Dudás Sándor

Saját elbeszélése szerint már kiselemista kora óta rajzol és e „firkálmányok” témája legtöbbször az ember. Az iskolai rajzóra feladatait szívesen megcsinálja társai helyett, elcserélve azt más tantárgyak házi feladataira. A középiskolában rádió, TV szerelő szakmát tanul, ahol kézügyességének nagy hasznát veszi. Jugoszlávia akkori szabadsága lehetővé teszi, hogy becsavarogja Európát vonattal, stoppal, kerékpárral. Figyeli az embereket, végigbámészkodja a múzeumokat. A semmi és minden érdekli. Így kelti föl érdeklődését a művészet. Persze kellett ehhez baráti társaság, ráhatás is. Nagy László alias Cimba rábeszéli, hogy jelentkezzen a Belgrádi Képzőművészeti Akadémiára. Oda ugyan nem veszik föl, de legnagyobb ámulatára 1976.-tól a Zágrábi Akadémia szobrásznövendékeként, Zelimir Janes tanítványaként keresi a válaszokat az akkor már őt is érdeklő izgalmas kérdésekre. Ilyenekre például: - milyen a jó szobor? ; mi az hogy plasztikusság? ; mi az anyagszerűség? ; stb. Janes tanítványaként felvérteződik a túldicséret ellen. Rájön, hogy szobrászként is önmagát kell adnia. „Keresd a sajátodat!” – tanulja meg mesterétől. 1981.-ben kap diplomát. Ezt követően tanít, konyhabútorokat tervez és szobrászkodik. Egyéni és csoportos kiállításokon vesz részt. Rendszeres résztvevője a Topolyai Művésztelepnek. Köztéri alkotásai elismerő kritikákat kapnak.

 

Életének, szobrász pályájának ebben a termékeny időszakában tört ki a dél-szláv háború. Sándor családját – két gyermekét és feleségét – hátrahagyva Magyarországra „emigrál” a katonai behívó elöl. Az öldöklések befejeztével tér haza szeretteihez. 1992. szeptemberétől családostól – Gittával, Ágival és Árpáddal – Magyarországon, Csongrádon telepszik le. Jugoszláviai, topolyai művészi pályáját, egzisztenciáját otthagyva Csongrádon kezdi újra életét. 1994-óta a Művésztelep vezetője. Ezzel a szobrász Dudás Sándor művészetre fordítható ideje lecsökkent. A különböző kreativ igények kielégítésére találta ki Sándor, hogy érmet íróasztalánál ülve, telefonálva is lehet csinálni. Nekifogott. A magyar kultúra történetét föltérképezve kiválasztotta azokat az írókat, költőket, zenetudósokat, természettudósokat, egyházi személyiségeket, akik szerinte a magyar művelődéstörténetben kiemelkedőt alkottak. És elkezdett utánajárni a személyeknek.

 

 

Napokat töltött egy-egy portré-alany adatainak összegyűjtésével. Mert nem csak az esetleges fotó vagy kép érdekelte. Minden! Mindig is azt vallotta, hogy nem a hasonlóság a lényeg, hanem a karakter, a megmintázott személy gondolatisága, szellemisége. Sándornak van olyan képessége, hogy az ábrázolt személy egyéniségének, belső világának jellegzetességeit megmintázza. Portréi, pszichológiai portrék! Ez a műfaji kényszerpálya felerősítette benne a zágrábi akadémiai emlékeket. Mestere ugyanis kiváló éremművész volt, akinél e műfaj rejtelmeit is meg kellett tanulni. Szerintem ez Sándornak sikerült. Portréiban igyekszik az adott kort is megjeleníteni, a kor képzőművészeti stílusának megidézésével. Az itt kiállított portrékban megmutatja, hogy saját lelkülete hogyan viszonyul az ábrázolt személyhez. Megszólaltatja azokat az alakokat, akik az ő lelkében élnek.