Első hazai képzőművészeti szakfolyóiratunkat Maszák Hugó műkritikus indította 1864-ben. Noha a Magyar Képzőművész csak hat számot ért meg, éppúgy igyekezett betölteni a hivatalos szaklap szerepét, mint az „oktatva mulattató” feladatkört, egyaránt helyt adva bölcseleti szakcikkeknek, kiállítási beszámolóknak, művészekről szóló anekdotáknak, könnyed modorú elbeszéléseknek, adomáknak, a gyakorló művészek és gyűjtők, vásárlók mellett számítva a női olvasóközönségre is. Maszák 1868-ban Műcsarnok címmel újabb művészeti szaklapot indított. Az 1869 januárjáig huszonkét számot megért folyóirat a Képzőművészeti Társulat hivatalos közlönyeként naprakész beszámolókat nyújtott a társulati ülésekről, tárlatokról, emellett közölt bírálatokat, oktató cikkeket és művészeti tárgyú elbeszéléseket. Ugyanebben az évben, 1869-ben az Archeológiai Bizottság Archeológiai Értesítő címmel indította meg – mind a mai napig létező – szakközlönyét, amely 1940-ig régészeti és művészettörténeti tudományos értekezéseket egyaránt közölt. Szerkesztői és munkatársai között a magyar régészet, művészettörténet és műemlékvédelem olyan jelentős alakjai szerepeltek, mint Rómer Flóris, Henszlmann Imre, Pulszky Ferenc, Pulszky Károly, Hampel József és Ipolyi Arnold. A korai kezdeményezések közé tartozik a (Peterdi) Prém József művészeti író szerkesztésében 1879–81 között megjelent Képzőművészeti Szemle. A Képzőművészeti Társulat 1898-ban újabb szakfolyóirat alapítására tett kísérletet, amikor Ambrozovics Dezső társulati titkár vezetésével megindította Műcsarnok című folyóiratát. Az 1901-ig önállóan, majd 1909-ig a Művészet melléklapjaként létező folyóirat igen alapos és naprakész tájékoztatást nyújtott a művészeti közélet aktuális eseményeiről, részletes kiállítási szemléket közölt, és több vitának is helyet adott, így a Nemzeti Szalon körüli eseményeknek vagy a művészeti nevelés kérdéskörének. Utóbbi aktualitását jelezte, hogy 1898-ban a Magyar Rajztanárok Országos Egyesülete Rajzoktatás címmel önálló szakmai orgánumot indított. Az 1944-ig fennállt szakfolyóirat a művészeti nevelés időszerű kérdései mellett a hazai képzőművészeti élet aktuális eseményeiről is rendszeresen beszámolt. Szakterületét tekintve rokon kezdeményezés volt A Rajz című (1904–06), Sziklás Adolf által szerkesztett oktatásügyi és szakirodalmi folyóirat is. Az iparművészet fellendülésének köszönhetően a 19. század vége az iparművészeti szaksajtó kialakulásának feltételeit is megteremtette. Úttörő kezdeményezésnek tekinthető e téren a Képzőművészeti Szemle melléklapjaként megjelenő Magyar Műipar (1879). Ide kapcsolódik a Czobor Béla által szerkesztett Egyházművészeti Lap (1880–82), amely e terület valamennyi művészeti vonatkozását érintette. 1885-től 1896-ig az Iparművészeti Társulat gondozásában jelent meg a legújabb francia és angol iparművészeti törekvések propagálását is vállaló Művészi Ipar. Feladatát megszűnte után a Magyar Iparművészet (1897–1944) vette át. A Magyar Iparművészet egészen a második világháborúig e terület legfontosabb szakmai orgánuma volt. A Fittler Kamill, majd Györgyi Kálmán szerkesztése alatt megjelenő, gazdagon illusztrált folyóirat igen jelentős szerepet töltött be a szakmai eszmecserében, továbbképzésben és a közönség ízlésformálásában. A legfiatalabb generációra összpontosított a Czakó Elemér szerkesztésében az Iparművészeti Főiskola hivatalos lapjaként igényes grafikai kivitelezésben megjelent Díszítő Művészet (1914–19). Az első világháborút megelőző évek legbefolyásosabb képzőművészeti szaklapja a Művészet (1902–18) volt. A Lyka Károly által szerkesztett, gazdag képanyaggal megjelenő folyóirat széleskörű és naprakész tájékoztatást adott az aktuális képzőművészeti törekvésekről, de nívós esztétikai tanulmányokat, a régi magyar és külföldi művészetről szóló értekezéseket is közölt, igen jól ötvözve a népszerűsítő és szakmai szempontokat. A 20. század elején megélénkülő hazai művészeti közélet a szaksajtó felvirágzását hozta. Kifejezetten populáris és üzleti célokat szolgált a népszerű Könyves Kálmán Műkiadó Rt. gondozásában megjelenő Művészeti Krónika (1904–05, 1912–14). A progresszív törekvések támogatását tűzte ki célul a Lázár Béla szerkesztésében megjelent Modern Művészet (1905–06). A szecessziós törekvések, azon belül a KÉVE művészeti egyesület tevékenységének bemutatását vállalta A Ház (1908–11) címmel Málnai Béla szerkesztésében megjelenő, az építészettel és képzőművészettel egyaránt foglalkozó, nívós képanyaggal kísért folyóirat. A modern festészet támogatását és népszerűsítését tűzte ki célul a Művészház hivatalos folyóirataként – Rózsa Miklós szerkesztésében – kiadott Szabad Művészet (Új Művészet, 1912–13). 1912-ben Siklóssy László a Szent György Czéh és a Magyar Amatőrök és Gyűjtők Egyesületének támogatásával A Gyűjtő címmel a műgyűjtés területére specializálódott lapot indított. Az 1917-ig megjelent folyóirat mellékleteként rendszeresen megjelentek a támogató egyesületek aukcióinak katalógusai is. A hazai avantgárd művészet legfontosabb sajtófórumai a Kassák Lajos által szerkesztett, főként az aktivizmus alkotóit tömörítő A Tett (1915–16) és a Ma (1916–25) című folyóiratok voltak. Mindkét lap számos tanulmányt, illusztrációt és dokumentumot közölt az európai avantgárd törekvésekről. A Ma megjelenésében is a legmodernebb tipográfiai kísérletekhez kötődött. Az első világháború új helyzetet teremtett a művészet és a sajtó területén is. A századfordulón indult lapok közül csak néhány, köztük a Magyar Iparművészet és a Rajzoktatás élt tovább 1920 után is. A Ma a Tanácsköztársaság bukását követően Bécsben jelent meg, hasonlóan a Komját Aladár és Uitz Béla által szerkesztett Egység (1922–24) és a Barta Sándor által kiadott Akasztott Ember (1922–23) című avantgárd folyóiratokhoz. Új