Képzőművészeti tanulmányait – mivel a család az 1840-es évek második felében Kassára költözött – a Klimkovics Béla és Klimkovics Ferenc által vezetett helyi rajziskolában kezdte meg. 1861-ben felvették a müncheni képzőművészeti akadémiára, ahol először az antik osztályon Johann Georg Hiltenspergernél, később a festőosztályon Hermann Anschütznél tanult. Karl von Pilotynak, az akadémia legnépszerűbb professzorának osztályába csak 1865-ben, részben annak a sikernek köszönhetően jutott be, amelyet a Balatoni halász tragédiája című, 1866-ban az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat litografált műlapjaként is megjelentetett festményével (1865, lappang) aratott. Jó munkakapcsolatukra utal, hogy Piloty segédjeként részt vett a müncheni Maximilianaeum falképeinek elkészítésében. Mint Piloty tanítványa festette első jelentős, hazai történeti tárgyú munkáját, a Hunyadi László búcsúja című történelmi zsánerképét (1866, Magyar Nemzeti Galéria), amelyet 1867-ben az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat műcsarnokában a párizsi világkiállításra szánt műalkotások között állítottak ki. 1869-ben önálló műtermet bérelt Münchenben. Néhány korai alkotásán – részben barátja, akadémiai tanulótársa, Szinyei Merse Pál művészetének hatására – plein air problémák tanulmányozásával is foglalkozott (Nő az erdőben, 1874, Magyar Nemzeti Galéria; Ambachi partrészlet, 1875, magántulajdon; Koszorút a mamának, 1876, magántulajdon), ezt az utat azonban később nem folytatta. Festményei előképét nem a természetből, hanem az európai és a hazai művészettörténeti és történeti hagyományból vette. Az 1860–70-es évek fordulóján tett észak-itáliai tanulmányútján elsősorban a velencei barokk mesterek művészetét tanulmányozta. 1875-ben II. Lajos bajor király támogatásával franciaországi (Párizs, Fontainebleau) tanulmányúton vett részt, majd a király megbízásából neorokokó képeket festett a linderhofi kastélyba és a herrenchiemsee-i kastély hálószobájába (1878–81). Nemcsak az 1870-es évek európai neorokokó stílusának a hatása, hanem a művész deheroizáló történetszemlélete és ironizáló hangvétele is jelentkezett a francia történelemből vett jeleneteket ábrázoló festményein (XVI. Lajos és családja elfogatása, 1872, magántulajdon; Madame Dubarry és XV. Lajos, 1874, magántulajdon). Bár ~ 1876-ban a müncheni akadémia tanára lett, 1883-ban a kormány hívására hazatért Magyarországra, s elvállalta az akkor alapított, a képzőművészeti akadémiai képzés feladatát ellátni hivatott budapesti Mesteriskola vezetői posztját, amit az intézmény fennállásáig, 1919-ig töltött be. Magyarországon is rendkívül népszerű lett, a legkeresettebb és a legjobban fizetett hazai portréfestő volt. Az ábrázoltak társadalmi státuszát kifejező, reprezentatív arcképein a barokk portréfestés (Velázquez, Rubens, Van Dyck, Rigaud) hagyományaihoz tért vissza (Trefort Ágoston kultuszminiszter, 1885, Magyar Nemzeti Galéria; Id. Andrássy Gyula gróf, 1885, Fővárosi Képtár; Tisza Kálmán miniszterelnök, 1885, Szeged, Móra Ferenc Múzeum; Albrecht főherceg, 1894, Budapest, Osztrák Nagykövetség; Rudolf trónörökös, 1891, Magyar Nemzeti Múzeum). Gyakran készített portrékat fénykép után, néha elhunyt személyekről. Erzsébet királynét ábrázoló, a szecesszió dekorativitásának hatását mutató pompás festményét (1899, Magyar Nemzeti Múzeum) is a merénylet áldozatává vált királyné halála után készítette. A képet Erzsébet királyné férje, I. Ferenc József császár rendelte meg Erzsébet egykori udvarhölgye, Ferenczy Ida számára. ~ hazai vonatkozású történelmi tárgyú festményein nyomon követhető az a változás, amely a 19. század második felének történelemszemléletében és történelemértelmezésében végbement. A Hunyadi László búcsúja című korai alkotása – amelyet a Hazánk című hetilap színes mellékletként is népszerűsített – még ahhoz a vonulathoz tartozott, amely az 1848–49-es szabadságharc bukását követően a régmúlt történeti eseményeit a jelenkori jogfosztottság, igazságtalanság, mártírság szimbólumaként örökítette meg. Bár a II. Rákóczi Ferenc elfogatása nagysárosi kastélyában című festménye (1869, Bukarest, Nemzeti Múzeum; vázlata a budapesti Magyar Nemzeti Galériában) témájával még ehhez a szemlélethez kapcsolódik, az ábrázolt cselekmény helyszíne, a kastély hálószobája már a könnyedebb, szinte frivol hangvétel térnyerésére utal. Az 1867-es kiegyezés utáni szemléletváltást jelzi következő nagysikerű, Vajk megkeresztelését ábrázoló festménye keletkezésének története. 1869-ben Eötvös József javaslatára egy történelmi kép pályázatot hirdettek meg az 1873-as bécsi világkiállítás képzőművészeti részének előkészítésére. A javasolt témák között szerepelt a Szent István megkeresztelése jelenet is, az a motívum, amely a nemzet történeti tudatában hagyományosan a nyugati civilizációhoz való tartozás szimbóluma volt, annak kifejezése, hogy a kereszténység felvételével az ország Európa művelt, fejlett nemzeteinek a sorába emelkedett. Bár ~ Vajk megkeresztelését ábrázoló festményének vázlata 1870-re elkészült, s első díjat nyert a pályázaton, a kompozicionális és szemléleti módosulást mutató végleges változatot a művész csak 1875-ben fejezte be (Magyar Nemzeti Galéria). A vázlaton a keresztelést látványosan ellenző pogányok csoportja került az előtérbe, s Vajk megadó mozdulata is bizonytalanságot sugallt, az egymásnak feszülő szellemi erők harcát jelezte. Az elkészült pompás, barokkos kompozíció ezzel szemben – a kiegyezés utáni korszak új, optimista, diadalmas történetszemléletének megfelelően – már az önálló államiság megdicsőülését, a kereszténység győzelmét ünnepelte. A zsánerszerű vázlatnál emelkedettebb, ünnepélyesebb, a korábbi változat belső feszültségét megszüntető, Piloty teatralitásra hajló művészetének hatását mutató festmény kompozicionális előképeként ~ az itáliai Giovanni Battista Tiepolo Szent Konstantin megkeresztelése című oltárképét választotta. 1886-ban, Budavárnak a törököktől való 1686. évi visszavétele bicentenáriumának alkalmából a főváros megbízta a festőt az Európára kiható egykori diadal képzőművészeti megörökítésével. ~ azonban olyan, a korban szokatlanul nagy honoráriumot (24000 Ft-ot) kért, hogy egy időre – pénz hiányában – szüneteltette a festést. Mivel azonban a főváros a közelgő millenniumi ünnepségek idején külön pavilonban akarta a művet – Pest fejlődésének bemutatásával együtt – kiállítani, előteremtették a kért összeget. Az elkészült, 356×705 cm nagyságú kép előterében török fegyverek, hadijelvények és legyőzött foglyok láthatóak. Bár az, hogy a festmény főszereplői a magyar vitézek és hősök helyett Lotharingiai Károly