Bővebb életrajz
1957-ben telepedett le Franciaországban, a Lille közelében fekvő Wattignies-ben él. A lille-i Ecole des Beaux Arts-on díszítőművészetet tanult, itt szerzett diplomát 1961-ben. Mestere Marc Perrin volt. 1960–1965 között készült kárpitkartonjait még hímzéssel valósította meg, mert ez a technika egyszerű és olcsó volt. 1967-ben került sor első szövött falikárpitjának kivitelezésére, és terveit éveken keresztül felesége, az Académie de Tournai textil szakán végzett Chantal Rapaich valósította meg. A közös munkából született alkotásokat 1977-ben Saint-Quentin-ben, a Galerie Waendendries-ben állították ki.
Rapaich megismerkedése 1975-ben Pierre Daquinnel, az Atelier Saint-Cyr vezetőjével fordulópontot hozott a kivitelezésben. A tervei alapján készülő szőnyegek nagy részét ezután a saint-cyri műhelyben szőtték, miközben kifejezési formája felszabadultabbá vált, és az addigi figurális ábrázolás mellett megjelentek a kollázstechnikával készült, előre megfestett papírlapok szabálytalan tépésdarabjaiból összeállított absztrakt kompozíciók is. Kollázsai, bár szőnyegtervnek készültek, fegyelmezett, de nem szigorú szerkesztésű, harmonikusan illeszkedő élénk színekből létrejött önálló művek. Ezekből a nagy foltokból épülő kompozíciókból mutatott be két gobelint 1982-ben a Műcsarnokban rendezett Tisztelet a szülőföldnek című kiállításon. 1981-ben Párizs akkoriban legrangosabb falikárpittal foglalkozó galériájában, a Galerie La Demeure-ben volt egyéni kiállítása. Egyik jelentős műve, az ugyancsak a hetvenes évek második feléből származó Liszt Ferenc a senlisi Cziffra-alapítvány Liszt Ferenc-auditóriumát díszíti.
Az 1990-es évek elejétől képein újra megjelent a figurális ábrázolás: a nonfiguratív háttéren régi fotórészleteket helyez el. Racine – Radnóti Miklós emlékére című faliszőnyege jól példázza, hogy Rapaich számára nem létezik a figuratív és absztrakt művészet közötti választás kényszere: a középpont férfiportréját absztrakt elemek veszik körül, míg a szőnyeg négy sarkában négy betű (Abda) olvasható. Rapaichot erős szálak fűzik szülőföldjéhez, annak történelméhez, kultúrájához, azon belül is leginkább irodalmához, amelyet kiválóan ismer. Ezt a szoros érzelmi kapcsolatot az alkotásoknak adott magyar vonatkozású címekben (Attila, 1978; Pannónia, 1978; Corvina, 1980) és témákban (Gyökér, 1944–1994; az 1956-os eseményekre emlékező Amnézia, 1995) is kifejezésre juttatja. 1996-ban készült munkája, a Radnóti Miklós versére utaló Sem emlék, sem varázslat valójában személyes múltjának feldolgozása.
A 2001 márciusában Budapesten rendezett Kárpit című nemzetközi textilkiállítás meghívott művészeként a francia állami tulajdonban lévő, eddigi legnagyobb méretű (14 m2) Elégia című alkotásával szerepelt. 1991-ben Wattignies-ban a Centre Culturelben volt jelentős egyéni kiállítása, 2003-ban pedig a senlisi Biennale International de l’Art Contemporain meghívott vendégeként retrospektív kiállításon mutatta be negyvenéves művészi tevékenységének termését. Számos csoportos tárlaton is részt vett, így 1978 óta többször a párizsi Salon Comparaisonon, 1982-ben a Magie de la Tapisserie (A falikárpit varázsa) vándorkiállításon Tokióban és még tizenhárom japán városban; 1991-születésének 100. évfordulója tiszteletére rendezett kiállításon a Vigadó Galériában, 1981 óta a Biennale ARELIS de Tapisseries-n vagy 1994 óta a beauvais-i Biennale Internationale de la Tapisserie-n. Munkásságának új fejezetét nyitotta meg néhány évvel ezelőtt egy elveszettnek hitt és váratlanul előkerült filmtekercs, amelyet Rapaich 1956 októberének két utolsó napján készített. A fotók egyikén a betört üvegű, kihalt EMKE kávéház mélyén egy kalaposférfi újságot olvas. Ezt a jelenetet dolgozta fel, elemezte szóban és képben tizenegy darabbólálló, néhány soros szöveggel kísért rajzsorozatában, és az öt pannóból álló EMKE-oltár ban.Rapaich Richárd egyik fémplasztikája 1989 óta a lille-i metró Grand Palais megállójánakelőcsarnokát díszíti.
A cikk lejjebb folytatódik.