Német származású, Ausztriában működő szobrász. Anyai ágon leszármazottja volt a Straub szobrászcsaládnak. 1746-tól kezdve két nagybátyjánál tanult, előbb a müncheni udvari szobrász Johann Baptist Straubnál, majd 1752–54 között a Magyarországon is dolgozó Philipp Jakob Straubnál Grazban. Ezt követően Bécsbe költözött, ahol 1755-től járt az Akadémiára, feltehetően Jakob Schletterer és Balthasar Ferdinand Moll szobrász-tanárhoz. Bécsben az Akadémia igazgatója és udvari festő Martin van Meytens vette pártfogásába, akinek közbenjárásával elkészítette első önálló művét 1760-ban az Arzenal számára: Mária Terézia és férje, I. Ferenc aranyozott bronz mellszobrát, valamint fiuk, II. József és első felesége, Maria Isabella von Parma bronz dombormű-képmását. Korai művei közül kiemelkedik a magyar díszöltözetben ábrázolt Mária Terézia és férje életnagyságúnál is nagyobb méretű ólomszobra (1764–66, Bécs, Belvedere, Österreichische Galerie). ~ bécsi portréi az udvari rokokó stílusában születtek, de már ezeken a műveken is megmutatkozik a személyiségábrázolás iránti fogékonysága. Első bécsi korszakában alkotott vallásos és allegorikus témájú szobrain viszont Georg Raphael Donner hatása mutatható ki. 1765-ben Rómába utazott. A néhány hónapos tanulmányutat követően stílusa a klasszicizmus felé közeledett. Egyik első példája ennek Franz von Scheyb, a kritikus portréja (Bécs, Historisches Museum), ezt követte a híres doktor, Franz Anton Mesmer mellszobra (1770, külföldi magántulajdon). A „klasszicista korszakban” született művek a római, köztársaságkori portrészobrászat ismeretéről tanúskodnak. 1768–70 körül fokozatosan nőtt a népszerűsége, egyre több megrendelést kapott, 1769-ben pedig megválasztották az Akadémia címzetes tanárának. 1770-től saját műhelyt tartott fenn. Hamarosan azonban nagy csalódás érte, Schletterer halála után nem őt nevezték ki a tanszék élére, rejtélyes betegsége miatt a megbízások is csökkentek, végül nyugdíjba küldték. Rövid wiesensteigi és müncheni tartózkodás után, 1777-ben Pozsonyban telepedett le. Itt készült műveivel szobrászata a magyarországi művészet része lett. Élete hátralevő részét magányban töltötte, személyéről és elmeállapotáról sok legenda terjedt el a városban. Életművének és egyben pozsonyi munkásságának is legnépszerűbb darabjai a sokféleképpen értelmezett karakterfejek. A különböző hangulatokat, érzelmeket, szenvedélyeket, lelki állapotokat ábrázoló portrékon már Bécsben elkezdett dolgozni (Az ásító; A gyerekesen síró; A csücsöri; Az erős szimat). Az eredetileg száz darabosra tervezett, az emberi típusokat bemutató sorozatból halála után hatvankilencet találtak meg műhelyében. A karakterfejek elnevezést egy 1793-as bécsi kiállításon kapták. A portrék jelentésének megfejtésében fontos szerepet játszhat Johann Kaspar Lavater fiziognómiai tanítása és Franz Anton Mesmer magnetizmus-tana. A kutatás a kortársak leírásai alapján feltételezi, hogy ~ portréi valójában önarcképek, s a művész a grimaszoló arckifejezéseknek mágikus erőt tulajdonított. A test és a lélek reakciói közötti összefüggéseket valló nézeteknek megfelelően úgy gondolta, hogy ezek segítségével tudja majd távol tartani az őt üldöző szellemeket, így például a rá irigykedő „arány szellemét”. A sorozatból a legnagyobb gyűjteményt a bécsi Österreichische Galerie (Belvedere) őrzi, de több darab megtalálható a budapesti Szépművészeti Múzeum tulajdonában is. A karakterfejek készítésével párhuzamosan továbbra is teljesítette a kortársaitól kapott portré-megrendeléseket. Késői művei között kiemelkedő helyet foglal el Kovachich Márton György történész, pesti egyetemi tanár képmása (1782, Szépművészeti Múzeum). A szobrász jellemábrázoló készségének köszönhetően Kovachich arcvonásaiban valóban egy felvilágosult, racionalista gondolkodóra ismerünk. Az egyéni karakter megragadásának készségéről győzhet meg bennünket Fessler Ignác(?) kapucinus portréja is (Pozsony, Városi Múzeum). Szobrászatának fontos alkotásai a kisméretű bronz, márvány, alabástrom arckép-domborművek. A magyarországi művészetben betöltött szerepének jelentőségét növeli az a tény, hogy egyedüli képviselője a korszak portrészobrászatának, s a műfajnak hazánkban még a művész halála után jó néhány évtizedig sem akadt képviselője.
Ilg-Batka, A.: Franz Xaver Messerschmidts Leben und Werke, Leipzig, 1885 • Hevesi, L.: Franz Xaver Messerschmidts Werke, Wien, 1909 • Kris, E.: Die Charakterköpfe des Franz Xaver Messerschmidt. Versuch einer historischen und psychologischen Deutung, Jahrbuch der Kunsthistorischen Sammlungen in Wien, N. F. VI, 1932. 169–228. • Fischer, O.: Franz Xaver Messerschmidt, Stuttgart, 1942 • Glandien, O.: Franz Xaver Messerschmidt (1736–1783) – Ausdrucks-studien und Charakterköpfe, Köln, 1981 • Franz Xaver Messerschmidt (kat.), Wien, 1982 • Pötzl-Malikova, M.: Franz Xaver Messerschmidt, Wien, 1982 • H. Georg Behr–Grohmann, H.–Bernd-Olaf Hagedorn: Charakter-Köpfe: Der Fall Franz Xaver Messerschmidt, Basel, 1983.
A cikk lejjebb folytatódik.