Tanulmányait a budapesti Képző- és Iparművészeti Szaközépiskola könyvtervező szakán, illetve Magyar Iparművészeti Egyetem grafika szakán végezte.1995-ben Lengyel Lajos díjat kapott, 2004-ben elnyerte illusztráció kategóriában a Comicart Greece első díját, illetve az EVGE Greek Graphical Prizes Az év csomagolásterve díját.
Varga László (1963 –)
” Önéletrajz
Varga László vagyok, 1963–ban születettem a Szabolcs megyei Csengerben, egy zsidó családban.
Apai nagyanyám roma származású volt. Nagyapám egy régi Nagyváradi zsidó, (kohén) családból származott. Nagyanyámtól örököltem enyhén barna bőrömet, amely néha átok volt néha pedig áldás.
Édesanyám régi Tótfalusi zsidó család túlélője. Nagybátyján és rajta kívül minden hozzátartozóját elhurcolták 1944 tavaszán, és valahol a német pokolban haltak meg, sosem tértek haza.
Ma már könnyen és nyíltan írunk ezekről a dolgokról, de akkoriban nem igazán hangoztatta ezeket az ember. Szüleink tiltották nekünk, gyermekeiknek… túlságosan közel volt a II. világháború vége.
Édesapám és édesanyám igazi minta páros volt. Szépen éltek, szeretetben és megértésben neveltek engem és két húgomat. Testvéreim ma már mindketten az Egyesült Államokban élnek. Gyerekkoromban úgy éltünk, mint a körülöttünk élők. Szorgalmas kétkezű emberek voltunk, mint a körülöttünk lévő paraszt emberek, nagyapám tsz alapítónak számított, elsőként lépett be, felismerve, hogy akkor azt kellett tenni. Az egyszerű falusi emberek életvitelét folytattuk, teljes mértékben beilleszkedtünk környezetünkbe, csendes nyugodt élet volt ez. Ahogy nagyapám nevezte, a túlélők békéje. Elegük volt a második világháború rémségeiből, mindenki szeretetben és békésen akart élni.
Az „egyik” cigány újságban (Amaro Drom) azt írták rólam, hogy „igazi cigány életmódon éltünk”, az igazság az, hogy pontosan az ellenkezőjét mondtam az újságírónak, az általa feltett kérdésre válaszolva. Ugyan honnan is tudhattam volna, milyen az az életmód. Azok az idők rég elmúltak, a múlt homályába vesztek. Többször kértem korrigálást a laptól akkoriban, másadatok vonatkozásában is, de nem kaptam.
Az általános iskolában kitűnő tanuló voltam. Sokat olvastam, csendes visszahúzódó kisfiúnak ismertek. Szerettem a verseket és sok versmondó versenyt is megnyertem.
Autószerelőnek tanultam később, szakközépiskolában Nyíregyházán, de engem ott is a festészet, a rajzolás érdekelt. Kijártam a kollégiumból egy képzőművészeti szakkörbe, amely a Nyíregyházi Tanárképző Főiskola támogatásával működött. Az ottani tanárok, művészek tanítottak minket a rajzolás és a festés alapjaira.
1982–ben Budapestre kerültem, a nagynénémnél laktam a Damjanich utcában. Szabadidőmben, a munka mellett a Képzőművészeti Főiskola Désy Hubert önképző körébe jártam, ahol a festészet mellett, szobrászatot és rézkarc technológiát is megtanultam.
Igazából nem akartam én a cigány festőkhöz tartozni és talán nem is tartozom hozzájuk… nem tudom eldönteni. Kerékgyártó István hívott meg a kilencvenes évek elején, a Tokaji alkotó táborba, ott ismerkedtem meg néhányukkal, akik jó barátaim lettek és azok a mai napig is.
Mindig is a saját utamat jártam, sajátos elképzeléseim voltak mind a festészetről, mind magáról a cigány festészetről. Egy jól induló tiszta gondolat volt a cigány festészet, tiszta szívű jó emberekkel, amely mára rendkívül mélyre süllyedt, mind erkölcsi mind morális értelemben. A régiek (Csányi János, Kun Pál, Ferkovics József, Csámpai Rozika, Orsós Teri, Bó Kati, Váradi Gabi, Beri Károly, Steflovics Attila, Dilinkó Gábor… a felsorolás nem teljes…) barátságát elfogadom és vállalom is, de a mostaniakat semmi szín alatt nem, hiszen gondolkodásmódjuk, világnézetük messze távol áll tőlem.
