A brit kulcsembere, aki kivételesen korán kezdte és meglepően hosszú ideig folytatta azoknak a fogásoknak tanulását, amelyek az úgynevezett urbánus tömegkultúra hatásos megformálásához szükségeltetnek. Tizenkét éves korától járt a lehető legkülönfélébb esti iskolákba, alkalmi kurzusokra és egyetemi előadásokra, hogy minél alaposabban elsajátítsa a plakáttervezés, a belsőépítészet és a technikai rajz fortélyait, közben pedig időről időre munkába is állt. Cselekvően részt vett tehát annak a szemfényvesztő, mindent behálózó népszerű tömegkultúrának a megteremtésében, amelynek később bizonyos értelemben a kigúnyolására, legalábbis hűvös-ironikus festészeti megjelenítésére vállalkozott. Ez utóbbinak köszönhetően vált világhírű művésszé, annak ellenére, hogy a festésben, legalábbis kezdetben, bizony nem remekelt: a Royal Academy Schoolsból például azzal az indoklással távolították el, hogy „nem okult a festői iskola útmutatásaiból”.
1952-ben egyik alapítója volt a Független csoportnak, amely a londoni Kortárs Művészeti Intézetben tartotta összejöveteleit, s fő célját a populáris ábrázolás tanulmányozásában jelölte ki. A csoport tagjai építészek, tudósok és művészek voltak, akik esténként előadásokat tartottak, majd rendszerint reggelig vitatkoztak olyan kérdésekről, mint a környezetformálás művészete, a vizuális kultúra állapota és az egyetemes fejlődés lehetséges irányai. Közben pedig, főleg pedagógiai célzattal, kiállításokat is rendeztek. A leghíresebb, s a brit pop-art kialakulása szempontjából igazán döntő tárlatnak az volt a címe, hogy Ez a holnap, és a londoni Whitechapel Art Gallery adott neki otthont 1956-ban. Itt állították ki Hamilton kisméretű, Mitől olyan mások és olyan vonzóak a mai lakások? című kollázsát, amely szinte minden modern művészeti könyvben megtalálható, mivel a műtörténészek általában benne látják a pop-arthoz egyértelműen besorolható legkorábbi alkotást. És igazuk van: már a címe is idézet egy korabeli reklámból, képi világa pedig olyannyira tele van zsúfolva a giccses hirdetések kliséivel, hogy ha még egyet bele akarnánk gyömöszölni, az menten kipottyanna onnan. Ráadásul a művész azokról is gondoskodik, akik esetleg nem értenék, miről is van szó: a kép centrumában egy izmos fickó vörös teniszütőt tart a kezében, rajta sárga betűkkel az épp bontakozó művészeti irányzat márkajelzése: POP.
Richard Hamilton továbbra is hű maradt irányadó alkotása kliséihez, azzal, hogy később jócskán lehűtötte azokat. Folyik a vita, hogy kinek és minek a hatására tette ezt. Több tippet kapott a kubizmus és a futurizmus, Cézanne festészete és Muybridge fotográfiái, de különösen Marcel Duchamp, akihez nemcsak szoros barátság kötötte, hanem neki köszönhető a Nagy üveg bravúros rekonstrukciója és a Marcel Duchamp csaknem minden munkája című életmű-kiállítás megrendezése a Tate Galleryben. Maga Hamilton azonban szerintem találóbbat mond. Azt állítja, hogy döntő hatással azok a tradicionális virágcsendéletek voltak rá, amelyek jobb alsó sarkában ott fityegett a szöveges figyelmeztetés: memento mori. S tényleg, Hamilton is egyfajta csendéletet alkotott, amelynek tárgya virágok helyett a virágzó giccses tömegkultúra, miközben nem szöveges, hanem festészeti formában idéződik fel a csendélet eredeti értelme, az, hogy a nature morte szó szerint holt természetet jelent. Azt akarom ezzel mondani, hogy bármit fest is Richard Hamilton, kompozícióiban mindig ott bujkál valami vészterhes labilitás és törékenység, ha úgy tetszik a halál lehelete. Roppant nehéz viszont eldönteni, hogy tudatos stratégiáról, tárgya, a tömegkultúra belső ismeretéből eredő érzületről van-e szó, vagy esetleg tartósan igaznak bizonyult a Royal Academy Schoolsból történt kizárásának fentebb már idézett indoklása. Fogas kérdés ez, annak ellenére, hogy Hamilton tényleg szép karriert futott be, amelynek csúcspontja minden bizonnyal a londoni Tate Galleryben, majd a New York-i Guggenheimben rendezett életmű-kiállítása volt. Ugyanakkor továbbra is „kettős ügynök” maradt, hiszen folyamatosan dolgozott a tömegkultúra formatervezőjreként is. Hogy csak a legkevésbé kínosat emeljem ki, ő készítette el 1968-ban a Beatles Fehér albumának vaknyomásos, külön-külön számozott lemezborítóját. ©Sebők Zoltán
A cikk lejjebb folytatódik.