1909-ben érkezett Párizsba, ahol rövidesen barátságba került Brancusival és Modiglianival, aki 1916-ban portrét is készített róla. Az École des Beaux-Arts-on megkezdett tanulmányait az Académie Julian-on folytatta, és azzal párhuzamosan, az Académie Colarossi esti rajztanfolyamát látogatta. 1913-tól agyagból, kőből és terrakottából tömbszerű, kubista szobrokat készített. 1915-ben művészi válságon ment át, számos alkotását megsemmisítette. 1916-ban Leonce Rosenberg műkereskedő szerződést kötött vele. Rajta keresztül ismerkedett meg 1922-ben Albert C. Barnes amerikai gyűjtővel, akitől több megrendelést is kapott. Anyagi helyzete ekkor lehetővé tette, hogy saját műteremházat építtessen Boulogne-Billancourt-ban, aminek tervezésére Le Corbusier-t kérte fel. 1924-től, új műtermében fordult el a kubizmustól, és a tömbjellegű, szögletes alkotásokat fokozatosan felváltották a sokkal szabadabban megformált, kerekvonalú, expresszív, alakos szobrok, amelyekben jelentős szerepet kapott az üres tér és a fény. 1925-ben nagy feltűnést keltett az Expositions des Arts Décoratifs et Industriels-en bemutatott nagyméretű szobra, a «Baigneuse» (Fürdőző, jelenleg a párizsi Musée d’art et d’histoire du Judaïsme-ban található). 1931-ben elkészítette egyik legismertebb szobrát, a Le Chant de Voyelles-t (A magánhangzók éneke), amit egy egyiptomi papirusztekrecsen felfedezett ima inspirált. A szobor 1993 óta a Musée d’art moderne de Villeneuve d’Asq kertjében áll.
1925 és 1937 között számos kiállításon szerepelt, többek között a Galerie Jeanne Bucher –ben, a New York-i Brummer Gallery-ben, a Salon des Indépendant-on, és 1937-ben az Exposition Universelle-en. Ez utóbbin mutatta be a szimbolikus jelentést hordozó, monumentális, tíz méter magas szobrát, a Prométhée étranglant le vautour-t (A keselyűt megfojtó Prométeusz). Ez is azok közé az alkotásai közé tartozik, amelyekben az Európát fenyegető nácizmus térhódítása miatti aggodalmát fejezte ki. A Bibliából és a görög-római mitológiából merített témákon keresztül, az emberiség egészének szóló, minden időkre érvényes üzeneteket fogalmazott meg alkotásaiban. Az Enlèvement d’Europe (Európa elrablás), Vers un Monde Nouveau (Egy új világ felé), David et Goliath (Dávid és Góliát), Joie de Vivre (Az életöröme), a remény és kétségek között vívódó művész nagy akotásai. 1941-ben, a háború elől New Yorkba menekült, előbb azonban még elkészítette megrázó erejű szobrát, a Fuite-et (Menekülés, 1940). Lírai indíttatású szobraival, melyekben gyakran dolgozta fel az anya-gyerek és a szeretet témáját, pályának új korszaka kezdődött New Yorkban. Az ötvenes évek legelején műterme leégett, ekkor sok műve megsemmisült. 1963-tól az év egy részét Olaszországban töltötte.
Köztéri szobrai vannak Párizsban, New Yorkban, Los Angeles-ben, Philadelphia-ban és Jeruzsálemben.
Irodalom:
Jacuqes Lipchitz: My Life in Sculpture, Thames & Hudson, 1972 ; A. G. Wilkinson: Lipchitz dans les Jardins du Palais Royal, 1998; Catherine Putz: Jacques Lipchitz: The First Cubist Sculptor, Lund Humphries Publishers, 2002; Lipchitz and the Avant Garde: From Paris to New York, Krannert Art Museum, 2002; Lipchitz (kat., Ed. Somogy), Párizs, 2005.
