A Klebelsberg Kunó kultuszminiszter által létrehozott Collegium Hungaricumok közül 1928-ban a római Magyar Akadémia kurátorává Gerevich Tibor művészettörténészt nevezték ki, aki a korábbi egyéni művészeti ösztöndíjak rendszere helyett egységes koncepció alapján nagyobb létszámú „évfolyamokat” válogatott össze, amelyeknek résztvevői legalább egy évet töltöttek Olaszországban. Elképzelése szerint a fiatal magyar nemzedék számára az itáliai művészeti törekvések szolgálhattak korszerű, követendő példával. Az első évfolyam tagjai különböző művészi előélettel érkeztek Rómába, ahol más-más hatások érték őket. Míg a Szőnyi-kör Árkádia-festészetének képviselőit (Szőnyi István, Aba-Novák Vilmos, Patkó Károly) kevésbé érintette meg a kortárs olasz művészet, addig Molnár C. Pál, Kontuly Béla és Medveczky Jenő festészetében erősen érződik az itáliai novecento reneszánszot idéző neoklasszicizmusának inspirációja. A szobrászatban a klasszicizálás (Pátzay Pál, Jálics Ernő) mellett archaizáló tendenciák érvényesültek (Vilt Tibor, Mészáros László), és fokozatosan előtérbe került a népi témák ábrázolása, nemcsak a szobrászat (Borbereki Kovács Zoltán), hanem mind a festészet (Aba-Novák), mind a grafika műfajában (Buday György). A harmincas évektől mások is követték ezt az olasz igazodású neoklasszicizmust (pl. Ohmann Béla), a szentendrei művésztelepen többen hasonló stílusban alkottak, páran közülük később kijutottak Rómába (pl. Jeges Ernő). Az ösztöndíjasok különböző művészcsoportokhoz tartoztak (pl. Szinyei Társaság, KUT), és a Rómát megjárt művészek közül néhányan később más területeken, így például a formatervezés (Dózsa Farkas András) vagy a műtárgyrestaurálás (Kákay Szabó György) terén játszottak kiemelkedő szerepet. Az első évfolyamok ösztöndíjasai először külföldi kiállításokon mutatkoztak be: az 1930-as Velencei Biennálén és az 1931-es padovai Szent Antal emlékkiállításon nagy sikert arattak. 1931-ben került sor első hazai szereplésükre a Nemzeti Szalonban, 1933-ban pedig az időközben elhunyt Klebelsberg Kunó emlékére rendezett kiállításon két különtermet kaptak. A Gerevich által elképzelt homogén összkép kialakítására a Rómában 1934-ben megrendezett II. Arte Sacra (Nemzetközi Egyházművészeti Kiállítás) kínált jó alkalmat. A külföldi elismerések ellenére a római ösztöndíjasok művészete Magyarországon túl modernnek számított. A művészeket az állam kezdetben a vásárlásokon túl nem támogatta, csak később juttatta őket reprezentatív feladatokhoz (párizsi világkiállítás pannói, 1937). Nagyobb megbízásokkal elsőként a katolikus egyház látta el őket, ezek közül a legjelentősebb az 1933-ban felszentelt, heves vitákat kiváltó városmajori templom, amelynek minden részét (épület, üvegablakok, szobrok, oltárképek) római ösztöndíjasok készítették (Árkay Bertalan, Sztehló Lili, Pátzay Pál, Molnár C. Pál). A későbbi évfolyamok résztvevői is felléptek közösen (Újabb római magyar művészek kiállítása, 1936), az ösztöndíj első korszaka azonban időközben lezárult: 1935-ben a kurátori funkció megszüntetésével véget ért Gerevich Tibor meghatározó szerepe. A római ösztöndíjasok sora tovább folytatódott, ugyanakkor a ~ megjelölés a résztvevő művészektől függetlenül egyre inkább egy – elsősorban vallásos tárgyú műveket felvonultató – itáliai igazodású neoklasszicista stílustörekvés megnevezésévé vált.
P. Szűcs J.: A római iskola, Budapest, 1987 • Zwickl A.: La „Scuola di Roma” – borsisti ungheresi a Roma. In: La Scuola Romana: Artisti ungheresi a Roma negli anni Trenta (kat.), Galleria Nazionale d’Arte Moderna, Róma, 1998. 15–32. • Zwickl A.: A korszerű reprezentáció kísérlete – a római iskola. In: Andrási G.–Pataki G.–Szücs Gy.–Zwickl A.: Magyar képzőművészet a 20. században, Budapest, 1999. 96–101.
A cikk lejjebb folytatódik.