tendenciát jelzett a Magyar Grafika (1920–32), amely a tipográfia és az alkalmazott grafika legnagyobb hatású hazai példájává vált. A kereskedelmi célú grafika fellendülésével párhuzamosan jött létre az e területre specializálódott Reklámművészet (1928–38) és Bortnyik Sándor szakfolyóirata, a Plakát (1933). A kereskedőket, gyűjtőket és az érdeklődő nagyközönséget egyaránt tájékoztatni kívánta Elek Artúr lapja, A Műbarát (1921–23). Részben utódjának tekinthető A műgyűjtő (1927–31), amelynek szerkesztője Szilárd Vilmos volt. A kortárs művészet mellett művészetelméleti értekezéseknek is helyet adott Pogány Kálmán lapja, az Ars Una (1923–24). A Majovszky Pál szerkesztette Magyar Művészet (1926–27) hasonló szerepet töltött be a korszak képzőművészeti életében, mint korábban Lyka Károly Művészete. A Szinyei Merse Pál Társaság kiadványaként megjelent folyóirat a két háború közötti évtizedek legrangosabb művészeti fórumává vált. Míg a Magyar Művészet főként a Római Iskola és a Gresham-kör művészeit támogatta, a KUT és az UME köré csoportosuló alkotóknak és a legfiatalabb művészgenerációnak elsősorban a KUT (1926–27) című, Dénes Lajos és Rózsa Miklós által szerkesztett lap teremtett bemutatkozási lehetőséget. A nyugat-európai igazodású modernizmus főként itt, ill. a KUT utódjának tekinthető, szintén Rózsa Miklós által szerkesztett Új Szín (1930–31) lapjain kapott helyet. Emellett a jórészt emigrációba szorult avantgárdnak itthon a Magyar Írás (1921–27), majd később Kassák Lajos újabb lapjai (Dokumentum, 1926–27; Munka, 1928–39) adtak nyilvánosságot. Szemben a modernista irányzatokra is nyitottnak mutatkozó Magyar Művészettel, a műcsarnoki festészetre koncentráló konzervatívabb szemlélet jellemezte Gyöngyösi Nándor Képzőművészetét (1927–35). Utódja, a Kende Béla által szerkesztett Művészet (1936–43) a képzőművészetek mellett rendszeres építészeti, zeneművészeti és irodalmi szemléket is közölt. A Magyar Művészet megszűnése után annak szerepét a Szépművészet (1940–44) vette át, de konzervativizmusa és politikai elfogultsága élesen megkülönböztette lapelődjétől. A korszak sajátos jelenségeként értékelhető Lehel Ferenc Nemzeti Művészet (1934–37) címmel megjelent folyóirata, amelynek kritikáit, művészetelméleti és filozófiai eszmefuttatásait egyaránt maga a szerkesztő írta. 1945 után első képzőművészeti szakfolyóiratunk a Magyar Képzőművészek Szabadszakszervezetének kiadásában, Bortnyik Sándor szerkesztésében megjelent Szabad Művészet (1947–56) volt. Noha a lap a fordulat éve (1948) után az állami művészet rangjára emelt szocialista realizmus legfőbb propagátora lett, nagy szerepe volt a képzőművészetek egyetemes értékeinek népszerűsítésében. Független művészeti fórumként, a korábban megszűnt Magyar Művészet eszmei és jogutódjaként indult Bernáth Aurél szerkesztésében az újabb Magyar Művészet (1948), amelynek megjelenési engedélyét néhány hónap után bevonták. Az 1956-os forradalom után viszonylag elfogulatlan hangot ütött meg a Farkas Zoltán által szerkesztett, rövid életű Műterem (1958). 1960-tól a hivatalos művészeti folyóirat szerepét a Művészet (1960–90) kapta meg. Első főszerkesztője Pogány Ö. Gábor volt, majd 1973-ban Rideg Gábor vette át a lap vezetését. A rendszerváltás után megújuló lap 1990-től Sinkovits Péter szerkesztésében Új Művészet címmel jelenik meg. A művészettörténeti szaksajtó területén a háború után elsőként a Művészettörténeti Értesítő jelentkezett, amely 1952 óta a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat gondozásában negyedévente ad teret a legfrissebb kutatási beszámolóknak. 1953 óta Acta Historiae Artium címmel jelenik meg a MTA idegen nyelvű szakfolyóirata (első főszerkesztője Vayer Lajos, jelenleg Marosi Ernő gondozásában jelenik meg). 1973-ban indult az Ars Hungarica (Tímár Árpád szerkesztésében), amely a MTA Művészettörténeti Kutatóintézetének közlönyeként főként a hazai művészettörténeti kutatásokra összpontosít. A magyar múzeumi élet legfrissebb eseményeiről ad hírt a muzeológusok szakmai fórumaként is működő Magyar Múzeumok, amely 1995 óta a Pulszky Társaság, valamint a Magyar Múzeumi Egyesület és a Magyar Múzeumok Szövetségének hivatalos folyóirata. 1989 óta igen változatos képet mutat a művészeti szaksajtó. Kifejezetten a kortárs művészet legfrissebb jelenségeire fókuszál a Fitz Péter, Hajdu István, Sebők Zoltán és Zwickl András által alapított, 1993 óta megjelenő Balkon. Ezt a programot a 2002-ben indult Preasens a közép-kelet-európai kortárs tendenciák bemutatásával egészítette ki. Ellenpontjaként a konzervatívabb Magyar Művészeti Fórum (1998–2000) a progresszív törekvések körén kívül eső kortárs életművek bemutatására vállalkozott. 1993-ban indult újra a Magyar Iparművészet. Műemlékvédelemmel, iparművészettel, lakberendezéssel és képzőművészettel egyaránt foglalkozik az 1997 óta megjelenő Szalon. A kortárs építészetre, lakásművészetre és a modern designra koncentrál az Átrium (1995) és az Oktogon (1997). A rendszerváltást követő években számos műkereskedelmi információs lap indult. Úttörő jellegű előzménynek tekinthető e téren a Képcsarnok Vállalat kiadásában 1969–72 között megjelent Műgyűjtő. A műkereskedelmi információs közlöny szerepét tölti be a Műtárgy és Régiség (1989). A kortárs művészeti galériák aktuális kiállításait mutatta be a Galéria (1999–2000). A műpiaci szemlét, a kortárs művészeti műkritikát egyaránt feladatának vállalta a Belvedere (1989–91). Szintén e kettős program jellemzi a Gyűjtők és Gyűjtemények (1997) című negyedéves folyóiratot. Az elmúlt évek leginformatívabb, változatos, a műkereskedelmet, a kortárs művészetet, az aktuális múzeumi tárlatokat, valamint napjaink vizuális kultúrájának különféle területeit egyaránt érintő művészeti szakfolyóirata az 1998 óta megjelenő Műértő.
