelenléte a középkori és reneszánsz Európa városaiban. Tanulmányai befejeztével Mexikóvárosba költözik, ahol Felipe Sanabriával együtt Jacobo Islas Mendoza szövőműhelyében dolgozik.
A város utcáit benépesítő állatok inspirálják korai munkáját, a The Collectort [A gyűjtő] (1991-1992), melyben egy pórázra kötött, kutyát modellező mágneses szobrot „sétáltat” végig a városon, fémmaradványokat szedve össze az utcáról. A szobrot, a használatát dokumentáló fényképekkel együtt kiállítják ~ második egyéni kiállításán, a mexikóvárosi Galería Arte Contemporáneóban, 1992-ben. Számos projektjét a város utcáin tett sétái ihletik, s gyakran valamilyen egyszerű cselekvéssel kezdődnek, melyeket maga vagy megbízott önkéntesei hajtanak végre. Munkáit fotók, filmfelvételek, képeslapok örökítik meg. A The Leak [A lyuk] című performance-a (1995) egy Gent városán keresztülvezető séta egy kilyukasztott festékesvödörrel, amely csíkot húz maga után. A Paradox of Praxis [A gyakorlat paradoxonja] (1997) során addig tologat egy jégtömböt Mexikóváros utcáin, míg az teljesen el nem olvad. Műveibe később politikai mondanivaló is vegyül: a Patriotic Talesben [Patrióta mesék] (1997) birkanyájat vezet Mexikóváros főterére, utalva ezzel azokra a hivatalos személyekre, akik 1968-ban az ottani ellenállás elfojtását kezdeményezték. Sleepers [Alvók] című fotósorozatában (1999) utcán alvó állatokról és hajléktalanokról készít felvételeket.
Törekvései sokszor túlhaladják a tárgyi dimenziókat. A When Faith Moves Mountains [Amikor a hit hegyeket mozgat meg] című projectjében (2002), melyet a Bienal Iberoamericana de Limán mutatnak be, figyelmének középpontjába az urbanizáció élménye helyett a kollektív mítoszteremtés gondolata kerül: ötszáz önkéntes lapátolása révén egy homokdűne tíz centiméterrel messzebb kerül eredeti helyétől. A „hősi eposzt” a perui főváros melletti elhagyatott vidéken mutatják be. A mű sem hagyományos szobornak, sem egyszerű földmunkának nem nevezhető, a táj képe sem változik semmit. Az a tény, hogy a résztvevőknek csak néhány centiméterrel sikerül „áthelyezniük” a dombot, kevésbé fontos, mint közös munkájuk mítoszteremtő ereje. Ami itt létrejön, az valójában egy nagy erejű allegória, az emberi akarat metaforája – alkalom arra, hogy elmeséljenek egy történetet, hogy az majd végeláthatatlanul szálljon tovább szájról szájra… ~ szerint az effajta események múló jellege hívja életre a kortárs mítoszt.
Egyéni kiállításait 1997-ben a mexikóvárosi Museo de Arte Moderno, 2001-ben az Antibes-i Musée Picasso, 2002-ben a hartfordi (Connecticut) Wadsworth Atheneum, valamint Projects 76 címmel a New York-i Museum of Modern Art rendezi meg. 1999-ben webprojektet készít a New York-i Dia Center for the Arts számára. Munkái szerepelnek az 1994-es havannai biennálén, az 1997-es Bienal de Arte Tridimensionalon Mexikóvárosban, a caracasi Bienal Barro de Américán 1998-ban, az 1999-es melbourni biennálén, a New York-i P.S.1-ben 2002-ben megrendezett Mexico City: An Exhibition about the Exchange Rate of Bodies and Values [Mexikóváros: Kiállítás a testek és értékrendek árfolyamáról] c. kiállításon, valamint a Guggenheim Museum Bilbao 2003-as Moving Pictures [Mozgóképek] c. tárlatán is. 2002-ben jelölték a Guggenheim Museum Hugo Boss-díjára.