Lassan érlelődő, tétován fejlődő festő és szobrász, akinek jelentőségét mindenekelőtt a művészettörténetben elfoglalt helye határozza meg: már túl volt a negyvenen, amikor megalkotta azokat a műveit, amelyek átkötő szakaszt képeznek az és a (színesmező festészet) között.
Barnett Newman lengyel-zsidó családban született Manhattanben. Apja, aki Oroszországban Talmud-szakértő volt, nincstelenként érkezett az Egyesült Államokba, ahol jólmenő ruhagyárat épített fel. A kis Barnett inkább szívós érdeklődést, mint tehetséget tanúsított a képzőművészet iránt. Előbb az Art Students’ League, majd a New York City College hallgatójaként próbálta elsajátítani a szakma fortélyait, bár saját bevallása szerint is kevés sikerrel. Tanulmányai befejezése után családja ruhagyárában helyezkedett el, s közben félállásban művészettörténetet tanított. A gyárban eltöltött évekről később úgy nyilatkozott, hogy épp ott tanult meg egyet s mást a plaszticitásról, a forma jelentéséről, a dolgok vizuális és tapintható természetéről, egészében pedig arról, hogy miként lehet életre kelteni egy rongydarabot. Arra jutott – s ez művészetében is jelentős lesz -, hogy a nők ruhája festmény, a férfiaké pedig szobor. Édesapja kényszerű visszavonulása után felszámolta a vállalkozást, és sok mindent kipróbált, egyebek mellett független jelöltként indult a New York-i polgármester-választásokon, ahol programját többek között arra alapozta, hogy teraszos kávéházakat kellene építeni városszerte és a felnőttek számára játszótereket kellene létesíteni. Talán mondanom sem, nem nyert. Így aztán megnősült, s mivel az 1930-as években művészi karrierje gyakorlatilag zsákutcába jutott, a botanika, a geológia és főleg az ornitológia tanulmányozására adta fejét. Ez utóbbi foglatosságával függ össze egyik legtöbbet idézett aranyköpése, ami a neves filozófus, Suzanne Langer jelenlétében csúszott ki a száján: „Az esztétika az a művésznek, ami az ornitológia a madaraknak.”
Későbbi sorsa azonban inkább cáfolata, mint megerősítése e szentenciának. 1948-ban megfestette ugyan Egy-ség című programadó művét, egy sötétvörös monokróm képet, amelyen egyetlen narancsszínű vonal fut végig középen, ám az ilyesfajta munkákból álló önálló tárlatait felháborodás, közöny és elutasítás fogadta. Mindaddig, míg fel nem tűnt Clement Greenberg személyében az ornitológus, aki valósággal szárnyakat adott Newmannek. Tudniillik egyedül a nagy halmú kritikus tanúsított érdeklődést a munkái iránt: saját bevallása szerint úgy érezte, ha egy kiállítás ilyen nagy ellenszenvet vált ki, mint Newmanné, akkor abban biztosan van valami, csak meg kell találni, mi az. S Greenberg megtalálta. Így aztán 1958-ban négy képét is kiállították a Modern Művészetek Múzeuma Az új amerikai festészet című kiállításán, amelyet azután két évig utaztattak a világban, különösen Európában (mint utólag kiderült a CIA anyagi támogatásával). Közben retrospektív tárlata is nyílt Newmannek a Bennington College-ban, amelyhez a katalógus-előszót természetesen Greenberg írta, mindenkinek tudtára adva, hogy mit is énekel ez a csudamadár. Aztán már természetesen újabb ornitológusok is beszálltak a kórusba, főleg olyasmit dúdolva, hogy a pop-art cinizmusával szemben ezeken a képeken és szobrokon mégis csak valami magasztos jelenik meg, méghozzá síkszerűen (ami Greenberg vezéreszméje volt), miközben az európai kubista hagyomány hierarchikus képszerkesztésével dacolva ez a derék művész a festményt belső kapcsolat nélküli színmezővel azonosította, előkészítve a talajt a csakhamar megjelenő számára.
Ámen, teszi hozzá, s fejezi be a litániát a posztmodern szenzibilitás, miközben nem annyira a madarat, hanem inkább az ornitológust teszi felelőssé az efféle magasröptű, ma már jobbára kérészéletűnek tekintett szárnyalásokért. (Sebők Zoltán)
—————————————————————————————-
Barnett Newman az absztrakt expresszionista mozgalom egyik befolyásos alakja volt, aki mind a festészet, mind a szobrászat és irodalom területén alkotott. New Yorkban született és gyermekkorát is itt töltötte, középiskolai és főiskolai tanulmányai során a Művészeti Hallgatók Ligájának tagja. A New York Városi Főiskolán filozófiát hallgatott, és 1927-ben szerezte meg diplomáját. Az elkövetkező 15 évben a családi ruhakészítő vállalkozást vezette, helyettesítő művészettörténet tanár volt a New York-i középiskolákban, és 1933-ban jelöltként indult a polgármester-választáson. Választási programjában hangsúlyos szerepet kaptak a lakosságnak szóló művészeti programok és a légszennyezés elleni intézkedések. Henry David Thoreau és az anarchista Peter Kropotkin írásait is tanulmányozta, majd érdeklődési köre a botanika, geológia, ornitológia és a törzsi művészetek felé fordult. Azt gondolván, hogy minden korábbi huszadik századi festészeti stílus idejétmúlt, Newman az 1930-as években és az 1940-es évek elején elpusztította legtöbb festményét. 1945 tavaszán Newman egy ki nem adott, a The Plasmic Image (A plazmakép) címet viselő „monológ”-ban fogalmazta meg születőben levő ötleteit a fejlődő absztrakt festészet megfelelő céljait illetően. Itt kifejtette, hogy az impresszionizmus korszaka és az 1940-es évek között a modern festők a festészet képi nyelvének legtöbb problémáját megoldották (színek, alak, atmoszféra), és hogy túl kell lépniük a dekoratív jellegen a projekt-koncepciók felé.
Amikor az 1940-es évek közepén ismét festeni kezdett, Newman a misztikus absztrakció új stílusát kereste, és már első műveit is a jellegzetes függőleges elemekkel készítette, melyek célja az volt, hogy elválassza a vásznak egyszínű részeit. 1948-ban Mark Rothkoval, Robert Motherwellel és másokkal meglapította a Subjects of the Artist School (A művészeti iskola tagjai) csoportot az absztrakt expresszionizmus lehetőségeivel, attitűdjeivel, témáival és inspirációival kapcsolatos ötletek kutatása és terjesztése céljából. Bár Newman első önálló kiállításai gúnyos kritikákat kaptak az 1950-es évek elején, az évtized végére munkásságát elfogadták, és nagy hatást gyakorolt a műfajra. (ford. Varga Zsolt)