Hutter, János Lukács
Egri irgalmas rendi szerzetes és festő. A hagyomány szerint Morvaországból érkezett Magyarországra. 1751 körül már a feldebrői templomban dolgozott. 1752-től az egri irgalmasoknak címertáblákat festett huszonnégy kórházi ágyra; lambériába foglalt, harminckilenc festett fatáblából álló újtestamentumi képciklussal díszítette a rendház ebédlőjét (pl. „Noli me tangere”, Rubens-kompozíció nyomán, háttérben a felsőtárkányi püspöki nyaralókastély képével, Eger, kórház); ugyanitt az ablaktáblák képeit festette meg 1756 körül (Mária Magdolna, Szent Ágoston, Szent Jeromos, Assisi Szent Ferenc); végül az íves falmezőkbe Istenes Szent János halálát és A lábmosás jelenetét 1758–60 körül. Változatos műfajokban alkotott derűs, vidéki rokokó stílusban. Adatokkal azonosítható vagy stílus alapján meghatározott további művei: arcképek az irgalmas rendházból (Erdődy Gábor és Barkóczy Ferenc püspök, 1753, letét: Eger, Egri Képtár), Szent Peregrinus, Eger, szervita templom, 1754; Szent Ferenc- és Szent Antal-mellékoltárkép, Eger, ferences templom, 1755–56; Krisztus a kereszten, meditációs kép, Felsőtárkány, plébániatemplom; Xaveri Szent Ferenc halála, Eger–Felnémet, plébániatemplom; Mária látogatása-főoltár, Erdőtelek, plébániatemplom; A szent család Joachimmal és Szent Annával, Tata, Kuny Domokos Múzeum (kölcsön: Magyar Nemzeti Galéria); Mária neveltetése, Eger, papi szeminárium; az egri kispréposti palota emeleti dísztermének szupraport-falképei 1758-ból (csendéletek és a négy világrész Mária Terézia képmásával); egy másik helyiség kandalló fölötti falképe (Nabukodonozor).
Gulácsy Lajos
Már tizenhét éves korában bemutatták a Műcsarnokban A szerénység laka című festményét. 1900–01 között a Mintarajziskolában tanult, ahol Balló Ede és Lóránfi Antal voltak a mesterei. 1902-ben pár hetet Rómában, majd hosszabb időt Firenzében töltött. 1902-től művei rendszeresen szerepeltek a Nemzeti Szalon kiállításain. 1906-ban Párizsba ment, és ettől kezdve gyakran utazgatott, főként Olaszországban. Művészetét az itáliai kisvárosok és olyan művészek inspirálták, mint Giotto, Botticelli és Alessandro Magnasco. Korai művein a preraffaeliták, valamint a szecesszió művészetének és a századvég szimbolizmusának hatása érezhető (Paolo és Francesca, 1903; Dal a rózsatőről, 1904). 1905-ben a Thália Társaság számára készített díszlet- és kosztümterveket L. Alma Tadema A láthatatlan kormányos című színművéhez. 1907-ben közel száz művét mutatta be az Uránia műkereskedésben Márffy Ödönnel közösen rendezett kiállításukon. A következő évben Ferenc József-díjat kapott, amely 4000 koronával járt, és bemutatkozott Londonban egy nemzetközi kiállításon, külföldi szereplése azonban visszhang nélkül maradt. Ezekben az években is utazgatott, járt Rómában, Genovában, Padovában, Comóban, Velencében. 1909 júniusában Nagyváradon mutatta be műveit Rippl-Rónai József, Kernstok Károly, Berény Róbert, Czigány Dezső, Czóbel Béla és Tihanyi Lajos alkotásai mellett. Ugyanebben az évben közös kiállításon szerepelt Fáy Dezsővel az Uránia termeiben. 1908–10-ben részt vett a MIÉNK tárlatain, de csak meghívott vendégművészként, nem rendes tagként. Ebben az időben készültek a rokokó – elsősorban Watteau – ihlette művei, amelyeket ő maga „biedermeier mulatságoknak” nevezett (Menüett, 1909 k.; A bolond és a katona, 1911–12, magántulajdon; A mulatt férfi és szoborfehér nő, 1912 k.). A ~ képzelete által megteremtett meseországról, Na’ Conxypanról novelláiban olvashatunk, az ott folyó életet festményein örökítette meg. Ezeken a vásznakon észak-olasz kisvárosi környezetet népesítenek be groteszk emberalakok. 1911-ben ~ ismét Nagyváradon állította ki festményeit. A következő évben nyilvános tárlaton nem vett részt, kiállítását Rónai Dénes fotóművész műtermében rendezte meg. Az itt bemutatott anyagot azután vidéki városokban mutatta be: Szegeden, Békéscsabán, Orosházán és Temesvárott. Ugyanebben az évben az Új Színpad számára Strindberg Hattyúvár című színművéhez készített díszletet és jelmezeket; a kritika elismerően nyilatkozott a darabról, elsősorban ~ munkáját dicsérték. 1914-ben Velencében érte a háború kitörésének híre; rossz idegállapotban kórházba került, és csak 1915-ben tért haza Magyarországra. Az egyre súlyosbodó elmebaj festészetében is jelentős változást eredményezett. Ekkor készült A halál sziklája című olajfestménye és La Guerra című rajza. Az ezeken megjelenő szabad képzettársítás, valamint vizionárius képei (Az ópiumszívó álma, 1914–16, magántulajdon) a szürrealizmus előfutárává avatják. 1916-ban a Fiatalok kiállításán öt művével szerepelt a Nemzeti Szalonban. Később csatlakozott az aktivistákhoz, a Ma csoport tagja lett, s harmadik kiállításukon 1918-ban ki is állított velük. Késői korszakában kísérleti jelleggel készített expresszionista rajzokat, valamint mértani formákra egyszerűsített motívumokból álló műveket. 1919-től elmegyógyintézetben élt, s bár 1922-ben gyűjteményes kiállítást rendeztek műveiből, élete utolsó évtizedében betegsége miatt már nem dolgozott. Emlékkiállítása volt a Nemzeti Szalonban, 1936-ban, és 1947-ben a Bibliotheca Officinában, 1966-ban a Szent István Király Múzeumban Székesfehérvárott, 1986-ban Kecskeméten és Szekszárdon.
