Érett művészként azt állította, hogy amit ő művel, abban mindenki dilettáns. Következésképpen a művészetben, az emberi lélek feltárásának, megszólításának és láthatóvá tételének művészetében, ami Rainert szinte kezdettől fogva izgatta, nincs mit és nincs kitől tanulni. Ennek megfelelően kora ifjúságától eltekintve, amikor szívós erőfeszítést tett például a szürrealista teóriák megismerésére, tulajdonképpen végig autodidakta maradt. Húsz éves korában felvették a bécsi Iparművészeti Főiskolára, amit azonban az egyik tanárával folytatott vita következtében az első nap után otthagyott. Ezután felvételt nyert a bécsi Képzőművészeti Akadémiára, ahol diákként három napot töltött el, hogy azután sok évvel később világhírű művészként térhessen oda ismét vissza. Vissza is tért, de ezt a szerepet sem bírta sokáig. Ha tanulni nem lehet, hogyan lehetne tanítani?
A kérdés azonban nem ilyen egyszerű. Ha áttekintjük Rainer életművét, azt kell tapasztalnunk, hogy híres és nem híres művészek sokaságával folytatott nagyon is intenzív dialógust: átfestette képeiket, beléjük satírozott, valamit kiemelt, mást túlhangsúlyozott, egyesekhez tisztelettel nyúlt, másoknak meg úgymond kijavította a hibáit, ami egészében felfogható a tanulás és a tanítás dialektikus folyamataként is. A bécsi Akadémián egyébként Rainer számára akkor telt be a pohár, amikor az egyik diákja ilyen dialektikusan nyúlt a mester néhány festményéhez, titokban és engedély nélkül egységesen feketére mázolva azokat.
Pályája az 1950-es évek legelején olyan rajzokkal kezdődik, amelyeken organikus struktúrákból indult ki. E rajzok hibáit azután folyamatosan korrigálta, de mivel megítélése szerint közben folyton újabb és újabb hibák keletkeztek, adott esetben az egész felületet lefedte egyetlen színnel, többnyire feketével, legfeljebb egy kis sarkot hagyva átfestetlenül. Ebben az időben készíti el sokat ígérő fotómappáját A robolás perspektívái címmel, majd új utakat keresve csukott szemmel vakfestményeket hoz létre. 1953-ban és 1954-ben keletkeznek első önarckép-átrajzolásai: a pályaudvari automata fotófülkében készít magáról felvételeket, hogy azután a már eleve erős érzelmeket tükröző grimaszokat utólagos belerajzolással fokozza a végletekig. Ugyanígy rajzolt át később a saját és mások testéről készült, olykor extrém pózokat mutató egész alakos fényképeket, majd sorra vette mindazokat a képfajtákat, amelyek hatással voltak rá: Messerschmidt karakterfejeiről készült fotókat, Van Gogh önarcképeit, Goya rajzainak reprodukcióit, hiroshimai dokumentumfényképeket, halotti maszkokat és hullákról készült felvételeket. Attól sem riadt vissza, különösen kezdetben, hogy más festők és saját műveit monokróm festékréteggel borítsa be, mintegy előlegezve azt, amit később a tanítványa művelt az ő festményeivel. De Rainer ezt nem lopva csinálta, mint a kissé zavarodott diák, hanem olyannyira nyilvánosan, hogy maguk a művésztársak szaladtak utána és ajánlották fel képeiket egy jó kis átfestésre – élükön Vedovával, Mathieu-vel és Vasarelyvel. Rainer egyszer tizenöt különböző méretű monokrómra átfestett képből keresztet formázott, ami egészében azért nem maradt fenn, mert közülük néhányat később kidobott vagy megsemmisített.
Csakhamar elkezdi azután pszichés betegek rajzait és festményeit gyűjteni, sőt maga is a pokol tornácáig jut el: egyre merészebben kísérletezik nemcsak az alkohol, hanem különböző hallucinogén kábítószerek hatásával is (LSD, psilocybin), amit azzal indokol, hogy ilyen állapotban jelent meg az arcán sok mondanivaló a saját maga számára. „Csupa új, ismeretlen ember, akik bennem lesben állnak, de akiket izmaim megmintázni nem voltak képesek” – írja Rainer erről az időszakról, majd arról értekezik, hogy művészet számára a „bennünk rejlő sok lehetséges és lehetetlen ember keresése”.
Első hallásra hajlamosak vagyunk úgy képzelni, hogy e sok lehetséges és lehetetlen ember elképzelhetetlenül nagy tömeg, akkora, hogy el sem férne ezen a nyavalyás kis bolygón, amelyen már különben is kezdünk tolongni. Hiszen nemcsak az élők, hanem a holtak, nemcsak a valóságos, hanem a virtuális, a képzeletbeli, a mesebeli lények is közéjük tartoznak. Fel sem lehet sorolni azoknak a nevét, akik épp Bécsből kürtölték világgá, hogy ez az irdatlan tömeg egyáltalán nem is foglal el helyet, hiszen otthona az emberi lélek vagy a psziché. De hogy férnek el ott ilyen sokan? – kérdezték és kérdezik még ma is sokan. S ez az, amire ember fia értelmes választ még nem adott. De valahogy mégiscsak el kell férniük, mert különben nem tudom mi a csudával lehetne megmagyarázni, hogy miután Schiele, Kokoschka, majd a nyomdokukban haladva Rainer nagy nehezen előcsalogatta őket, senki sem csodálkozik rajtuk. Egyesek rajongnak értük, mások megijednek tőlük, van, aki hozsannázik, s van, aki rendőrért vagy elmeorvosért kiált, de senki sem érzi úgy, hogy e sok lehetséges és lehetetlen embert ne ismerné valahonnan.
A cikk lejjebb folytatódik.