Gyűjtőfogalom, amely a nemes- és nem nemesfém tárgyak előállítását, művészi megformálását jelenti. A kézműipari eljárások és a művészeti ágak között is megkülönböztetett helyzete van kincsképző (tezauráló) jellege miatt, hiszen készítésük során a felhasznált értékes anyagok még értékesebbé válnak. Története visszanyúlik az emberiség történelem előtti (bronzkor, vaskor stb.) korszakába; tárgyai alapvető kordokumentumok. Anyagai a nemes- (ezüst, arany, platina) és nem nemesfémek (réz, bronz, vas, ón, illetve a különféle ötvözetek). Megmunkáló eljárásai közül a legfontosabbak a kalapálás, az öntés, a forrasztás, a nyújtás, hengerelés és a dróthúzás. Alakító és egyben díszítő művelet a trébelés (fémverés), melynek során a tárgy belső oldalát homorú mintába kalapálják, majd felszínét cizellálják (eldolgozzák). A filigrán vékony fémdrótból hajlított áttörtművű díszítmény, de lehet önálló tárgyformáló módszer is. A poncolás során a fémtárgyak felületét a verőtőbe vésett ismétlődő mintával dekorálják. A vésés (gravírozás) kézi acélvésővel az anyagot kiemelő díszítő eljárás. A granuláció apró fémgömbökkel történő felületgazdagítást, a tausírozás fémbe fémberakást jelent. A zománcozás alapanyaga az üveg, amelyet felolvasztva fémoxidokkal színeznek és kiégetnek, így erősen kötődik az alapot képező fémfelülethez. A nemesfém tárgyakat gyakran díszítik drágakő berakással, amelynek számtalan variációja ismert. Az ötvösművészet bizonyos korszakaiban állati és növényi eredetű anyagokat is felhasználnak díszítésre. Köztük leggyakoribb a gyöngy, amely folyami és tengeri kagylókban képződik, ha a kagyló héja és köpenye közé homokszem kerül, de létezik ún. tenyésztett gyöngy formájában is: korall és borostyánkő. Közkedvelt a teknőc, a csont (főképpen az elefántcsont), a ritka fafajták (éger, topolya stb.), illetve azok termései (kókuszdió). Ezeket gyakran kombinálják drágakövekkel: gyémánttal, rubinnal, zafírral, smaragddal, akvamarinnal, gránáttal, hegyikristállyal, ametiszttel, karneollal, ónixszal, jáspissal, opállal, türkizzel stb., amelyek értékét keménységük, színük és optikai jellemzőik szerint határozzák meg. Az eredetileg – minden fázisában – kézműves eljárásnak számító ötvösmesterség a 20. századra az egyes műveletek gépesítése miatt átformálódott. A megnövekedett igények és a technikai fejlődés során kialakított újabb eljárási módszerek a fémnyomás és a sajtolás. Korszerűsödtek az olvasztási, öntési és forrasztási eljárások, tökéletesedett a csiszolás és a fényezés, de egyes műveletek kézműipari jellege megmaradt, különösen a kisebb példányszámú, munkaigényes, egyedi megrendelésre készülő darabok esetében. Elkészítésüket megelőzi a művészi tervezés, amely tovább növeli az ötvöstárgy értékét. Az igényes darabokat a végén csiszolják, ezzel simává, majd polírozzák, amellyel fényessé teszik a felületet. A galvánozás az alapfémet védi a légköri hatásoktól, galvánfürdőben történik villamos áram segítségével. Hasonló módon állítják elő a galvanoplasztikai tárgyakat, amellyel tökéletes másolat készíthető eredeti tárgyakról. Ezt a 19. században elterjedt eljárást eleinte a felületek aranyozására használták a fáradságos tűzi aranyozás megkönnyítésére, később olyan népszerű lett, hogy önálló iparággá fejlődött. Az ötvösség története szorosan egybefonódott az emberiség történetével. Az őskori – réz- és termésállapotban előforduló, kezdetleges megmunkálású aranyleletek tanúsága szerint kalapálással, véséssel megmunkált vékony huzalokból