Fémes Beck Vilmos
Beck Ö. Fülöp öccse. 1901–03 között bronzműves tanonc volt Vandrák László műhelyében, közben az Iparművészeti Iskola esti tanfolyamát látogatta. Ötvös szakon végzett 1905-ben. 1905 szeptembere és 1909 februárja között állami ösztöndíjjal beutazta Európát. 1906 májusától tíz hónapon át dolgozott a szecesszió egyik központjában, a darmstadti művésztelepen J. M. Olbrich mellett, majd hosszabb időt töltött Münchenben A. Hildebrand tanítványának, Georg Roemernek a műtermében. Itt ismerte meg a hildebrandi szobrászat-felfogás elméletét és gyakorlatát, valamint látta 1908 decemberében Hans von Marées hagyatéki kiállítását. Mind Olbrichról, mind Marées-ról forrásértékű cikket írt, akárcsak Meštrović 1910-es bécsi kiállításáról. Bár ötvöstárgyaival aranyérmet nyert az 1906-os milánói nemzetközi kiállításon, müncheni éveiben elhatározta, hogy szobrász lesz. 1909 februárjában jött haza. Kapcsolatba került a szellemi élet progresszív köreivel, a Nyugat íróival és a későbbi Nyolcak festőivel. 1911-ben és 1912-ben meghívottként részt vett kiállításukon. Az első alkalommal érmeket és portrékat mutatott be, amelyeket a kritika egyértelmű elismeréssel fogadott, ettől kezdve a modern magyar szobrászat nagy ígéreteként tartották számon. 1912-ben készült el a budapesti Schiffer-villa, a magyarországi késő szecesszió reprezentatív műve. A hall szobrászati díszítésében ~ főműveit alkotta meg (kút bronzfigurákkal, márvány virágtartó medence, domborított vörösréz virágváza). 1913-ban részt vett a Művészház Nemzetközi Posztimpresszionista kiállításán, többek között Archipenko társaságában. Archipenkóról írt kritikája kuriózum a művész recepciótörténetében. 1914-ben bevonult katonának, négy évet töltött a fronton. A háborúban szerzett betegségébe halt bele 33 éves korában. Emlékkiállítását 1923-ban rendezte meg a budapesti Belvedere, 1985-ben pedig a székesfehérvári Szent István Király Múzeum. Ötvöstárgyai közül csak néhány ismert fotókról. Rajzokon és érmeken kívül kimutatható szobrainak és domborműveinek száma harmincegy. Belőlük ma tizenkilenc lelhető fel, ezek főleg portrék és aktszobrok, valamint az egykori Schiffer-villa márvány virágtartó medencéje. Barátait, a magyar irodalmi és művészeti élet kiválóságait örökítette meg portréin (Kaffka Margit, 1913; Schöpflin Aladár, – mindkettő Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum; Kenczler Hugó, Magyar Nemzeti Galéria és Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum; Tersánszky Józsi Jenő, 1910; Férfiportré [Tihanyi Lajos?], 1910 – mindkettő Magyar Nemzeti Galéria), amelyek kitűnnek a korban szokatlan verista megformálásukkal. Modernségével kiemelkedik közülük a Tihanyi-arcképnek feltételezett Férfiportré. A fej tömör szerkezeti egységén belül egy kvázigeometrikus formai redukció érvényesül, de úgy, hogy a karakteres arcvonások szinte kalligrafikusan élesek. Érmei között önálló egységet alkot az a negatívba vésett, hat darabból álló sorozat, amelyet a Nyolcak 1911-es kiállításán mutatott be. Az ülő, térdelő, lehajló, álló, táncoló nőalakok dekoratív mozdulatai, a test és a végtagok elrendezése kiszámított és szigorúan komponált, dinamikus ellentétet alkotva az érem formájával. Aktszobrai (Madaras nő, 1912; Kalászt tartó; Női akt, Magyar Nemzeti Galéria és a Táncosnő, Budapesti Történeti Múzeum Fővárosi Képtár) a test kifinomult, irreális mozdulatával egy-egy lélekállapot hordozói. Test és lélek összetartozásának legszebb megjelenítése az egykori Schiffer-villa [Bp., VI. ker., Munkácsy M. u. 19/B., ma a Vám- és Pénzügyőr Múzeum épülete] halljának kútkompozíciója volt. ~ két figurájában lecsendesül a századfordulós Ádám–Éva (Emberpár) ábrázolások bűntudattól vagy erotikától áthatott szenvedélyessége. Mozdulatuk fájdalmas alázatossága, szinte szakrális jellege eltávolítja őket a reális élethelyzetektől, így válnak a férfiban és nőben megtestesülő emberi létezés kifejezőivé. (A szobrok ma a Magyar Nemzeti Galériában, ill. a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban láthatók.) ~ a századforduló művészetének nagy kérdésére kereste a választ, amelyet Marées-ről írt cikkében a „természetlátás” és a „képlátás” különbségeként határozott meg. A szenzuális és a racionális formaalkotás között feszülő ellentétet a késő szecessziós stilizálás szellemében oldotta fel.
Czigány Dezső
1898–1900 között tanulmányokat folytatott az Iparművészeti Iskola díszítőfestő szakán és a Mintarajziskola vendéghallgatójaként Budapesten, valamint a müncheni akadémián. 1900 nyarán Hollósy Simon tanítványaként tartózkodott először a nagybányai művésztelepen. Ebben az évben magyarosította nevét Czigányra. A budapesti Műcsarnokban 1902 tavaszán mutatkozott be a hazai közönség előtt. 1904 őszén utazott első ízben Párizsba, ahol előbb Jean Paul Laurens tanítványa volt a Julian Akadémián, majd a Jacques Émile Blanche körül csoportosuló nemzetközi festőtársasággal került kapcsolatba. Hazatértét közvetlenül megelőzően, 1906-ban részt vett a Salon des Indépendants tavaszi tárlatán, és a Société des Artistes Indépendants tiszteletbeli tagjává választotta. 1906 őszén Ferenczy Károly tanítványaként ismét beiratkozott a Mintarajziskolába. Komolyabb gyűjteménnyel először 1907-ben szerepelt a budapesti Könyves Kálmán Szalon Ifjúság című tárlatán. Ebben az évben került baráti kapcsolatba Ady Endrével, akinek több képmását is megfestette, és akinek hatására áttért a református hitre. 1908-ban csatlakozott a Magyar Impresszionisták és Naturalisták Köréhez (MIÉNK). 1909-ben részt vett a Bölöni György által Kolozsvár– Nagyvárad–Arad útvonalon szervezett Új Magyar Festők és a későbbi Nyolcak első együttes fellépésének számító Új Képek kiállításokon. 1911-ben a Nyolcak tagjaként állított ki. 1912-ben a budapesti Park Szanatórium később megsemmisült falképein dolgozott, és beköltözött a Százados úti művésztelepre. A Tanácsköztársaság alatti művészképzésben betöltött szerepe miatt a Magyar Képzőművészek Egyesülete 1920-ban kizárta tagjai sorából. Ezt követően budapesti szabadiskolákban tanított, majd 1924-ben belépett a Képzőművészek Új Társaságába (KUT). 1925–30 között Párizsban és Nizzában élt. 1928-ban szerepelt a Velencei Biennálén. 1930-ban végleg hazatelepült, és csatlakozott a Magyar Képzőművészek Országos Szövetségéhez. 1938. január elsején, tragikus körülmények között hunyt el Budapesten. Hagyatéki kiállítását 1944-ben rendezték. A századforduló körüli években dominánsan sötét színvilágú, realista önarcképeket és portrékat festett. Ezt követően Hollósy hatására az impresszionizmussal kacérkodó plein air naturalizmus irányát követte. E korszakának egyik nagy összefoglalásaként értékelhető és eredendő lélekábrázoló képességének kiváló bizonyítéka a költőbarátját bemutató ún. Boros Ady című képe (1907–1908 körül, lappang). A párizsi tartózkodása során megismert francia posztimpresszionisták és Matisse művészetének hatása 1908–1909-től mutatkozik meg festészetében. A fauve-ok irányát Félix Vallotton szecessziós dekorativitásával ötvöző főműve az Interieur vagy Fésülködő nő című alkotása (1909, megsemmisült). A szintén ebben az évben festett és „zöldhajú szörnyeteg” néven elhíresült Önarcképe (1909, magántulajdon) már sallangmentesen mutatja a legmodernebb francia művészet hatását. A Nyolcakkal való szoros kapcsolatának idején Cézanne látásmódjához közelálló csendéleteket festett (Csendélet, 1911–12 körül, Magyar Nemzeti Galéria). Ugyanekkor alkotta meg Pablo Casals képmását (1911, magántulajdon), amely portréművészetének egyik legihletettebb darabja. A szerzetesi és főpapi szerepben önmagát gyakran és ironikusan ábrázoló ~ e témájú főműve A bíboros önarckép (1915–16 körül, Magyar Nemzeti Galéria). Harmadik feleségéről, Szilasi Borbáláról festett számos portréjának nyitódarabja a Nő csendélettel (1917 körül, Pécs, Janus Pannonius Múzeum), az első világháborútól elterjedő klasszicizáló tendenciákkal rokon alkotás. Az 1920-as évek második felében Párizsban és Provence-ban festett tájképeivel, portréival és csendéleteivel távolról kapcsolódik az Európa-szerte fellépő új tárgyiassághoz. Ekkori művészetére a letisztultan klasszikus formaképzés és a korábbiaknál egységesebb és visszafogottabb színvilág jellemző (Párizsi Szajna-híd, 1925 körül, magántulajdon; Gordonkán játszó nő, 1925–27 között, Magyar Nemzeti Galéria; Promenade, 1926–30 között, Magyar Nemzeti Galéria).
