Az amerikai egyik vezéregyénisége. Egy pensylvaniai kisvárosból származott, ahonnan húszévesen New Yorkba költözött, és beiratkozott a School of Visual Arts-ba. Közben rendszeresen látogatta az East Village-i underground klubokat, ahol az idő tájt épp felfutóban volt a punk és a new wawe. Alkotóerejét abban az időben hűvös, lineáris-absztrakt képek festésébe és szójátékok gyártásába fektette. Ilyen minőségben első ízben a Club 57-ben Frank Holiday oldalán mutatkozott be. A kiállítás megnyitó részéről abból állt, hogy a neki szánt teret ott helyben és feltűnően gyorsan töltötte ki: vett egy tekercs olcsó papírt, leterítette a padlóra és a közönség szeme láttára telerajzolta. A már begyakorolt absztrakt formákkal kezdte, majd hogy a jelenlevők is örömüket leljék a dologban, a szigorú kubusok közé egy kis vidám figurációt is becsempészett: hurkás karú Popeye-t, hosszú fülű kutyákat, cikázó repülőtányérokat, önkielégítéssel foglalatoskodó inci-finci egérkéket.
A sikeren felbuzdulva elhatározta, hogy megpróbál még nagyobb közönséget meghódítani. Egy alkalommal, amint a metrón utazott, megpillantotta azokat a fekete panelokat, melyeket különféle intézmények reklámcélból bérelnek. Az első papírkereskedésben vett egy csomag krétát, és nyomban munkához látott. Becsöppent tehát a New York-i falfirkálók heroikus világába, s ezzel kénytelen volt vállalni azt, ami a graffiti lényege: az anonimitást, az azonosíthatatlanságot, hiszen ezt a műfajt akkoriban csak addig lehetett szabadlábon művelni, míg a hatóságok rá nem jöttek, hogy ki műveli. Kezdetben politikai feliratokkal látta el bohókás rajzait: elhíresztelte, hogy Reagan elnököt letartóztatták, a pápát pedig megölték az emberrablók. Olyan felületeket hódított meg magának, amelyeket egyes cégek dollármilliókért béreltek reklámozásra, máskor meg sikerült képet festenie a Times Square-en egy mozgó hirdetőtáblára, amely minden húsz percben tűnik fel néhány másodpercre.
New Yorkban a nyolcvanas évek elején a graffitit ilyen vakmerő módon nem sokáig lehetett művelni, úgyhogy Haring is többször lebukott. Ám ennek köszönhetően egyre híresebbé vált, s a nem tudom hányadik büntetés helyett nem újabb bírságot, hanem 1982-ben néhány társával együtt rangos kiállítási lehetőséget kapott. A művészeti intézményrendszer olyan szédületes iramban integrálta az addig vandalizmusként kezelt graffitit, hogy már a következő évben az új festőiség legjelentősebb amerikai irányzataként kezdték emlegetni. A tegnap még üldözött csórók pillanatok alatt világsztárokká váltak, s Haring már 1984-ben ott feszített a világ egyik legrangosabb képzőművészeti rendezvényén, a Velencei Biennálén.
Haring azonban világsztárként és többszörös milliomosként továbbra is lejárt oda, ahonnan elindult: az aluljárókba, a metróba. Utolsó interjújában pedig kifejtette, hogy ő kezdettől fogva olyan vírus akart lenni, amely képes megfertőzni, destabilizálni a művészet jól bejáródott, túlintegrált és sok tekintetben üresen kongó rendszerét. Szomorkásan vallotta be, hogy ez bizony minden igyekezete ellenére sem sikerült neki. Ekkor már maga is vírusfertőzött, AIDS-es volt.