spirálformára tekert, ásványokkal, kagylókkal, borostyánnal gazdagított ékszerek készültek. A bronzkorban tűk, karperecek, fibulák mellett már nagyméretű edények is előfordulnak. Az i. e. 4. évezredben a sumér királysírok aranyleletei forrasztással és cizellálással készültek. Az i. e. 7–6. századokból trébelt, vésett, figurális ábrázolásokkal gazdagított föníciai ezüstcsészék maradtak fent. Az ókori Egyiptom gazdag művészeti emlékanyagából különösen kiemelkedőek az arany- és ezüstművességet reprezentáló tárgyak, köztük már az I. dinasztia korában pazar technikájú, változatos kivitelű fáraósír-mellékletek. Az óperzsa birodalom vert ezüst pénzérméket, a közel- és távol-keleti kultúrák számos nemesfém és drágakő dísztárgyat hagytak az utókorra. Az európai ötvösművészet bölcsőjének tekintett földközi-tengeri területeken, a trójai-kisázsiai földrészeken nemes veretű arany ékszereket, Kréta szigetén az ún. minoszi kultúra jelentős aranyművességgel büszkélkedett, főképpen központjában, Mükénében az i. e. 3. és 2. évezredben. Emlékei megtalálhatók Görögország keleti partvidékén, az Égei-tenger szigetein, valamint Krétán és Cipruson is. Az egyiptomi és keleti hatások mellett ez az ősi, autonóm kultúra jelentette a görög művészet kezdeteit. A görög fémművesség (az ún. toreutika) alkotásait mitológiai ábrázolásokkal népesítették be, motívumaikat építészetük dekoratív elemeiből kölcsönözték. Maradandót alkottak a gemmák és kámeák vésésének művészetében, s azok befoglalásában. Nagy Sándor keleti hadjáratai után színes drágakő berakások is díszítették a görög ötvösművészet alkotásait. Róma művészete – a görög hagyományok mellett – etruszk hatásokat tükröz. A köztársaság korának egyszerűbb, mívesebb formáit a császárság korában pazar színesség váltotta föl. Az ötvösségen belül megindult a szakmán belüli specializálódás: különváltak az öntők, mintázók, polírozók, aranyozók, cizellálók, az arany- és ezüstművesek. Nagy Konstantin császár halála után a római birodalom kettészakadásával a két territórium eltérő módon alakította művészetét. A középkor ötvösművészetében meghatározó jelentősége volt a bizánci ötvösségnek. A Nyugat számára évszázadokon keresztül példát adtak a keletrómai császárság uralkodói jelvényei és a gazdag egyházi felszerelések. A népvándorlás korának művészetét szinte kizárólag ötvösművészetéből ismerjük. A késő római kortól nagyjából az ezredfordulóig tartó időszak több nép művészetét foglalja magába, amelyekben közös vonás a bronztárgyak használata mellett a nemesfém viseleti kellékek gazdag pompája, s azok növényi- és állatfigurális díszítése. A középkor nyitányának tekintett Karoling reneszánsz ezeket a hagyományokat ötvözte. Nagy Károly frank uralkodót 800-ban koronázták császárrá, s tudatos törekvése szerint ókeresztény, késő antik és hellenisztikus vonások mellett erőteljes bizánci befolyást is érvényesített birodalmának művészetében. Ötvösei udvari és egyházi vonatkozású tárgyakat egyaránt készítettek az aacheni székhelyű palota műhelyeiben. Utódai – munkásságát folytatva – kolostorműhelyek alapításával terjeszkedtek, a művészi tevékenység szinte kizárólag egyházi keretek között zajlott. A román stílust új, önálló formakincs kialakulása jellemzi; ötvösmesterei között egyre nagyobb számban dolgoztak ún. laikus mesterek, akik a 12–13. század során sok helyen megfordulva nagymértékben hozzájárultak a különböző művészi irányzatok összeolvadásához. A Maas vidék mellett jelentős központok alakultak ki a Rajna vidéken is, ahol