Csontváry Kosztka Tivadar
A modern magyar művészet kiemelkedő egyénisége. Évtizedekig tartó útkereső erőgyűjtést követően 1880-ban – egy állítólagos – sorsfordító hallucinációs élmény hatására határozta el, hogy festő lesz. Szülővárosában, Kisszebenben, majd Ungváron járt gimnáziumba. Később kereskedősegéd lett Eperjesen. Ezt követően Szerednyén, apja falusi patikájában segédkezett, gyógynövényeket gyűjtött, majd Léván és Losoncon gyakornokoskodott; Léván általános gyógyszerkönyvet írt. Közben Budapesten szerzett gyógyszerész oklevelet és egyéves önkéntesi idejét hasznosítva jogot hallgatott a pesti egyetemen, s a főváros polgármesteri hivatalában volt helyettes díjnok. Az egyetemi ifjúság élén részt vett az 1879-es szegedi árvíz mentési munkálataiban, az akkor szerzett bronchitisére a Magas-Tátrában keresett gyógyulást. 1880. október 13-án Iglón, belső késztetésre, érdeklődése a festészet felé fordult. 1881 tavaszán Rómába ment tanulmányútra a művészetekkel ismerkedni, egyúttal erejét és a reá váró feladatokat felmérni. Hazatérve azonban továbbra is gyógyszerészként tevékenykedett, előbb Eszéken, később Szentesen. Végezetül 1884-ben, a Losonc melletti Gács községben nyitotta meg patikáját. Az itt eltöltött tíz esztendő során, számos cikket, jórészt közművelődéssel foglalkozó írást publikált a helyi sajtóban. Eközben a patikát felvirágoztatta, majd bérbe adta, ezáltal anyagilag függetlenül, immáron teljesen a művészetnek szentelhette magát. Első olajfestményei, a Madarak, mint iskola előtti tanulmányok 1893-ra datálódnak, 41 évesen, 1894-ben járt Hollósynál a müncheni akadémián, Kallmorgennél Karlsruheban, majd Düsseldorfban és Párizsban. Arra, hogy végzett-e stúdiumokat 1880 és 1893 között, csak feltételezések vannak. 1880-ban Keleti Gusztávtól kért tanácsot a tájfestés és a festői technikákra vonatkozóan. Önéletírásában olvashatjuk, hogy az akkor divatos Hermes-füzeteket másolta, mégpedig oly hűséggel, hogy az eredetitől meg sem lehetett különböztetni őket. Hihetőnek tetszik az a hipotézis, hogy Kubányi Lajosnak, a közeli Alsó-Esztergályon élő gyógyszerésznek, a müncheni akadémiai képzettségű divatos népéletkép festőnek segítségével rajzstúdiumokat végezhetett, s talán a festéssel is megpróbálkozott. A négy madárportré, az „első olajfestmény”, a Pillangó és a müncheni tíz rajz színvonala mindenesetre ezt a feltételezést támasztja alá. A festő ezeket a festményeket és rajzokat nagy becsben tartotta, mintegy igazolásként őrizte és minden alkalommal kiállította. Az akadémiákon szerzett tapasztalatok megerősíthették ~t abban, hogy már kellőképpen felkészült a nagy kihívásra, amihez viszont bizonyos előzetes tanulmányok szükségesek. A művészpálya mindössze másfél évtizedbe sűríthető, az első festmény 1893-ra, az utolsó 1909-re datálható. A felkészülés idejéből nem maradt fenn festmény vagy rajz, de teljességgel nem zárható ki hiteles művek esetleges későbbi azonosítása. Mai ismereteink szerint az ~-oeuvre mindösszesen 120 művet tartalmaz, életére írásai, fennmaradt írástöredékei, valamint közvetett bizonyítékok alapján lehet csak következtetni. A ~ képek eredetiségének megállapítására biztos támpontul szolgálnak kiállítási katalógusai, a halála után a műteremben lajstromozott és 1920-ban, az életmű megmentőjének, Gerlóczy Gedeonnak a tulajdonába került művek sora, továbbá a gácsi patika padlásáról a bérlő által Kecskemétre átmen-tett képek, amelyek egy részét a harmincas években kiállították. ~ nem szignálta a képeit. A kivétel ez alól a müncheni rajzok némelyikének K. jelzete. A Visszatekintő nap Trauban című festményen pedig van egy későbbi ajánlás: festé Tivadar az Országháznak ajándékul szöveggel. A rövid akadémiai stúdiumokat követő időszak életrajzi adatai nem egyszer egymásnak ellentmondóak. A telet általában Itáliában és Dalmáciában, a nyarat a Felvidéken töltötte. 1894-ben és 1896-ban nagy utazásokat tett délen. Ez idő tájt festhette le gácsi házvezetőnőjét, az Almát hámozó öregasszonyt. A keskeny, sajátos képkivágás nem véletlen, ~ ugyanis bonyolult számítások alapján tudatosan választotta meg a képformát és képméretet. A kilencvenes évek második felében született az átható tekintettel, tükörbeli önmagával szembenéző, öntudatot és erőt sugalló Önarckép is. Önnön profetikus megörökítésén túlmenően a műtermi megvilágításban rejlő lilás reflexek tükröződése foglalkoztatta. A Pompejiben és Trauban festett kisméretű vedutákon, a hiteles megjelenítés mellett a plein air lehetőségei izgatták. 1900-ban szerepel első ízben ~ neve a Nemzeti Szalon katalógusában. Az 1901-ben festett, Holdtölte Taorminában és Mandulavirágzás Taorminában már az érett festőiség jegyeit viseli, ekkortájt főképp a fényproblémák és a gazdag kolorit megjelenítése foglalkoztatták. A Naplemente a nápolyi öbölben című kép a napszakváltás megörökítésének jegyében született. Hasonló fényproblémákat vet fel az 1902-ben festett Keleti pályaudvar éjjel. Ezt megelőzően készült a bizarr szépségű felvidéki bányavároska, Selmecbánya távlati képe, a leíró naturalizmus jegyében. Az előtérben lévő idilli népéletkép ~ festészetének sajátossága, ahogy a makro-világgal együtt, olykor rejtve a mikro-világot is elénk tárja. Összképet ad, de kiemeli a legapróbb részleteket is. A Castellammare di Stabia című képet naiv expresszionizmus jellemzi. 1903-ban festi kettős nézőpontból, topografikus hűséggel a Római híd Mosztárbant, ugyancsak a helyszínen a Jajcei vízesést és éjszakai megvilágításban a Jajcei villanyművet. A magyar történelem fordulópontja Szigetvár, a helyszín rideg valósága nem tudta kellőképpen felhevíteni, a Zrínyi kirohanása naiv történelmi tablókép maradt. A Vihar a Nagy Hortobágyon is a nagy motívum keresésének jegyében született. A szelíd nyugalom és a készülő vihar egyszerre van jelen, a két véglet ütköztetése révén válik monumentálissá. 