Magánúton tanult rajzolni, Papp Gyulánál. 1953, 1955: Munkácsy-díj. Az 1945 utáni években élénk kulturális szervező és nevelő munkát végzett. 1947: egyike a nagymarosi Nagy Balogh János képzőművész népi kollégium szervezőinek. Az 50-es évek végén Franciaországba távozott, és Párizsban telepedett le. 1958-ban volt első kiállítása új hazájában. Korai alkotókorszakában szívesen ábrázolt paraszti fejeket, karaktereket. Ezek az aprólékosan kidolgozott arcok, figurák mély emberszeretetéről tanúskodnak. Megörökítette a vidéki tájat is. Hazánk tájai c. sorozatának több darabjával kora művészetpolitikájának elismerését vívta ki. Később keletkezett grafikáin, rajzain főleg a munkásmozgalmi tematika jeleneteit ábrázolta.
Bővebb életrajz
Gyermekkorát Monoron töltötte, ahol édesapja a területi Hitelbank igazgatói tisztét töltötte be. Bár sokat rajzolt, festett, Gallé Tibor iskoláját látogatta, és Pap Gyulánális tanult rajzolni, a művészetet ekkor még nem tartotta életcéljának. Biológus szeretett volna lenni, és a szaklapok már gimnazista korában közölték kisebb tanulmányait. 1944-ben deportálták, és megjárva Auschwitzot és több más koncentrációs tábort, Theresienstadtban szabadult fel. Súlyos betegen került haza, és a kórházban töltött hónapok alatt véglegesen eldöntötte, hogy festő lesz. Bár a Főiskolára nem akart beiratkozni, komolyan munkához látott. 1949-ben, külön miniszteri engedéllyel (amelyre azért volt szükség, mert nem folytatott iskolai tanulmányokat) sikeres rajztanári vizsgát tett a Főiskolán. Ekkoriban kötött barátságot Barcsay Jenővel, akitől nagyon sokat tanult. 1951-től gyakran járta a vidéket, és közelebbről is megismerkedve a népművészettel, arra törekedett, hogy festészetében valami ahhoz hasonlót hozzon létre, mint Bartók a zenében. A népi motívumok gazdagságának felfedezése mellett országjárása során jutott hozzá a mára egyedülállóan gazdag, főleg népi kerámiákat és fafaragásokat tartalmazó gyűjteményének első darabjaihoz is. A vidéki tájat megörökítő Hazánk tájai című sorozata komoly hivatalos elismerést váltott ki.
A Fényes Adolf teremben rendezett egyéni kiállítása után kapta meg első Munkácsy-díját, míg a másodikkal 1955-ben, a Túrkevén tartott kiállítását jutalmazták. 1956 októberének végén, egyhónapi hollandiai tartózkodás után Párizsba érkezett. Megismerkedett Atlannal, Szenes Árpáddal és Vieira da Silvával. Az időközben Magyarországon kitört forradalom hírére, és a kedvező művészi környezet vonzásában úgy gondolta, Párizsban marad. Felesége és újszülött fia azonban nem tudott utánamenni, ezért 1957 októberében hazatért Budapestre. 1960 nyarán végleg Párizsban telepedett le. Első évei a legnagyobb nélkülözések között teltek. 1962-ben, a Galerie Janine Haóban rendezett kiállítása alkalmával megismerkedett André Levével, aki ebben a nehéz időszakban baráti segítséget nyújtott számára. Bokor az évek teltével egyre nagyobb elismerést vívott ki festészetével. 1966-ban felkerült az év legjobb franciaországi festőinek listájára.
A párizsi, londoni, genfi, neuchâteli galériákban rendezett kiállítások mellett többször szerepelt a vevey-i Musée Jenischben; kiállított a Musée de Pontoise-ban, és a caeni Musée des Beaux-Arts-ban. Ez utóbbiban 1995-ben Le temps des ténêbres (A sötétség kora) címmel Zoran Musickalvolt közös tárlata, 2004-ben pedig ugyanitt mintegy húsz, monumentális méretű festményét mutatta be. Párizsban a Galerie Lambert-Rouland, Neuchåtelben a Galerie Ditesheim foglalkozik munkáival.
Hígan oldott vízfestékkel japán, nepáli rizspapírra festett, absztraktnak tűnő tájképei a természetet ábrázolják, a festő sajátos látásmódjával. Az égbolt, a föld és a víz, vagy egy felhő, kődarab, fűcsomó képe jelenik meg szabadban festett képein. Ellentétben ezekkel, a természet gazdagságát, a teremtés csodálatát kifejező, életigenlő alkotásokkal, emberi alakokat, egymáshoz préselődő, meggyötört testek sokaságát, rémült tekinteteket, halállal küzdő arc nélküli embereket ábrázoló nagyméretű vásznain a háború alatt átélt tragikus élmények fájdalmas tanúvallomásával szembesülünk. Korábbi korszakától eltérően, amikor az egyént festette meg, az ember ezeken a képeken csak a tömeg részeként jelenik meg. E témához kapcsolódó papírmunkáinak gyűjteményét 1985-ben Le Délire de l’homme (Az ember tombolása) címmel könyv alakban az Ed. Pictura Edelweiss adta ki. 1992-ben a Maeght kiadónál litográfiáival és Yves Bonnefoy verseivel jelent meg a La Vie errante (A bolyongó élet).
2000-ben, három évig tartó munka után elkészült a maradenitemplom teljes falfelületét borító freskója. Bokor párizsi műterme 1974 óta a La Ruche-ben van, de az év nagy részében Lot megyében, egy kis faluban dolgozik. A közeli erdőben bukkant rá arra a szikladombon épült romtemplomra, az Eglise de Maradenra, amelynek története 800-ra nyúlik vissza. „Amikor sikerült végre keresztülvergődnöm a bozóton, és beléptem az épületbe, egy nagyon szép tér tárult elém, és a falakon egyszerre csak kirajzolódtak megfestendő freskóim.” Az épületet 1997-ben megvásárolta, újjáépítette, és falait hat méteres magasságig freskókkal borította. A több jelenetet ábrázoló, egy műnek tekintett képsor a Spirale de l’histoire (A történelem spirálja) címet kapta.
Egyéni kiállítások
Egyéni kiállítások
1954 • Fényes Adolf Terem, Budapest
1955 • Túrkeve
1958 • Galerie Barbizon, Párizs.
