A 14. század utolsó negyedében a középkori Magyarország dél-nyugati határvidékén működött festő. A magyarországi művészet történetében az egyik első mester, akinek nem csak neve, de művei is fennmaradtak. Nevét, amely valószínűleg védőszentjére, Evangélista Szent Jánosra utal (attribútuma a sas – aquila), valamint származási helyét (Radkersburg, Ausztria) négy templom falfestményeinek feliratai őrizték meg számunkra. Legkorábbi szignált munkája a veleméri templom kifestése 1378-ból, ezt követik a bántornyai 1383/1389-es falképek (a szentély egyik feliratának 1393-as olvasata nem valószínű), a mártonhelyi falképek 1392-ből, majd a fürstenfeldi ágostonrendi templom díszítése, amely 1400 körülre datálható. (A szignált emlékeken kívül ~ körébe sorolhatóak még a radkersburgi ún. Pistorhaus 14. század végi, stilárisan a bántornyai falképekkel kapcsolatba hozott lovagi jelenetei is.) A művek stiláris összetettsége alapján egyértelmű, hogy azok kivitelezésében több mester működött közre (elhatárolásuk még kétséges). Ugyanakkor a mesternek, mint az irányítása alatt álló műhely vezető egyéniségének, szerepe lehetett az itáliai trecento festészet ismeretéről tanúskodó, de alapvetően közép-európai, az egykorú csehországi (prágai) festészettel kapcsolatot tartó stílus meghatározásában, valamint – a megrendelő befolyásától függően – az ikonográfiai program összeállításában is. Utóbbira jellemző a korban egyre divatosabbá váló devóciós képek nagyszámú szerepeltetése (pl. Mettercia és a Könyörületesség Madonnája, – Velemér; Mettercia – Bántornya; Mettercia és Vir dolorum – Mártonhely) és a könyvfestészet ismeretéről tanúskodó jellegzetességek, mint a fürstenfeldi apostolok és próféták elsősorban tipológikus kéziratokból ismert párhuzamba állítása és a feliratok – köztük egy Mária himnusz a bántornyai Mária megkoronázása mellett – feltűnően bőséges alkalmazása. Az ~ nevét megörökítő feliratokon kívül a művész öntudatáról tanúskodnak a votívkép műfajába sorolható, de individuális vonások visszaadására is törekvő veleméri és mártonhelyi önarcképei. Bántornyán a művésznek kevesebb önállóságra volt lehetősége. Itt a megbízó, az alsólendvai Bánffy család igényeit elégíti ki a család tagjainak és védőszentjeiknek ábrázolása a Madonna előtt, s feltehetően a Szent László-ciklus is, amely a szent legendáját megjelenítő emlékek sorában a legrészletesebb. A szakirodalomban felmerült ~ építőmesterként való működésének a lehetősége is, ez azonban a töredékesen fennmaradt feliratok bizonytalan értelmezéséből adódóan nem feltétlenül igazolható.
Radocsay D.: A középkori Magyarország falképei. Budapest, 1954. 56–60., 112–113., 175–176., 231–233. • Thomas von Bogyay: Die Selbstbildnisse des Malers Johannes Aquila aus den Jahren 1378 und 1392. In: Stil und Überlieferung in der Kunst des Abendlandes. Akten des 21. Internationalen Kongresses für Kunstgeschichte in Bonn 1964, Berlin, 1967. • Radocsay D.: Falképek a középkori Magyarországon. Budapest, 1977. 21–22., 151–152., 172. • Prokopp M.: Italian Trecento Influence on Murals in East Central Europe Particularly Hungary. Budapest, 1983. 40., 106., 124., 141–142., 165–166., 188–190. • Bogyay T.: A bántornyai falképek donátorairól. Ars Hungarica XIV., 1986. 147–158. • Végh J.: Johannes Aquila és műhelye. In: Marosi E. (szerk.): Magyarországi művészet 1300–1470 körül, Budapest, 1987. 482–484., 839–840 • Marosi E. (szerk.): Johannes Aquila és a 14. századi falfestészet, Budapest, 1989 • E. Cevc–R. Böning: Johannes Aquila. In: G. Meißner (szerk.): Allgemeines Künstlerlexikon. Die bildenden Künstler aller Zeiten und Völker Bd. III. Leipzig, 1990. 789–790. • Marosi E.: Gótika. In: Gala-vics G.–Marosi E.–Mikó Á.–Wehli T.: A magyar művészet a kezdetektől 1800-ig, Budapest, 2001. 91–211. (főleg 137–138).