1903-ban ~ nagy európai körútra indul: Schaffhausen, Basel, Amsterdam, Haarlem, Hága, Rotterdam, Antwerpen, Brüsszel, London, Párizs, Madrid, Toledo, Sevilla, Granada, Cordova és Malaga. Innen keletnek veszi az irányt, Gibraltárban száll hajóra, Máltánál hajótörést szenved, a nagy vihar halálközeli élménye után Egyiptomban tanulmányozza a vakító nap színekre gyakorolt hatását, és innen küldi haza a táviratot: „plein air erfunden” (plein air felhasználva). A Szaharai vázlatok hagyományos vázlatkészítő módszeréről tudósítanak. A telet a Szentföldön tölti. 1904-ben a Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben című vásznán megörökíti a zsidók panaszfalát, majd varázslatos színgazdagsággal festi meg a csodás természeti jelenséget, a Sétakocsizás újholdnál Athénben című képen. 1904-ben szinte egy időben kezdi festeni a nagy kihívást jelentő Tátrát és a nagy történeti motívumot, a Taorminát. 1905-ben fejezi be mindkettőt, A Nagy Tarpatak a Tátrában és A taorminai görög színház romjait. Ez utóbbihoz készült kisméretű vászon az egyetlen adalék a vázlatkészítés ilyetén megoldására. 1906-ban, Baalbekben festette „a világ legnagyobb napszín festményét”. A képen minden együtt van, amit elérni szándékozott: a világító színek, a dekorativitás, az eszmei gazdagság, az energia, a monumentalitás, a részletgazdagság és a távlat. 1907-ben már elég felkészültnek érezte magát arra, hogy a művészet fővárosában, a Grande Serre de la ville de Paris-ban állítsa ki műveit. 1907-ben festette két emblematikus főművét: A Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban és a Magányos cédrust. A szabályos háromszög–istenszem koronájú életfa alatt kerengő lovasok és táncos tündérlányok az élet örök forgását szimbolizálják. „Él a fény, él a szín, de a levegő létezik” – írja ~ az önnön magányosságát szimbolizáló sok ezer éves cédrus földet és levegőeget összekötő monumentalitásáról. Az 1908-ban festett Mária kútja Názáretben már az összefoglaló stílus jegyében született. Utolsó festménye a Tengerparti sétalovaglás a tiszta költészet birodalmába vezeti a nézőt, minden titokzatos, történésfeletti. Ezzel a képpel zárul ~ festői életműve. A hátralévő tíz esztendőben születtek filozofikus töltetű írásai, valamint torzóban maradt vázlatai, allegorikus, sőt megalomániás kartonjai.
Cimbal, Johann Ignaz
Sziléziai származású bécsi oltárkép- és freskófestő, néhány rézkarca is ismert. 1742-től 1753-ig látogatta a bécsi Képzőművészeti Akadémiát. Korai alsó-ausztriai és morvaországi munkái után az 1760-as években cseh földön dolgozott. 1768-tól Magyarországon jutott nagyszabású freskó- és oltárkép-megrendelésekhez. Művei rokokóba hajló, színpompás késő barokk alkotások, gyakran ismétlődő, egyéni típusokkal. Pl.: Székesfehérvár, a székesegyház mennyezetfreskói (Szent István megdicsőülése, Szent István megalapítja az első püspökségeket, Szent István átadja Intelmeit fiának), mellékoltárképek, 1768; Zalaegerszeg, plébániatemplom, főoltár- (Bűnbánó Magdolna) és mennyezetfreskók, mellékoltárképek, 1769; Sümeg, a püspöki nyári palota nagytermének tájképes falképe, 1769–71; Veszprém, püspöki palota, a kápolna mennyezetképe (A megváltás allegóriája), 1772; Páka, plébániatemplom, szentélymennyezet-, főoltár- és falfreskó, 1773; Peremarton, Tornyiszentmiklós, Martonvásár, plébániatemplom, szentélyfreskó, 1773, 1774, 1776; Nagyvárad, székesegyház, mellékoltárképek, 1781. Két korai oltárképét (Szent Imre, Keresztelő Szent János) őrzi az esztergomi érseki szeminárium, egy kisméretű Szentháromságképét a Keresztény Múzeum, a Szent István-freskók két színvázlatát a székesfehérvári egyházmegyei gyűjtemény (kölcsön: Magyar Nemzeti Galéria). Festő fiai: Johann ~ (?, 1754–Bécs, 1808 után), aki a freskók készítésénél állandó segédje volt Magyarországon is; Jakob ~ (Bécs, 1778. január 7.–Bécs, 1834. január 24.) egy 1797-ből szignált Kálvária-képe a Magyar Nemzeti Galériába jutott.
Canevale, Isidore Marcellus Amandus
Az Ausztriában és Magyarországon is tevékenykedő francia származású építész az európai klasszicizmus szigorúan racionális áramlatának, az ún. forradalmi építészet képviselője volt, amely elnevezését alkotóinak újszerű, radikális elképzeléseiről kapta. ~ 1753–54-ben a párizsi építészeti akadémián tanult. 1760-ban mint a II. József és Pármai Izabella eljegyzése, ill. Mária Terézia trónralépésének húszéves jubileuma alkalmából rendezett ünnepségek dekoratőreként Ausztriába hívott Giovanni Niccolò Servandoni tanítványa és munkatársa utazott Bécsbe. Véglegesen Ausztriában telepedett le, megnősült, s a bécsi arisztokrácia és a trónörökös, II. József kedvelt építésze lett. 1765-ben a Liechtenstein hercegi család építésze lett, 1775-ben császári udvari építész. 1761–62-ben Barkóczy Ferenc prímás a középkori esztergomi székesegyház, a Bakócz-kápolna és a várhegy felmérésével, ill. a tereprendezéshez szükséges tervek elkészítésével bízta meg. Első jelentős magyarországi munkája a váci székesegyház (1762–72) felépítése, valamint a császári család látogatásának emlékére 1764-ben elkészült váci diadalív volt. A hazai klasszicista építészet korai alkotásait Migazzi Kristóf bécsi érsek, váci püspök rendelte meg. ~ szerepet vállalt az Esterházyak cseklészi és tatai kertjének átalakításában, s 1779-ben vele terveztette meg Esterházy János az új csákvári kastély angolkertjét is. Tervei alapján épült fel 1785–86-ban a katonai rendeltetésű pesti Újépület (Neugebäude) szigorú és dísztelen tömbje, amely 1897-es lebontásáig a forradalmi építészet legerőteljesebb európai példái közé tartozott.