A festészetem két részre bontható. Van egy „öncélú”, és van egy a „dokumentációs” festészetem. Szerintem minden roma festő végez ilyen irányú munkát, mintegy dokumentálva festményein eltűnőben lévő kultúránk emlékeit, történéseit, arcait, alakjait, tárgyait. Én is ezt teszem. Másrészről vannak képeim, amelyek ötletei belülről jöttek, jönnek.
Használom műveim megalkotásánál a szemiotika (jelek és jelképrendszerek) tudományát, amelyet a főiskolán volt módomban megismerni először. Szemiotikai festészetnek neveztem el, nincs semmi köze más már ismert irányzatokhoz. Ilyen festményem például, „Az Illat”, vagy a különböző „szellemképek”, mint a diófa szelleme, vagy az „Aranyszarvú ördög” első változata, amely ma a Néprajzi múzeumban található.
Amerikában maradt két ilyen tematikájú festményem a „Szomnákúno singeng O Bëng”, magyarul: Az aranyszarvú ördög, valamint a párja a „Bëngányi Romnyi”, magyarul: „Az ördögasszony”. Nem adtam el őket, ajándékba adtam a kissebeik húgomnak.
2006-ban szereztem diplomát a szombathelyi Károlyi Gáspár Főiskolán és nem Pécsett, mint ahogy azt tévesen több helyen is írták rólam. Művelődésszervező szakon végeztem és másoddiplomaként a filmtörténész szakot is elvégeztem.
Önálló kiállításom sosem volt, mindig valamilyen festő csoporttal állítottam ki. A 2013- as év volt talán a legsikeresebb ebből a szempontból. A Madách színház Tolnay Szalonjában három kiállítást rendeztünk, valamint a Lengyel Kisebbségek Múzeumában állítottunk ki párhuzamosan.
Sosem egy kiállítás kedvéért festettem, az alkotás egyszerűen lételemem. A kiállításaink nagyon sokat javítottak a roma emberek megítélésén, amelyet aztán sikeresen porig romboltak „politikusaink”.
Most vagyok ötvenkettő éves, amikor ezeket a sorokat írom. Kissé megkeseredve emlékszem vissza, hogy mennyit dolgoztunk, ha úgy tetszik küzdöttünk azért, hogy a cigány nép megítélése megváltozzék. Azt gondolom, hogy a kezdeti sikerek eredményei eltűntek, és megítélésünk rosszabb lett, mint volt.
A cigány kultúra magas kultúrába történő besorolása elmaradt, felőrölte a kommerszitás, a politika és az anyagi javak gátlástalan hajszolása. A kezdeti szép gondolatok eltűntek, helyüket átvette a közönségesség, amelyet oly gyakran sütöttek ránk az idők során, okkal vagy ok nélkül.
A cigány festészet létrejötte, létezése egy csodálatos történet. Örülök, hogy részese lehettem. A „semmiből” jöttünk, egyszerű emberekként, gépkocsivezető, takarítónő, segédmunkás vagy diplomás, fiatal vagy öreg, mind együtt dolgoztunk, együtt gondolkodtunk a kezdeti időkben. Képesítés nélkül, ösztöneinkre hallgatva, csodálatos alkotások születtek. Honnan ez a tudás, honnan ez a képesség… nem tudjuk, ez a csodálatos és szép ebben a történetben.
Elmondhatjuk, a cigány festészet egy létező fogalom, nem tűnünk el nyom nélkül az egyetemes kultúra történetéből.”
(Varga László írása – a szerk.)
