Az 1950-ea években tűnt fel az Egyesült Államokban az a festőnemzedék, amely lemondott bármiféle ábrázolásról, s minden áttétel nélkül, közvetlenül vitte vászonra legbenső impulzusait, fizikai és lelki rezdüléseit. Jackson Pollock például a földre fektette a vásznat, s csöpögtette, csurgatta vagy öntötte rá a festéket. Ennél az eljárásnál merült fel, hogy a végterméknél, a kész festménynél talán fontosabb maga a folyamat, az akció, vagyis a művész alkotás közbeni gesztusai, mozdulatai egyfajta „színházként”, kvázi-rituális cselekvésként is felfoghatók.
A gesztusfestészetből induló Nitsch nagyjából ezt az utat járta be, méghozzá igen gyorsan. Már 1957-ben megfogalmazta az Orgia-Misztérium Színház gondolatát, ami épp a művészet akció jellegét hangsúlyozza, ugyanakkor immár maga mögött is hagyja a festés aktusát. Nitsch víziójában Wagner nyomán olyan sokszereplős Gesamtkunstwerk, azaz összművészeti alkotás ideája jelent meg, amely egyfajta rítus, de nem szimbolikus, hanem olykor nagyon is naturális: a jelképes keresztre feszítés mellett élő állatokat ölnek, bensőjükben vájkálnak, vérüket emberekre locsolják, dübörgő zene kíséretében bort isznak, táncolnak és misére mennek. 1973-ban az alsó-ausztriai Prinzendorfban az efféle akciók céljára Nitsch megvásárolt egy barokk kastélyt, és azóta mindenekelőtt ott rendezi többnapos rítusait. Elképzeléséhez az absztrakt expresszionizmuson kívül helyi, azaz bécsi hagyományokból is bőven merített: elsősorban a freudi pszichoanalízisből, de előzményének tekinthetők olyan excesszív, az emberi lelket boncoló képzőművészek is, mint Schiele, Klimt vagy Kokoschka.
Nitschet főleg az különbözteti meg a bécsi akcionizmus többi képviselőitől, hogy ő felvállalt bizonyos keresztény hagyományokat is, és ezeket megpróbálta egy katartikus, dionüszoszi hagyománnyal összekapcsolni. Ebben sokan blaszfémiát láttak és látnak még ma is, annak ellenére, hogy a művész hívő katolikusnak vallja magát. A megtisztulás útját azonban némileg másképp látja, mint az intézményesült egyház. Nitsch szerint a bennünk levő gonosszal nem úgy kell megküzdenünk, ahogy azt a keresztény egyház javasolja, tehát aszkézissel, a dolgokról való megfeledkezés útján. Ez ugyanis elfojtás, és Freudtól tudjuk, hogy az elfojtott energiák valahol kitörnek. Nitsch számára a rossz nem más, mint rosszul kanalizált energia, amit – a dionüszoszi hagyományt folytatva – ki kell élni. Nem a szentség megszentségtelenítéséről van tehát szó, hanem az elfojtott energiákkal való alternatív bánásmódról. Míg a pszichoanalízis tudatosítani próbálja a tudattalant, Nitsch végső soron a tudattalan extatikus kihordását sürgeti. Célját tekintve tehát nem különbözik lényegesen sem a kereszténységtől, sem pedig a pszichoanalízistől, „mindössze” más módot javasol a gonosztól való megszabadulásra.
Irodalom
Boros Géza: Emlék/Mű, Enciklopédia Kiadó, Bp., 2001.