Borsos József
A biedermeier életképfestészet legjelentősebb, Bécsben és Pest-Budán egyaránt nagy népszerűségre szert tett hazai képviselője, aki művészi pályája kezdetén még elsősorban mitológiai (Psyche ajándéka, 1837, litográfia) és történeti témákkal (Csatajelenet 1687-ből, A második mohácsi ütközet – Dorffmaister István 18. század végén készült festményének másolata, 1837, Magyar Nemzeti Galéria) foglalkozott. Pesti művészeti stúdiumok után 1841-től a bécsi képzőművészeti akadémián Leopold Kupelwiesernél tanult. 1842-ben az akadémia tanári karából kilépett Ferdinand Waldmüller szabadiskolájához csatlakozott, érdeklődése ettől fogva egyre inkább a portréfestés (Hegedűs Kristóf arcképe, 1844, Magyar Nemzeti Múzeum; Nemzetőr, 1848, Magyar Nemzeti Múzeum; Zitterbarth Mátyás építész arcképe, 1851, Magyar Nemzeti Galéria) és az életképfestészet felé fordult. A libanoni emír című festményen a Kelet-utazó Zichy Edmundot egzotikus orientalizáló öltözetben (1843, magántulajdon) ábrázolta. Festményei témáját – részben a népszerű bécsi festőnek, Joseph Danhausernek a családi életből vett kedélyes és érzelmes mozzanatokat ábrázoló képei hatására – gyakran merítette a családi élet, a párválasztás köréből (Elhagyatva, 1843; Anyai gond, 1845; A levél, 1852, Magyar Nemzeti Galéria; Galambposta, 1855, Magyar Nemzeti Galéria). A családi élet köznapi eseményeit ábrázoló, virtuóz módon megfestett életképei (Szőlőt vagy csókot, 1843, Magyar Nemzeti Galéria) életteli vidámságot, derűs frissességet mutatnak. Legismertebb, Lányok bál után (1850, Magyar Nemzeti Galéria) című életképe ugyanakkor új szemlélet és igény jelentkezésére utal. Ezen a kitűnő művészi kvalitású festményen – amely sajátos Vanitas-ábrázolásként is értelmezhető – már nem egyszerű, bensőséges és családias kispolgári életvitellel, hanem a 19. század második felében divatossá váló előkelő, élveteg és pompázatos nagypolgári környezet első példájával találkozunk. ~ képeivel nemcsak Bécsben, hanem a Pesti Műegylet kiállításain is sikert aratott. Baráti viszonyban volt az osztrák főváros vezető mestereivel; az 1848-as országgyűlés megnyitását ábrázoló litográfiáját például August von Pettenkofennel, a magyarországi parasztok, cigányok, csikósok világa iránt érdeklődő osztrák festővel, a szolnoki művésztelep későbbi alapítójával együtt készítette el. Az 1850–60-as években jelentkező új festészeti törekvéseket – valószínűleg éppen a sikerek idején bevált és az idők folyamán rutinná rögzült festői elemekhez való ragaszkodása miatt – már nem tudta követni. Talán művészi kétségeinek, meghasonlottságának ábrázolásával találkozunk Az elégedetlen festő című műalkotáson (1852, Magyar Nemzeti Galéria). 1860 körül művészi és egzisztenciális válsága miatt hazaköltözött Budára, s élete utolsó éveiben a festészettel szinte teljesen felhagyva fényképezéssel és vendéglővezetéssel foglalkozott.
„Borsos József után gyakorlatilag nem maradtak fenn dokumentumok. Töredékes forrásokból nehézkes még felvázolni is, hogy hogyan is élhetett Borsos József, kikkel tartott kapcsolatot, kik hatottak rá, milyen motivációk indították, és térítették aztán el festői pályájáról. Pedig Borsos helyét a kezdetektől mindmáig a 19. század közepének legjelentősebb művészei közt jelölik meg mind a művészettörténészek, mind a kiállított képek alapján ítélő nagyközönség, valamint a műkereskedelem résztvevői is.
Borsos 1821. december 20-án született Veszprémben, apja Borsos Márton ügyvéd, újságíró volt, aki befolyásos újságíróként és laptulajdonosként azáltal támogatta fiát, hogy lehetőséget nyújtott neki grafikái publikálására. Képzőművészeti tanulmányai kezdetén első mestereiként emlegetik a pesti Rajztanoda tanárát, Landau Lénárdot, Schoefft Józsefet, egy kiterjedt pesti festőcsalád tagját, valamint a nála 11 évvel idősebb Barabás Miklóst, de egyikről sincs biztos forrásunk. Azt viszont levéltári adatok igazolják, hogy Borsos 1840. november 3-án beiratkozott a bécsi akadémiára Leopold Kupelwieser osztályába. Az ő hatása azonban nem mutatható ki műveiben, sokkal inkább Ferdinand Georg Waldmülleré, Josef Danhauseré és Friedrich von Amerlingé, akik szintén valamilyen módon a mesterei lehettek. Közvetlen forrás azonban sajnos erről sem áll rendelkezésünkre.
Borsos mind a bécsi, mind a pesti művészeti körökkel szoros kapcsolatot tartott; ezt bizonyítják a róla festett baráti portrék. Tagja volt több bécsi és pesti művésztársaságnak. Különösen jó barátságban volt Karl August von Pettenkofennel, aki Borsosról három olajképet és egy akvarellt is készített. 1845 és 1848 között közös műtermet béreltek Bécsben, közös munkájuk volt a pesti Országgyűlés megnyitásáról készült litográfia (1848). Pettenkofen életrajzírója, Arpad Weixlgärtner is leírta, hogy Borsos stílusa rövid ideig ugyan, de igen nagy hatással volt az osztrák művészre. Az, hogy magyar művész egy bécsit inspiráljon, unikumnak számít művészetünk történetében. Borsos József bécsi kapcsolatrendszerének másik központja Friedrich von Amerling lehetett, akivel – legalábbis közvetett források és egy Amerlingről készített portré tanúsága szerint – szoros baráti viszonyt ápolt.
