Nádasdy János munkái elé
/Michael Stoeber/
Az 1939-ben Magyarországon született művész az 1956-os forradalom leverése után hagyta el hazáját. Világgá indult, útja a fél földgolyót megkerülve egészen Montevideóig vezetett, ahol az ottani képzőművészeti főiskolán folytatta Budapesten megkezdett tanulmányait. Politikai és társadalmi forrongások miatt 1962-ben elhagyta Dél-Amerikát és visszatért Európába. Hannoverben telepedett le, ahol az művészeti főiskolán festészetet és képgrafikát tanult. Nádasdy még ma is Hannoverben él és dolgozik.
E nagyon tömör életrajz mögött felsejlik, hogy Nádasdy egész életét meghatározó motívum a művészet volt. Az is szembetűnő, hogy mindig a politika viszontagságai idézték elő az életét formáló változásokat, és hogy művészi látásmódjára és cselekvésére mind a mai napig kihatnak. Egy művész ilyen életrajzzal nemigen alkalmas l´art pour l´art követőnek, játékos művészi megoldások képviselőjének, olyannak, aki lemond a társadalmi és etikai tartalmakról és jobbára megelégszik azzal, hogy művészettörténeti stíluselemeket variáljon és illesztgessen össze. Ellenkezőleg. Nádasdy a művészet társadalmi felelősségének hagyománya szerint dolgozik, amelyben az emberek és a közösség iránti elkötelezettség jelenik meg, és ez olyan formai eszközökben és lehetőségekben nyilvánul meg, amely a képgrafikától kezdve a táblaképeken keresztül egészen az objektumokig és akciókig terjed.
Az a hitvallás, hogy mégha rejtett és felforgató módon is a művészet szorosan az élettel van összekapcsolva, Nádasdyt a Schwitterstől Beuys-ig terjedő művészi hagyományok követőinek sorába állítja. A hannoveri magyar művészeti akcióinak egyik kiinduló pontja a hannoveri születésű Merz-művész, Kurt Schwitters volt. Művészeti akciókban nemcsak ébren tartja Schwitters emlékét, hanem tevőlegesenfel is éleszti elhomályosodott jelentőségét szülővárosában. 1977-ben, 1980-ban, 1987-ben és 1990-ben a látványos Leine-folyó-kikotrása elnevezésű akcióiban és a folyóból kiszedett kacatok, „objets trouvés” szoborrá való összepréselésében állított emlékművet (Am Hohen Ufer) a hannoveri születésű dadaistának. Nádasdy ezzel a Schwitters-emlékművel nemcsak emléket állít, hanem ökológiai-fogyasztói kritikai hátteret is ad, hasonlóan Schwittershez, aki Merz-programját mindig az egyén uniformizálása elleni védekezési koncepcióként is értette. Nemcsak a saját korát provokáló program ez.
Nádasdy János gyakorta „nyomkereső” is. Nem divatos értelemben, inkább nevezzük őt a művészet modern régészének, akinek anamnézise arra irányul, hogy a hagyományos irányvonalakat rekontsruálja, melyekből végül a modern ember képe egy város konkrét topográfiájában – jelen esetben Hannoverében – jelenik meg. Így kell érteni pl. Nádasdy 1990-es „Kaiserwetter – Leine-Emlékezet-Tisztítás” akcióját is, melyet Karl Jakob Hirschnek szentelt. Az 1892-ben Hannoverben született és közben teljesen feledésbe merült írónak és művésznek, Karl Jacob Hirschnek expresszionista regénye, a „Császári idők” az egyetlen könyv, melyben Hannoverről „világirodalomi szinten“ írtak (Hans Mayer). Ennek az embernek az újrafelfedezése a 80-as években és könyvének ezzel egybekötött újra kiadása nem utolsósorban Nádasdy látványos művészeti akciójának köszönhető.
Nádasdy bunkerképei is a nyomkereséshez és újkori régészetéhez kapcsolódnak. A művésztől itt is távol áll, hogy csak a történelmi tények irányította emlékezést nyújtsa és a 2. világháborúban a német hadsereg által emelt atlanti és északi-tengeri védővonal emlékét ébrentartsa. Nádasdy 1973-as nyaralása során a dán tengerparton világháborús bunkereket fedezett fel. A helyszínen akvarellvázlatokat készített, melyek későbbi bunkertájainak előképei lettek. Itt a tárgy végül olyan dimenziókba kerül, mely a bunker valóságos képét metaforikusan felnagyítja. A művész látásmódja szemlélődő olvasat, amely a képi asszociációt, a pszichológiai analógiát, mítikus metaforát vagy a politikai-társadalmi közérzetre való aktuális utalást egyaránt megengedi. A bunkermotívum semmi máshoz nem mérhető módon tematizálja az oltalom és a veszélyeztetettség ambivalenciáját, a halált és az életet. Az oltalmazó födél csapdává válik, elszigeteltséghez, elhagyatottsághoz és megsemmisüléshez vezet. Az óvó hely végül a végzet, a radikális önteltség végül önmaga sírásója lesz.