és a császári hadvezérek lettek, a korabeli sajtóban ellenérzést váltott ki, a közönség lelkesen ünnepelte a millenniumi kiállításon bemutatott monumentális műalkotást. A festő megkapta érte a Szent István-rend kiskeresztjét, az 1900-as párizsi világkiállításon pedig a Nagy Díjat. A Lipótvárosi Bazilika szentélymozaikjain (1899) és oltárképén (Szent István felajánlja a koronát Szűz Máriának, 1902–1906) kívül ~ készítette el a fasori evangélikus templom Napkeleti bölcseket ábrázoló oltárképét (1911) is. Az 1891-től Hauszmann Alajos tervei szerint újjáépített budavári királyi palota, amely az állami reprezentáció színhelyévé, egyfajta nemzeti emlékhellyé vált, az 1900-as évek elejétől új festészeti díszítést kapott. ~t, a korszak ünnepelt, megrendelésekkel elhalmozott művészét az ún. Hunyadi-terembe tervezett Mátyás-sorozat megfestésével bízták meg. Az elkészült olajfestményeket, amelyek a palota legtöbb dekorációjával ellentétben nem semmisültek meg, a Magyar Nemzeti Galéria őrzi (Mátyás király fogadja a pápa követeit, 1915; Mátyás király bevonulása Budára, 1919). A két festményt ~ – mint történelmi képeit általában – gondos elméleti előkészületek, az ábrázolandó kor történelmének tanulmányozása után készítette el. Virtuóz festésmód, minden részletre kiterjedő, gondos kidolgozás jellemezte más műfajokban készített munkáit is. Aktképein az allegorizáló, mitologizáló akadémiai hagyomány az emberi test ábrázolásának 19. századi új, realistább szemléletével ötvöződött (Női akt tükörrel, 1868, magántulajdon). Bacchánsnő című festményével (1881, Magyar Nemzeti Galéria), amelyet 1882-ben Pesten, a Műcsarnokban mutattak be, elnyerte az Országos Magyar Képzőművészeti Társulat nagydíját. Mitológiai képei közül legismertebbek az amoretteket ábrázoló festményei (Mályvák között, 1890, Magyar Nemzeti Galéria). Harci játék című, két harcoló faun-gyereket ábrázoló festménye (1919, magántulajdon) háború-, Álom (Hypnos) című műve (1920, magántulajdon) pedig halál-allegóriaként is értelmezhető. Pán a nádasban (Faun-önarckép) című festményén a svájci Arnold Böcklin művészetének hatása figyelhető meg. ~ korának elismert, ünnepelt festő-fejedelme volt. A Ferenc József-rend lovagja cím (1879) stb. mellett megkapta a Pro Litteris et Artibus aranyérmet (1887), a legmagasabb művészeti kitüntetést is. 1906-ban a főrendiház tagjává választották. Munkásságának megítélése ugyanakkor nem egyöntetű – a modern műkritika (Fülep Lajos) már a művész korában, s később is kíméletlenül támadta. Az újabb művészettörténeti kutatás képzőművészeti tevékenységét árnyaltabban értékeli, hangsúlyozza a kivételes művészi kvalitásokat, a pazar, virtuóz anyagfestést, az alapos, elmélyült elméleti felkészültséget.
Homér Gy.: Benczúr Gyula, Budapest, 1938 • Mihalik S.: Benczúr Kassán, Kassa, 1944 • Benczúr Gyula emlékkiállítása (kat. tan.: Telepy K.), Budapest, 1958 • Telepy K.: Benczúr, Nyíregyháza, 1963 • Telepy K.: Benczúr, Budapest, 1977 • Bellák G.: Benczúr Gyula és a Millenniumi hódolat, Gödöllő, 1995 • Földes E.: A fővárosi mecenatúra egy fejezete. Adatok Benczúr Gyula Budavár visszavétele című festményének megrendeléséhez. In: Tanulmányok Budapest múltjából, Budapest, 1997. 210–220. • Benczúr (bev. tan. és a képeket vál.: Bellák G.), Budapest, 2001.
A cikk lejjebb folytatódik.