Az Iparművészeti Iskolában Kimnach László növendéke volt. 1909-ben Párizsba ment, ahol néhány hónapig volt iskolatársa, Csáky József fogadta be szűkös otthonába. Építészeti tanulmányokat folytatott, majd egy festőakadémián Henri le Fauconnier lett a mestere. Míg az 1910-ben, a Salon d’Automne-on kiállított két festményén még nem érződött a kubizmus hatása (Paysage, Fleurs), addig az 1913-as Salon des Indépendants alkalmával bemutatott alkotások már annak erős befolyásáról árulkodtak, a későbbi szalonokon pedig már a kubistákkal szerepelt együtt. Az I. világháború alatt, a francia hadsereg katoná-jaként többek között Szalonikiben szolgált és az ott szerzett élmények, elsősorban a bizánci művészet megismerése nagymértékben meghatározták további művészi pályáját. Érdeklődése az iparművészet és a szobrászat felé fordult. Amikor Jacques Doucet megbízta, hogy vegyen részt neuilly-i villájának art déco stílusú berendezésében, kilincseket, fogantyúkat, faliszőnyeget, színes üvegablakot és különféle lakberendezési tárgyakat tervezett számára. Ezeknek egy része utóbb a párizsi Musée d’Arts Décoratifs gyűjteményébe került. Domborműveit, melyekben a kubista és bizánci stílusjegyeket ötvözte, 1923-ban, korának legjelentősebb galériájában, Léonce Rosenbergnél mutatta be nagy sikerrel. Ugyanabban az évben állította ki első szobrát (Totem) az Őszi Szalonon, amelyet azután számos másik követett. 1929-ben alapítója volt az U.A.M.-nak (Union des Artistes Modernes), amelynek csoportos kiállításain rendszeresen részt vett. 1940-1952 között az oyonnax-i Képzőművészeti Iskola-ban tanított rajzot, emellett folytatta festői és szobrászati tevékenységét, de többé már nem állított ki. Csak halála után kezdték újra felfedezni munkásságát.
Irodalom
PATKAI, CH.: ~, sa vie et son oeuvre de sculpteur, Párizs, 1978
MARCILHAC, F.: ~, peintre et sculpteur (kat., Oyonnax, 1983).
Bővebb életrajz
1904-től az Iparművészeti Iskolában Kimnach László növendéke volt. 1906-ban nagy megrázkódtatás érte: rövid időn belül elveszítette édesapját és tanárát. Elhatározta, hogy Párizsba megy, amelyről oly sokat hallott Kimnachtól. Egyes források szerint 1909-ben érkezett Párizsba, míg mások szerint már 1908 tavaszán. Kezdetben iskolatársa, az akkoriban a La Ruche-ben lakó Csáky József fogadta be szűkös otthonába, és ő volt az, aki a párizsi művészeti életbe bevezette. (Onnan a rue SaintJacques 158 egyik padlásszobájába költözött.)
Egy ideig építészeti tanulmányokat folytatott, majd az Académie La Palette-ben két kubista festőnél, Henri le Fauconnier-nél és Jean Metzingernél tanult. Míg az 1910. évi Salon d’Automne-on kiállított két festményén, a Paysage-on (Táj) és a Fleurs-ön (Virágok) még nem érződött a kubizmus hatása, addig az 1913-as Salon des Indépendants alkalmával bemutatott alkotások már annak erős befolyásáról árulkodtak, a későbbi szalonokon pedig már a kubistákkal szerepelt együtt.
Az első világháború alatt a francia hadsereg katonájaként több helyen, többek között Szalonikiben szolgált, ahol archeológiai munkákra osztották be. Itt került barátságba Lambert-Ruckival, a lengyel származású szobrásszal. A katonai évek alatt a különböző országokban megszerzett élmények – elsősorban a bizánci művészet megismerése – nagymértékben meghatározták további művészi pályáját. Az 1919-es Salon d’Automne-on ugyan még két festménnyel jelentkezett, de érdeklődése már a szobrászat és az iparművészet felé fordult. 1921-ben achátberakással dekorált zománcbevonatú edényeket tervezett kubizáló motívumokkal.
Akárcsak Csáky József, 1921 és 1927 között ő is részt vett Jacques Doucet neuillyi villájának, a Studio de Neuillynek art déco stílusú berendezésében. Kilincseket, fogantyúkat, három geometrikus motívumokkal díszített faliszőnyeget, színes üvegablakot, valamint bronzból, gránitból, hegyikristályból különféle lakberendezési tárgyakat tervezett számára. Ezeknek egy része utóbb a párizsi Musée d’Arts Décoratifs gyűjteményébe került, míg másik részét árverésen magángyűjtők vásárolták meg.
