Korunk egyik
legtehetségesebb paraguayi szobrásza Hermann
Guggiari, Asunciónban született 1924. március 20-án. Édesapja Dr. Ing. Pedro Bruno Guggiari asuncióni
intendáns, és elkötelezett környezetvédő.
Édesanyja Ana Bruno Guggiari
zongoraművész. A szülők a kemény munka és a szellemi értékek megbecsülését
hagyják örökül gyermekeikre.
Guggiari középiskolai
tanulmányait a nagy multú asuncióni San
José Collegiumban végzi, és tizennyolc esztendős korában kerül sor első
önálló kiállítására szülővárosában. Itt látható az El Arpista Ciego (A vak
hárfás) című munkája, amelyet egy gyermekkori élmény ihlet. 1943-ban a
siker ellenére megkezdi műegyetemi tanulmányait az Universidad Nacionalon, de egy év múlva, elnyeri a rangos Buenos Aires-i Képzőművészeti Akadémia
ösztöndíját. Az Akadémia elismert professzorai, mint Ernesto Soto Avendaño, José Fioravante formálják látásmódját;
különösen nagy hatást Soto és Curatella Manes gyakorolnak rá, valamint
Vicente Pollaro, aki nem csak a
művészet terén vezeti, de barátságával is megajándékozza: „…Ő vezetett be a szobrászat világába. Megosztotta velem Olaszországban
szerzett tapasztalatait. Az idős mester az egyik legjobb barátom volt.”
Argentínában ismeri meg a később kíváló művésszé érő, akkor még hallgatóként
jelenlévő Alicia Peñalbat, Lucio Fontanat és Libero Badiit.
1946-ban visszatér
Paraguayba, és Asunciónban megrendezi második kiállítását, a buenos airesi évek
terméséből. 1947-ben részt vesz a Higinio Morínigo elleni felkelésben, és
argentinai száműzetésbe kényszerül, ahonnan csak 1954-ben tér vissza hazájába,
akkor már Daidamia Banks-szal, akivel
1951-ben házasságot köt. Hazatérése előtt egy évvel formálódik a Grupo Arte Nuevo (Új Művészeti Csoport) Josefina
Plá, Olga Blinder szervezésében, amelyhez
a fiatal Guggiari is hamarosan csatlakozik. Ők azok, akik 1954-ben elsőként
megrendezik Asunciónban a Modern Művészet
Hetét. Megjelennek a kubista, az expresszionista alkotások. 1957-ben a XIII. Tavaszi Tárlaton Curupí
és Hungría o La Libertad (Magyarország
vagy a Szabadság) nevet viselő két új alkotásával jelentkezik. Guggiari ez
utóbbit elküldi az V. Sao Paolo-i
Biennáléra is, ahol a bizottság ezüst plakettet adományoz a művésznek. A
Biennáléra „vasban és gipszben” készített munkája némi alkotói változtatáson
esik át az 1957-ben kiállítotthoz képest. 1956-ban márványból faragott Cristo (Krisztus) c. alkotása első díjat nyer a II. Tavaszi Fesztiválon. Az 1960-as évek nemzetközi sikereket
tartogatnak számára. Tematikája szerteágazó, gyakran kötődik a paraguayi
történelem már letűnt századainak hőseihez, de Jézus szenvedése is megannyi
munkájában testet ölt. Művészetében a lineáris megformálást fölváltja a már
szinte a barokkot idéző mozgalmasság, ld. Parto
(Szülés, 1964/65, rozsdamentes acél),
vagy a 2,5 méteres Ara Rupi’á (1968/1969),
melyet ’tisztelgésnek’ szán a meg nem valósult álmok előtt. Munkái a megszokott
hagyományos látásmódtól eltérő alkotások; így válik megdöbbentő élménnyé a
falból kilépő Krisztus (Cristo,1969) vasból készült – ahogy a
helyiek nevezik – ’rongyos’ alakja, akit a hívők csak akkor fogadnak be jó
szívvel az asuncióni Santa Cruz templomukba, amikor alkotója a San Pabló-i Biennálén díjat nyer. Az
1960-as évek elején lapacho fából faragott Krisztus-ának mintegy öt méteres
torzó alakja, mely később a Cristo
Itinerante (Vándorló Krisztus, 1963) nevet kapja, nem vándorol Paraguay
elhagyatott vidékein – ahogy alkotója tervezte –, és így nincs rá módja, hogy
protestáljon az őserdők értelmetlen kiirtása ellen. A Vándorló Krisztus végül Guggiari
magántulajdona marad.
A mestert idős kora
ellenére gazdag tervek foglalkoztatják, és folyamatosan alkot: „…Van egy álmom: szeretnék egy nagy hárfát
készíteni … Minden országnak megvan a maga jelképe …hazám szimbóluma a hárfa,
az ősi népzenénk alapja…”
Hermann Guggiari alakja szintézise
a latin-amerikai képzőművészetnek, és ha csak egyetlen mű erejéig is, de
személye köthető Magyarországhoz.