Ebben a ciklusábana művész később saját fényképfelvételei alapján dolgozik melyeket ismétlődő dániai és bretagne-i utazásai során készít. A fényképeket szitába teszi és a motívumokat különbözőképpen helyezi be. A homokbuckából kinövő tonnányi betonblokkok olykor bámuló, technoid szörnyeknek, máskor szarkofágoknak tűnnek, melyek egy végtelen partvidék előtt oda nem illő módon hevernek szanaszét. Néha ritmizálja a kompozíciót és a bunkereket – mintha menetelnének – egy sorba kényszeríti: mintegy a tárgyak lázadása. A bunkerek önmagukban is konstruktív karakterét a művész vizuálisan hatásos perspektívával hangsúlyozza ki. A szélsőséges frontális nézőpontok, átlátások, áttörések, átfedések, világos-sötét kontrasztok plasztikusságot és élességet kölcsönöznek képeinek. Bár ezeknél az eljárásoknál a felületre koncentrál, a képek mégis labirintusszerűen működő mélységet nyernek .
Nádasdy bunkerképei kevert képgrafikai technikával készülnek. Az alapozott színes előkezelt képfelületre, ami legtöbbször vastag merített papír, litográfiai és szitanyomásos technika segítségével húsz vagy még több réteget nyom lazúrosan és pépesen egymásra. A színkeverés végtelen lehetőségéből hozza létre a beton és a rozsda tipikus porózusosszínvilágát. A különböző szürke és barna árnyalatokhoz Nádasdy szívesen használ tiszta kék tónust, ultramarint vagy királykéket, mely nemcsak a festői feszültségkeltést hangsúlyozza, hanem a messzeség és a táj hatását is szuggerálja
A 90 évek közepe óta dolgozik a művész ún. „fekete képein“. Háztartási eszközöket, rádiókat, még működő tévé-készülékeket, kábeleket, szerszámokat, hanglemezeket, ecsetekeket, könyvekeket, festékdozokat egy látszólag rendszertelen kompozícióban összerak és e hétköznapi használati tárgyakat vastag, forró bitumennel leönti. A bitumen informell fényes, elfolyó nyomai ellentétben állnak a kompozíció quasi rendjével. A reliefre emlékeztetőanyagképek a valóságban előforduló jeleneteket idézik fel. A megjelenítés látszata illetve a tartalom szándéka közti dialektikus játék érdekes példája ez.
Gyakori formai kisérletezései mellett aművész kritikusan reagál a világra, ahogy azt megéli. Megéli a világot saját hagyományaival szembeni érzéketlenségében, és megéli erőforrásaival szembeni vak önkívületében. Ezt próbálta megvalósítani az „Erdei békesség 2000“ („Waldfrieden 2000“) címűplasztikus installációjával, melyet 1990-ben a össznémetországi erdészegyesületek konferenciája alkalmával, a Hannoveri Kongresszusi Központ előtt megbízásból állított fel. A „szeméthalomnak“ minősített mű, amelyet a hatóságok tiszta véletlenségből eltávolításra szántak és megrongáltak, mutatja, mily kevéssé él Schwitters szülővárosában az általa kitágított művészeti fogalom egyes önkormányzati politikusok gondolkodásában. Ebbőla nézőpontból Nádasdy igyekezete, hogy Hannovert Schwitters-szel megismertesse, utólag mintegy védőbeszéd is lehetne saját ügyében. Igyekezetének eredménye végül a Sprengel Múzeum előtti útkereszteződés Kurt Schwitters térré való avatása lett (1979) . A szétrombolt plasztikus installációt, amely 11 préselt autóroncsból és 11 fatörzsből állott, 1991-ben Gerhard Schröder, az akkori alsó-szászországi miniszterelnök támogatásával, a Kultuszminisztérium előtt újból felállították.*
*(Az 1991-ben a hannoveri Kultuszminisztérium előtt felállított „Erdei békesség 2000”- autóroncsokból és fatörzsekből állt. A művészi koncepció az volt, hogy a fatörzsek elrothadása után csak az ócskavasszerkezet marad meg. Ezt biztonsági okokból(a fatörzsek törékennyé válása miatt) nem lehetett megvalósítani. 2004-ben a köztéri szobrot lebontották és Ludolf Baucke segítségével 2006-ban a Hannover-Kolleg/Esti Gimnázium udvarában, Hannover-Döhren városrészben újra felépitették. szerk.) Németből fordította Rab Irén, Göttingen
Tagságok
1970 • Német Képzőművészek Szövetsége (Bund Bildender Künstler der Bundesrepublik Deutschland)
1980 • Hannoveri Művészegylet (Hannoverischer Künstlerverein)
1980-89 • PlasMa Művészcsoport (Künstlergruppe PlasMa), Hannover
1989 • Német Műszövetség (Deutscher Werkbund)
1999 • Patak Képzőművészeti Csoport (Künstlergruppe Patak), Szigetszentmiklós, Ungarn
2005 • Magyar Alkotóművészek Országos Egyeseülete (Landesverban Ungarischer Künstler).