Domborműveit, melyekben a kubista és bizánci stílusjegyeket ötvözte, 1923-ban, korának legjelentősebb galériájában, a Galerie de l’Effort Moderne-ben, Léonce Rosenbergnél mutatta be nagy sikerrel. Ugyanebben az évben állította ki első totemikus szobrát a Salon d’Automne-on, amelyet azután számos másik követett. Gyakran készített kubisztikus női figurákat és állatszobrokat, és egyes alkotásaiban felfedezhető az „art nêgre” és az egyiptomi művészet hatása is. Az 1925-ös Exposition Internationale d’Arts Décoratifs-on három polikróm architekturális faoszlopot, a Colonne totemeket állította ki. 1928-ban, a Galerie de la Renaissance-ban harminc szobrát mutatta be, köztük a talán legjelentősebb, 1924-ben készült Sculpture Architecturale-t (Architekturális szobor).
1929-ben Csákyval és Lambert-Ruckival együtt ő is egyik alapító tagja lett az U.A.M.-nek (Union des Artistes Modernes, Modern Művészek Egyesülete), amelynek vezérgondolata az volt, hogy a hasznosat a széppel kell párosítani. Első közös kiállításukat 1930-ban rendezték, és Miklós a továbbiakon is rendszeresen részt vett. Az 1937-es Világkiállításon a csoport önálló pavilonban, a Pavillon de l’Union des Artistes Modernes-ben mutatta be alkotásait, köztük Miklós monumentális szobrát, a Sérénitét (Derű), és festett gipsz reliefjét, a Tâte de femme entourée d’éléments architecturaux-t (Architekturális elemekkel körülvett női fej). Ezt a művét a francia állam megvásárolta. A Világkiállításra vonatkozó dokumentumok tanúsága szerint ebben az időben a rue Gaugnet 3-ban lakott. Bár 1939-ben és 1940-ben két fontos kollektív kiállításon is részt vett, az amszterdami Stedelijk Museumban és a brüsszeli Palais des Beaux-Arts-ban, a Világkiállítást követően – akárcsak az U.A.M. más tagjai – ő is egyre nehezebb helyzetbe került. A gyűjtőknek, mecénásoknak a harmincas évek első feléig tartó érdeklődését a háború közeledtével egyre inkább más kötötte le, kevesebb lett a megrendelő, kevesebb a műtárgyat vásárló gyűjtő. Ezért, amikor 1939-ben ajánlatot kapott rajztanári állásra az akkor induló oyonnax-i művészeti iskolától, az Ecole Nationale Professionnelle des Matiêres Plastiques tól, azt készséggel elfogadta. A háború után sem tért vissza Párizsba, 1950-ben eladta műtermét, és ezzel végleg Oyonnax-hoz kötötte magát. 1952-ben abbahagyta a tanítást, újra teljes idejét a festészetnek és a szobrászatnak szentelte, de többé már nem állított ki. Csak halála után kezdték újra felfedezni munkásságát, és 1972-ben a párizsi Galerie L’Enseigne de Cerceau-ban, 1983-ban az oyonnax-i Centre Culturel Aragonban rendeztek retrospektív kiállítást műveiből.
Egyéni kiállítások
Egyéni kiállítások
1923 • Galerie de l’Effort Moderne, Párizs
1928 • La Galerie de la Renaissance, Párizs
1974 • Miklos, Galerie l’Enseigne du Cerceau, Oyonnax
1983 • ~ (retrospektív), Centre Culturel Aragon, Oyonnax.
Válogatott csoportos kiállítások
Válogatott csoportos kiállítások
1930-tól rendszeresen Union des Artistes Modernes
1939 • Un siècle de Sculptures Françaises, de Rude à Picasso, Stedelijk M., Amsterdam
1940 • Palais des Beaux-Arts, Brüsszel
1971 • Art Déco, Institute of Arts, Minneapolis
1972 • München
1976 • Cinquentenaire de l’Exposition 1925, Musée d’Arts Décoratifs, Párizs
1988 • L’Union des Artistes Modernes, 1929-1959, Musée des Arts Décoratifs, Párizs.
Művek közgyűjteményekben
Művek közgyűjteményekben
Musée d’Arts Décoratifs, Párizs
Musée de l’Ain, Bourg-en Bresse
École Nationale des matières plastiques, Oyonnax
Musée d’Art et d’Industrie de Saint-Étienne.