Fényképeinek köszönhetően szerzett nemzetközi hírnevet, ám mégis inkább képzőművész, mint fotós, hiszen a fényképet nem végcélnak tekinti, hanem képzőművészeti problémák felvetésére vagy megoldására használja. Jellemző, hogy interjúiban alig beszél magáról a fotóról, hanem rendszerint festőkre, mindenek előtt híres elődjére Piet Mondrianra szokott hivatkozni. Irmeline Lebeernek például azt mondta, hogy Mondriant tartja a kiindulópontnak, az ő felismeréseit próbálja újból áttenni a valóságba: „Az a célom – állította -, hogy a fénykép felhasználásával érjem el az absztrakciót”. Mint tudjuk, Mondrian a természeti látvány fokozatos redukálásán keresztül jutott el a tárgyi világtól független, tiszta mértani absztrakcióig. Dibbets útja ezzel épp ellentétes: előbb van számára az absztrakció, például egy általános perspektívatörvény formájában, s azután a fénykép segítségével ezt tölti meg konkrét tartalommal, lehetőleg az absztrakció feláldozása nélkül. Két expozíció közötti időszaknak például a kamera meghatározott szögben történő elmozdítását felelteti meg. Ily módon a fotósorozat adott esetben nem más, mint egy tengerparti tájrészlet száznyolcvan fokos „végigpanorámázása”. Eljárása eddig a pontig azonos a körbefényképező, majd az egyes fotókat gondosan egymás mellé illesztő panoráma-készítőkével, de Dibbets tovább megy. A fázisfotókból absztrakt alakzatokat épít, hogy például a nyílegyenes horizontból üstökös, spirál vagy „Holland hegység” legyen.
Dibbets ilyen és ehhez hasonló eljárásai azonban az alkalmazás során a legritkább esetben keltik száraz elméleti tanulmány benyomását. Amikor fotografikus eszközökkel rekonstruálja Bonnard, Klee vagy Morandi festményeit, talán még indokolt lehet a komoly hangú analitikus olvasat, de amikor ugyanazokkal az eszközökkel egy kaktusz megborotválására tesz kísérletet, inkább játékos iróniája kerül előtérbe. Hasonló a helyzet a Holland hegység című művével is, amely a perspektívakorrekció-sorozat bizonyára leghíresebb darabja, s lényege, hogy a művész a már leírt módszerrel bátran emelkedő heggyé montázsolta a végtelen holland síkságot. Azon túl, hogy ezzel megint csak állandó problémáját, az absztrakció és a realitás viszonyát vetette fel, egyben rájátszott a közismert holland kisebbrendűségi komplexusra is, ami azzal a tényleges szerencsétlenséggel függ össze, hogy Hollandiának nincs hegyvidéke. Dibbets úgy korrigálta a perspektívát, hogy annak eredményeképpen valamiféle absztrakt hegységgel ajándékozza meg a nemzetet. Ráadásul olyan ügyesen tette ezt, hogy sikerült félrevezetnie a földrajzban járatlan magyar méltatóját, aki művészettörténeti értekezésében valós holland hegységként értelmezte a művész ügyes optikai trükkjét. Ha egy félreértés következtében is, de összeért az absztrakció és a realitás, ami azért fontos, mert kezdettől fogva ez volt és ez is maradt Jan Dibbets művészetének igazi célja.
A cikk lejjebb folytatódik.