Seres László
1945-ben, egy vadaskert erdészházában született, a felvidéki
Felsőbalogh közelében. Édesapja Seres János festőművész. 1961-től családjával
nyaranta miskolci művésztelepen élt, később végleg ide költöztek. 1967-ben
vették fel a Képzőművészeti Főiskolára, festő-restaurátor szakra. 1968-ban az
USA-ba disszidált, ahol két évig, főleg New Yorkban élt. Felvételt nyert Cooper
Union of Art and Architecture 3. évfolyamára, itt grafikai és festészeti
tanulmányokat folytatott. Két meghatározó kiállítás a Metropolitanben: egy
átfogó tárlat a „primitív” művészetről, és egy retrospektív bemutató New
York-i Iskoláról. 1976-ban végzett a
Főiskolán. Ekkor ismét intenzíven festett, 78-ban két önálló kiállítása volt.
1994 óta a teleket Indiában, Bombayban tölti, ahol egy indiai kollegájával
restaurátor műhelyt alapított.
2006-ban, 28 év szünet után kezdett ismét festeni. Kiállítása
volt a Miskolci Egyetemen.
2008-ban újabb műveiből Bombay-ban, és Új Delhiben, korai munkáiból Budapesten
a MissionArt Galériában rendeztek kiállítást.
2009-ben kiállítása volt korai papírmunkáiból a MissionArt
Galériában Budapesten és Miskolcon.
„Most amikor festek, ki akarom és ki is tudom kapcsolni a múlt tapasztalatait, egy festő marad csak – Én. Az ego nélküli Én. Azt festek, amit abban a pillanatban érzek, olyan mélyen és őszintén, amennyire képes vagyok. A kontaktust keresem. Mi a művészet? Az objektív megtalálása, melyhez az út a szubjektíven keresztül vezet. Önmaga a művészet objektív, ezért van értéke.” – vallja művészetéről.
Telek Balázs
1992-1996: Eszterházy Károly Főiskola, Eger: földrajz-rajz-vizuális kommunikáció szak. 1998-ban megalapították a TEKODEMA csoportot (Telek Balázs, Kóczán Gábor, Demeter Ádám, Major Lajos). 2002-től tanít a Szellemkép Szabadiskolában. 2003 óta tagja a Magyar Fotóművészek Szövetségének. 1999–2001: Pécsi József Fotóművészeti Ösztöndíj; 1999: A „150 éves a Lánchíd” képző- és fotóművészeti pályázat fotókategória díja; 2000: A XII. Esztergomi Fotográfiai Biennálé (camera obscura) fődíja; 2002: A legjobb klasszikus fotó díja, Lenox Laser, Maryland (U.S.A.); 2004: Esztergomi Fotográfiai Biennálé (Akt-art) NKÖM által felajánlott fődíja; 2005: Balogh Rudolf-díj.
Végvári Gyula
1953-58: Magyar Iparművészeti Főiskola, mesterei: Gádor István és Borsos Miklós. 1970: Siklósi Kerámia Szimpozion résztvevője. 1974-81: a szegedi Tömörkény István Művészeti Szakközépiskola tanára. 1964: Munkácsy-díj; 1965: Nemzetközi Kerámia kiállítás, I. díj, Faenza; 1972: Szegedi Nyári Tárlat, Alkotói díj; Tornyai-plakett. 1994 óta Szentendrén él. Pályakezdésekor figuratív körplasztikákat alkotott. 1958-67 között a hódmezővásárhelyi Majolikagyár tervezőjeként főleg használati edények, étkészletek prototípusainak tervezésével foglalkozott. Egyrészt a népi fazekas kerámia hagyományait őrző használati edényeket, másrészt rücskös hatású mázak alkalmazásával dísztárgyakat tervezett. A 60-as évektől színes mázas, plasztikus faliképeket és térplasztikákat is alkot. Szikrázóan csillogó felületű, absztrakt organikus faliképeit speciális üveg és kerámia kombinációval készíti. Térplasztikáin, melyeket felrakásos technikával készít, a pozitív és negatív formák játékát hangsúlyozza. Az utóbbi években díszkályhák tervezésével és kivitelezésével foglalkozik.
