Hajdu András

1992-ben a Práter utcai Szakmunkásképző Intézetben fényképész végzettséget szerzett. 1994-től 1995-ig a Mai Nap gyakornoka, 1995-től 1997-ig a Ferenczy Europress és a Népszava munkatársa. 1997-től szabadúszóként többek között a Figyelő című hetilap, a Playboy, a Colors, a Lakáskultúra, a Balkon és az Octogon folyóiratok, illetve a DDB, a Publicist, a Grey, a J. Waters Thompson, a Leo Burnett és az Akció reklámügynökségek számára dolgozik.
Díjak, elismerések: 1994: Sajtófotó Pályázat 1. díja Zsáner kategóriában; 1995: Sajtófotó Pályázat 2. díja Művészet és tudomány kategóriában; 1996: Sajtófotó Pályázat 1. díja Portré kategóriában és 3. díja Művészet és tudomány kategóriában; 2001: ARC Óriásplakát-pályázat 1. díja létező tárgy kategóriában; 2001: Sajtófotó Pályázat, Magyar Fotóművészek Szövetsége különdíja; 2002: Pécsi József-ösztöndíj; 2003: ARC Óriásplakát-pályázat fődíja; 2003: Pécsi József-ösztöndíj; 2003: Szalmaszál a Hajléktalanokért Alapítvány országos fotópályázatának I. díja.
Pécsi József-ösztöndíjasként Erdélyben járt, hogy az ott élő nomád romák mindennapjainak lehessen tanúja. Ahhoz a fiatal fotós generációhoz tartozik, amelynek tagjai eddig nem nagyon mutattak különösebb érdeklődést a téma iránt. A szociográfiai indíttatású fotó háttérbe szorult. Hajdu képeit nézve, ezt ő is megtapasztalta, de megértette ennek jelentőségét is. Nem esetlegesség, puszta formai játék vagy valamiféle trend követése vezette arra, hogy az általa fontosnak tartott téma feldolgozásához az eddigiektől eltérően, másfelől közelítsen. Ahhoz, hogy a fotografikus kép élvezhető látványával megélhető tartalmakat közvetítsen, kénytelen olyan formai és stiláris elemeket magába fogadni, amelyek eddig csak az alkalmazott fotográfiában érvényesültek. A reklám területén az érdekesség, az újdonság, ily módon a szórakoztatás, illetve a minél hatásosabb látványelemek konkurenciája rákényszerítik a fotográfusokat, hogy egyre újabb megvalósítási lehetőségeket keressenek. Hajdu cigányság-koncepciója szöges ellentétben áll minden eddigivel, amelyek ez idáig nyilvánosságot kaphattak. A cigánytábor, az öltözékek, a gyerekek mezítelensége, a mosdatlanság, bizonyos tárgyak megjelennek Hajdu képein is, viszont nem kapnak hangsúlyt, nem ezek válnak a képen fontos motívummá. Az egyes emberek válnak meghatározóvá: gyerekek, nők, férfiak. De a képeken nyoma sincs a nehézségeknek. Olybá tűnik, hogy ezeknek az embereknek ez a legtermészetesebb állapotuk, és a fotográfus nem törekszik arra, hogy erről más véleményt alkosson, vagy igyekezzen meggyőzni a nézőt annak ellenkezőjéről, amit tapasztalt. Azáltal, hogy a színek, fények és mozdulatok által létrehozott hangulat divatlapok fotóinak atmoszféráját idézi. A fotográfus azt a látszatot kelti, mintha az általa megkomponált kép sem lenne más, mint egy olyan felvétel, amelynek mondanivalója: ez a legtutibb életforma, mindenkinek ezt kell követnie; ez egy termék, mint bármi más, ami megvehető, fogyasztható, élvezhető. Itt minden aszerint történik, ahogyan azt a fotós létrehozta. Ez tehát csak illúzió, nem is valós, csak virtuális lét, de mindenképp irigylésre, utánzásra méltó. Hajdu képei olyan valóságot ábrázolnak, minden szépítés és színesítés ellenére, amely kézzelfogható, létező és megtapasztalható és valóban olyan tartalommal telítődött, mint ami a képeken látható. Ennek alátámasztására azonban csak akkor lesz lehetősége, ha további képek készülnek más helyszíneken is, amelyek hasonló élményeket közvetítenek.

A cikk lejjebb folytatódik.