főképpen ereklyetartókat, keresztelőmedencéket és egyéb szakrális jellegű tárgyat készítettek zománcozással, drágakő berakással vagy niellóval díszítve. A gótika formakincse az építészet elemeinek reprodukálása; ötvöstárgyain formában és díszítésben azok ismétlődnek variábilisan. A világi típusú ötvöstárgyak túlnyomó részét már céhes keretek között készítik és hitelesítő jegyekkel is ellátják (városjegy, mesterjegy, fémfinomsági jegy). A luxus elterjedését hatalmas méretű, különleges anyagok felhasználásával készült aranyozott ezüst asztaldíszek, elegáns vonalú, hólyagosan trébelt kupák, serlegek, filigránzománcos díszű egyházi és udvari tárgyak igazolják. A reneszánsz ötvösségét Itáliában nagy művészegyéniségek fémjelzik, a műfajhatárok elmosódnak. A vatikáni loggiák állatfigurákkal, delfinekkel, maszkokkal élénkített groteszk díszítményvilágát az ötvösművészet is alkalmazta. Számos nagy mecénás család segítette a művészi tárgyak elterjedését Európa-szerte. Így a Mediciek Firenzében, a Sforzák Milánóban, az Esték Ferrarában, de közülük is kiemelkedő a pápák művészetpártolása. Itália mellett a német területeken kiváló humanisták – Ulrich von Hutten, Philip Melanchton és mások – működése segített a mintalapokon sokszorosított témák és motívumok kialakításában és használatában az olyan ötvösközpontokban, mint Nürnberg és Augsburg. A manierizmus – vagy más néven késő reneszánsz – ötvösségét a dekorativitás, a bizarr formák és a pompa iránti igény jellemezte (Rudolf császár udvara). A barokk ötvösművészetében hamarosan Németalföld vált iránymutatóvá az 1600-as évek közepétől. Nagy léptékű mustrával gazdagított asztalneműk, érzelmi hatásokra törekvő egyházi szerelvények jellemezték e monumentalitásra törekvő triumphális stílust. A 18. század közepén a könnyedebb, kifinomultabb rokokó váltotta fel a barokk reprezentatív formakultuszát, amely elsősorban apró viseleti kellékek – zsebórák, szelencék, cipőcsatok és más, sokszor összeillő darabokból álló garnitúra – készítésében nyilvánult meg. A rokokóval párhuzamosan terjedt el az a nyugodtabb, egyszerűbb, ötvöstárgyain az anyag és a forma eleganciáját tükröző irányzat, amelyet összefoglalóan klasszicizmusnak neveznek. Alapvető motívumvilágát az ókor hagyományaiból merítette, törekvéseit a praktikum és a célszerűség jellemezte. Napóleon fényűző udvartartásának utolsó egységes stílusa az empire még látványos tárgy-típusokat eredményezett, de anyaguk nagyrészt már nem nemesfém, hanem úgynevezett szurrogátum (pótanyag). Az új kihívások már a polgárság részéről érik az ötvösszakma képviselőit a 19. század derekán. Ennek úgynevezett „Rückblickzeit” szakaszában a historizmus irányzatai hatottak, amikor régi történeti stílusok fölelevenítésével próbáltak visszanyúlni a korábban bevált sémákhoz, nem egyszer eklektikusan keverve azokat. Az ötvösművészek próbáltak úrrá lenni az uniformizálódáson, amelyeket a nagyipari módszerek elterjedése (új gépek – préselő, sajtoló, hengerlő, dombornyomó – is) segített, de a tömegtermelés mind jobban kiszorította a kézműves hagyományokat. A 20. század fordulóján a szecesszionisták kísérlete már nyitányt jelentett a modern korstílusok felé. Célul tűzték ki a környezet átformálását úgy, hogy elérhető áron készült tömegcikkek művészi formaadása legyen az ekkor készült iparművészeti termékek legjellemzőbb vonása. A 20. század végének polgára a tömegáruk mellett felfedezi környezetének régi tárgyait, amelyek érték- és időtállóak.
A cikk lejjebb folytatódik.