Vati József
1947-48: a NÉKOSZ Derkovits Gyula Művészeti Kollégiumának tagja. A Magyar Képzőművészeti Főiskolát 1953-ban végezte el, tanárai: Koffán Károly, Kmetty János, Szőnyi István és Pór Bertalan voltak. 1956-59: Derkovits-ösztöndíj; 1966: Munkácsy-díj; 1980: SZOT-ösztöndíj. A miskolci és a salgótarjáni országos tárlatokon több ízben kapott nagydíjat. 1955-től 72-ig a miskolci Művésztelepen dolgozott, ezt követően Budapesten él. 1954-től kiállító művész, művei Európa, az USA, Japán és Tajvan nagyvárosaiban is bemutatásra kerültek. A Kilencek alapító tagja és valamennyi tárlatuk résztvevője. Tematikus igényű, természetelvű festő, az ábrázolt motívumokon keresztül lelki-érzelmi tartalmait is közvetíti. Művészeti eszménye a harmónia, sajátos festésmódja sokban merít a tasizmus csurgatásos és kaparásos módszereiből.
Vásárhelyi Emese
1974: Magyar Iparművészeti Főiskola, porcelán szak. Az MKT (1979) és a Terra (1992) tagja. 1975: Amfora Stúdió Pályázat, I-II. díj; 1976: Herendi Porcelángyár Jubileumi Országos Pályázat, I. díj; 1978: Országos Kerámia Biennálé, II. díj, Pécs; 1978: Formatervezési verseny, különdíj, Valencia; 1979: Országos Szilikátipari Formatervezési Triennálé, I. díj, Kecskemét; 1983: Nemzetközi Kerámia Verseny, ezüstérem, Faenza. 1984: Országos Kerámia Biennálé, I. díj, Pécs; Nemzetközi Kerámia Biennálé, Susanne et Georges Ramie-díj, Vallauris; WCC diploma, Pozsony; 1990: XI. Országos Kerámia Biennálé, különdíj, Pécs; 1996: Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete-díj; 2002: Ferenczy Noémi-díj. Pályáját a 70-es évek közepén a Herendi Porcelángyár iparművészeként kezdte. Egyszerűségre és a praktikumra való törekvés hatja át edényeinek formakultúráját. Gazdaságosan előállítható, sokszorosításra alkalmas, higiénikus hatást keltő étkezési és ivókészletek, hőálló tálak és sütő-, ill. főzőedények kerültek ki a keze alól. Harmonikusan zárt körvonalú, kevés színnel dekorált használati tárgyaival számos rangos szakmai seregszemlén szerzett elismerést. 1981 óta önállóan dolgozik férjével, Szekeres Károly keramikusművésszel közösen kialakított műtermükben. Érdeklődése már a 70-es évek végétől fokozatosan a porcelán és az agyag kézműves technikákkal történő megmunkálására, valamint az ezek anyagára jellemző fizikai minőségek kibontási lehetőségeinek vizsgálatára irányult. Azzal, hogy a hasábszerűen megmintázott alapformákra szabálytalanul gyűrődő lenyomatos és perforált lapokat illesztett, porcelánplasztikáit szándékosan távolította el az anyaghoz kötődő hagyományos alakítási eljárásoktól. Művészetében fontos szerepet kap a rakuzásos technika. Ezzel az eljárással készültek azok a munkái is, melyekkel 1984-ben a VIII. Országos Kerámia Biennálén I. díjat nyert. Rakuzott objektjeinek készítésével a kerámia anyagában rejlő szimbolikus tartalmak felszínre hozása a célja.
Varga Somogyi Tibor
1969-73: az újvidéki vegyészeti technikumban végzett, 1973: az újvidéki Technológiai Karra iratkozott. 1979-87 között az újvidéki Branko Bajič fotóklubban oktató volt. 1982: a Jugoszláv és a Vajdasági Iparművészek és Formatervezők Egyesületének tagja. 1982: a belgrádi Moša Pijade képőművészet-fejlesztési alapítvány ösztöndíjasa; 1984: a Jugoszláv Fotószövetség mesteri címe. 1976: az Auteuroph ’76 oklevele, Párizs; 1977: a 2. Jugoszláv Fotótriennálé nagydíja; 1980: a belgrádi Nova fotografija c. kiállítás 1. és 3. díja; a XIX. Aranylencse 1. díja, Újvidék; 1981: a III. Femina c. kiállítás 1. díja, Fiume; a VIII. Nemzetközi Fotószalon 2. díja, Szarajevó; 1982, 1983: az Újvidéki Szalon díja fotó kategóriában; 1982: Szarajevói Fotószalon 1. díja; a 29. Októberi Fotószalon 1. díja, Belgrád; a Sterija Játékok keretében megrendezett Színház a fotóművészetben c. kiállítás 1. díja, Újvidék.