A még csak 16-17 éves Borsos Józsefet mitológiai és történeti témák foglalkoztatták, műveit „műkedvelő munkáknak” mondhatjuk: mind másolatok, és szorosan kötődnek a sokszorosított grafikai műfajokhoz. Borsos akadémiai stúdiumai alatt készült művei sajnos elvesztek. Első megrendelői a Bécsben is megforduló magyar arisztokraták voltak, főként olyan neves gyűjtők, mint Keglevich János Nepomuk vagy Zichy Edmund, akiről 1843-ban festette a Libanoni emír címen ismert portrét. Nemcsak az arisztokraták kegyét kereste; jó üzleti érzékkel a hírességek megfestésével is magára vonta a figyelmet. Az arisztokrata támogatóknak, az apja révén szerzett jó sajtónak és az ügyes reklámfogásoknak hála az 1840-es évek második felére Borsos aktív, sikeres festői pályaképe rajzolódik ki.
Az ötvenes években a konzervatív politikai irányzat ugyanúgy jelen volt Bécsben, mint a forradalom előtt. Míg Barabás Miklóst itthon a „nemesi ellenállók” foglalkoztatták, addig Borsosnak Bécsben olyan, az udvarhoz hű vásárlói akadtak, akik utat nyithattak neki a legfelsőbb körökbe. Ennek csúcspontját jelentette, amikor egy csendéletét maga a császár vette meg; a képet az 1855-ös párizsi világkiállításon is bemutatták. Az út a császárig feltehetően Esterházy Pál Antal herceghez fűződő kapcsolatára vezethető vissza, aki igen befolyásos mecénása lett Borsosnak, különösen az 1850-es években. Az ő tulajdonában volt máig legnépszerűbb képe, a Lányok bál után. 1852-ben egy nagyméretű portrét is rendelt Borsostól a Magyar Nemzeti Múzeum számára.
Ezek az évek jelentették tehát Borsos számára festői pályájának csúcsát. A bécsi, s eleinte még a hazai közönség is elismeréssel fogadta: dolgozott az Andrássy, a Pálffy, az Almássy, a Szirmay, a Festetich és az Imrédy családoknak. A polgárok vagyonosabb rétege is felkereste őt, példa erre az üzleti világból Holczer Miklós és a Kiss bankárcsalád, a művészvilágból Zitterbarth Mátyás építész vagy Stéger Ferenc operaénekes. Ekkortájt ért el sikereket életképeivel is.
1861-ben hazatelepült, de először még nem hagyott fel a festészettel: az 1860-as évek elejéről ránk maradt képei is igen magas színvonalúak. Sőt, a korabeli sajtóból arról is értesülhetünk, hogy festőiskolát nyitott. Ez a vállalkozása azonban valószínűleg nem volt sikeres, ezért inkább fényképész-műhelyének fellendítésével foglalkozott, amelyet hamar sikerre vitt. Élete azonban még egy fordulatot rejtegetett: 1865-ben megvette a Szép Juhászné fogadót, majd kocsmárosként búcsúzott végleg a publikumtól 1883-ben.”
Békefi Eszter írása, mely a Magyar Nemzeti Galéria 2009. július 19-én nyílt kiállításához készült.
Aba-novák Vilmos
1912–14 között a Képzőművészeti Főiskola rajztanárképző szakán Révész Imre tanítványa volt. 1913 nyarán ösztöndíjasként dolgozott a szolnoki művésztelepen, ahol Fényes Adolf korrigálta. 1914–18 között katonai szolgálatot teljesített az első világháborúban, ezt követően szerzett közép- és felsőfokú rajztanári oklevelet a Képzőművészeti Főiskolán. 1919–24 között több nyarat töltött Bodajkon és Tarjánban. 1921-től 1924-ig továbbképzős művésznövendék volt a Képzőművészeti Főiskola Olgyai Viktor vezette Grafikai Tanszékén. 1922-ben nyílt meg első önálló kiállítása rajzaiból és rézkarcaiból az Ernst Múzeumban. Korai grafikáin a tízes évek dinamikus kuboexpresszionizmusát folytatta, sötét tónusú festményei elsősorban arcképek és szobrászi megformálású aktkompozíciók. 1923-ban tagjává választotta a Magyar Rézkarcoló Művészek Egyesülete, amelynek itthon és külföldön rendezett kiállításain rendszeresen részt vett. 1924-ben az Ernst Múzeumban mutatta be először festményeit, amelyeken egyre fontosabbá vált a fény, képei fokozatosan világosabbá és színesebbé váltak. 1924-től 1927-ig Zugligetben élt és dolgozott. 1924-től szerepelt a KUT, majd a Munkácsy Céh tárlatain. 1925-ben Savonarola című rézkarcával elnyerte a Szinyei Merse Pál Társaság grafikai díját. 1925 nyarán Patkó Károly, Kelemen Emil és Bánk Ernő társaságában Felsőbányán festett. A Szinyei Társaság ösztöndíjával 1926-ban franciaországi tanulmányutat tett, 1927–28-ban festőbarátaival a Somogy megyei Igalon és Törökkoppányban töltötte a nyarat. 1927-ben gyűjteményes kiállítása nyílt az Ernst Múzeumban, 1928-ban elnyerte a Szinyei Társaság nagy aranyérmét, és a társaság tagjává választották. 1929-től 1931-ig a Római Magyar Akadémia ösztöndíjasa volt, ettől az időtől kezdve folyamatosan részt vett a velencei biennálékon. Olaszországi képeiből 1931-ben gyűjteményes tárlata nyílt az Ernst Múzeumban. Rómában felhagyott az olajfestéssel, az itáliai táj és az ott élők mindennapjait erős színű temperaképeken ábrázolta. Az 1930-as évek folyamán többször megfordult a művésztelep tagjaként Szolnokon, ill. 1935-től Nagy Imre meghívására Erdélyben, Csíkzsögödön. Ott készült cirkusz- és népéletképeit többször bemutatták a Fränkel Szalon tárlatain; ezek a művek harsány színvilágukkal, mozgalmas jelenetezésükkel a magyar művészet groteszk vonulatának kiemelkedő darabjai. 1931-től kezdve több egyházi és állami megbízású monumentális feladatot kapott (a szegedi Szent Demeter-kápolna falképe, 1931; a jászszentandrási templom freskói, 1933; a szegedi Hősök kapuja boltozata, 1936; a városmajori templom mennyezete és szentélye, 1938; a székesfehérvári Szent István-mauzóleum, 1938–39). 1935-ben New Yorkban járt, kiállított a Silbermann Galériában és a pittsburghi Carnegie Institute-ban. 1936-ban a milánói triennálé magyar pavilonjának dekorációját, 1937-ben a párizsi világkiállítás magyar pavilonjának Magyar–francia kapcsolatok című monumentális pannóit készítette el. 1938-tól a Képzőművészeti Főiskola tanára volt. Számos kitüntetésben részesült, megkapta a padovai egyházművészeti kiállítás nagy aranyérmét (1932), a kis állami aranyérmet (1936), a párizsi világkiállítás aranyérmét (1937), a Corvin-koszorút (1939) és a velencei biennálé nagydíját (1940).
Kolozsvári Tamás
Tamás, Kolozsvári
Kolozsvári Márton és György
Márton és György, Kolozsvári