Díjak/ösztöndíjak
1960 • Művészi rajz, első fokozat, Montevideói Egyetem (Primer premio del dibujo artistico de la Universidad de Montevideo)
1968 • Társadalomkritikus grafika dij (Preis für Sozialkritische Grafik), Wilhelm-Busch–Museum, Hannover
1987 • Rajz I. fokozat, megosztva (Wettbewerb Zeichnung I. Preis, geteilt), Hannover
1988 International Art Compatition I. a. C. Certificate of excellence, New York
1995 • Hannover város baráti köre Kulturdìj, (Stadkulturpreis des Freundeskreis Hannover)
1999 • Pest Megye Művészetéért díj (Patak Képzőművészeti Csoport).
Irodalom
1970 • Experiment Straßenkunst, Landeshauptstadt Hannover; Ludwig SCHREINER: Künstler sehen Niedersachsen, Verlag Weidlich;
1978 • Katrin SELLO: Nachbilder, Kunstverein Hannover;
1979 • Wolfgang HINKE: Siebdruck, duMont Taschenbücher;
1980 • Jürgen WEICHARD: Kunst in sozialistischen Staaten, Verlag Isensee;
1981 • Ernst NÜNDEL: Schwitters, rororoBildmono-graphien; Schwitters-Archiv Hannover;
1982 • Harald KIMPER Himmelsschreiber, (Hg.)Jonas Verlag;
1984 • Kunstlandschaft Bundesrepublik, Klett-Cotta; 1986 • Schwitters-Archiv, Stadtbibliothek Hannover; • Ludwig ZERULL: Kunst ohne Dach, Th. Schäfer;
1992 • Peter ELZE: Das Druckgraphische Werk von Karl Jakob Hirsch, Worpsweder Verlag;
1994 • Kunst als Medium der Umweltbildung, Wissenschaftsladen, Bonn;
1995 • Kunst und Kulturlexikon Hannover, Th. Schäfer;
1997 • „FLÄCHENBRAND-ÈGÈSFÖLD“ Szombathelyi Képtár (Kunsthalle-Szombathely, Ungarn);
1998 • Kunstkonturen-Künstlerprofile, Geschichet und Gegenwart des BBK Niedersachsen.
Egyéni kiállítások
Egyéni kiállítások
2009 • Senkiföldje / Niemandsland, Pécsi Galéria, Pécs.
Művek közgyűjteményekben
Művek köz- és magángyűjteményekben
Wilhelm-Busch Museum, Hannover
Niedersächsisches Ministerium für Wissenschaft und Kultur, Landeshauptstadt Hannover
Sprengel Museum Hannover
Szépművészeti Múzeum, Budapest
Szombathelyi Képtár, Szombathely
Szent István Múzeum, Székesfehérvár
Vasarely Múzeum, Pécs
Baktay Ervin Kortárs Gyûjtemény, Dunaharaszti
Sammlung Ulla und Heinz Lohmann, Hamburg
Sammlung Moderner Kunst, Museum Salzgitter
Museum Sztuki, Wroclaw
Museum of Contemprorari Art, Bronx, New York
Sammlung Dieter Lohl, Göttingen
Museum für Zeitgenössische Kunst, Perm
Kunsthalle Bremen