Varga Ilona, H.
1949-56: Magyar Képzőművészeti Főiskola, mesterei: Beck András, Mikus Sándor, Szabó Iván. 1969: Nívódíj. Megrendelésre készített portrék, portrédomborművek, díszítőszobrok mellett stilizált figurákat megidéző kisplasztikákat, érmeket alkotott. Műveinek anyaga általában bronz.
Várdeák Ildikó
1953-ban diplomázott a Magyar Iparművészeti Főiskolán Gádor István és Borsos Miklós növendékeként. 1971-ben és 1972-ben részt vett a Siklósi Kerámia Szimpóziumon. 1979: Faenza, aranyérem [Bődy Oszkárral]; 1980: Patikaedény-kiállítás, aranyérem, Gualdo Tadino. Kezdetben porcelán- és kerámiaedények tervezésével, kivitelezésével foglalkozott, majd kerti plasztikákat készített samottos agyagból. Jelenleg cserépkályhát, kandallót tervez és kivitelez, valamint régi épületkerámiák restaurálásával foglalkozik.
Várbíró Kinga Evelin
1983–90: Művészeti Szakközépiskola, Pécs; 1990-95: Magyar Iparművészeti Főiskola kerámia szak. 1997: Mesterképző, Kecskemét, mestere: Kádasi Éva, Knoll Éva, Schrammel Imre és Jun Kawagudzsi. 1996-99: Moholy-Nagy László-ösztöndíj; 2001: NKA-ösztöndíj, Nemzetközi Kerámia Stúdió, Kecskemét. Porcelán és samottos agyag műveit egyéni formázási technikával alakítja. Mozgalmas, dinamikus tárgyai organikus jellegűek. Tárgyait 1997–98-ban a Herendi Porcelánmanufaktúrában készítette. 1997-ben részt vett a Siklósi Kerámia Alkotótelepen a DeForma csoport szimpóziumán, 1998-ban a Magyar Iparművészeti Főiskola Alapképző Intézetének mintázó kurzusán tanított, 2000-ben nemzetközi szimpóziumon vett részt a Siklósi Kerámia Alkotótelepen.
Vámos László
Eredeti foglalkozása nyomdász. 1932-től az SZDP tagja volt. A II. világháború alatt a Békepárt tagjaként illegális munkát végzett. Első képe 1939-ben jelent meg; 1939-től Reismann Marian műtermében tanult, ott szakvizsgázott. 1959: EFIAP; 1972: Balázs Béla-díj; 1977: érdemes művész. 1945-48 között az SZDP központi apparátusában dolgozott. 1945-ben megszervezte a szociáldemokrata képügynökséget, az Orientet, az első szabad május 1. megörökítését, amelyből reprezentatív fotóalbum készült. 1950-53 között félreállították. 1953-tól a FŐFOTÓ raktárosa; 1955-ben rehabilitálták. 1960-ban a Magyarok Világszövetsége lapja, a Magyar Hírek vezető fotóriportere volt. A színes fényképezésről több szakcikket, könyvet publikált. Különös becsvágya volt, hogy lefényképezze a zenét. Kevés magyar fotográfus hagyott ennyi jó zenei témájú fotót, zenészportrét az utókorra. 1956: a Magyar Fotóművészek Szövetsége egyik megszervezője; 1960-ig főtitkára volt. Ő indította meg a Fényképművészeti Tájékoztatót, alapította meg a Történeti Gyűjteményt (a Magyar Fotográfiai Múzeum elődjét), kiépítette a Szövetség nemzetközi kapcsolatrendszerét, újraindította a nemzetközi kiállításokat, tehetségkutató pályázatokat írt ki, a vidéki fotóklubokat bevonta a fotóéletbe.