Gyerekkorától kezdve festőnek készült. Az érettségi után Aba Novák Vilmos mellett tanult, és részt vett a jászszentandrási és szegedi freskók készítésében. Festészete ebben az időben, színeiben, képszerkesztésében és témaválasztásában egyaránt a magyar festészeti hagyományokra épült. A Tamás Galériában rendezett első egyéni kiállítása nem várt sikert hozott: elismerő kritikák jelentek meg róla, több képét megvették, a Szépművészeti Múzeum is vásárolt tőle. Egy zeneakadémiai Bartók-hangverseny ébresztette rá arra, hogy festészete nem felel meg saját korának, és ennek következményeként 1938-ban barátjával, a szobrász Barta Lajossal Párizsba utazott. Beiratkozott az École de Louvre-ba. Megismerkedett Picassóval, Max Ernsttel, Giacomettivel, Viera da Silvával, életreszóló barátságot kötött Szenes Árpáddal és Étienne Hajduval. Festészete gyökeres változáson ment keresztül. Színei élénkebbé váltak, fontos szerephez jutott a meleg árnyalatú piros. Eltávolodott a realizmustól, a formák leegyszerűsödtek, szögletessé váltak, eltűntek a részletek, bár a tárgyak, alakok felismerhetőek, ábrázolásmódja az absztrakcióhoz közeledett (Ketten egyedül, 1939; Almaágy, 1942). Megszülettek első szürrealista képei (Császár a trónon, 1939-40; Az Igaz királya, 1942; Tengeri emlék, 1942), amelyeket Budapestre történt visszatérése után, 1943-ban az Alkotás Művészházban állított ki. A magyar festészetben újat hozó képeit csak szűk körben értették meg. Ennek ellenére a háború után is ebben a szellemben dolgozott tovább. Olyan jelentős műveket alkotott, mint a Karinthy-novella ihlette Kacsapecsenye (1946), amely 1958-ban a brüsszeli Világkiállítás francia pavilonjában a francia kortárs festészetet képviselte. Az Európai Iskola tagjaként rendszeresen vett részt csoportos kiállításokon. 1948 után, a tiltás évei alatt a Bábszövetségnek dolgozott és könyvillusztrációkat készített, csak titokban festhetett, kiállításra nem volt lehetősége. 1956-ban elhagyta Magyarországot, és végleg Párizsban telepedett le. 1979-től haláláig a Bateau Lavoir-ban lakott. Első párizsi kiállításához André Breton ír bevezetőt. 1964-ben elnyerte a szürrealisták legrangosabb elismerését, a Copley-díjat. A 60-as évektől kezdve mozaikszerűen szerkesztett, színgazdag festményein olyan világot teremtett, amelyben minden lehetségessé és egyidejűvé válik. Ötven évvel utolsó magyarországi kiállítása után, 1998-ban a Műcsarnokban rendeztek életműkiállítást alkotásaiból.
Irodalom
MEZEI A.: Bevezető ~ és Barta Lajos kiállításához (kat., Az Európai Iskola XXXI. kiállítása, 1948)
BRETON, A.: Le Surréalisme et la Peinture, Párizs, 1965
HENRY, M.: Antologia Grafica del Surrealismo, Gabriele Mazzota Ed., 1972
Dictionnaire général du Surréalisme et ses environs, P. U. F. Ed., 1982
CSERBA J.: Rozsda és bronz, Új Művészet, 1995/5.
ROSENBERG, D.: ~ (kat., 1998)
PASSUTH K.-KÉSZMAN J.: Françoise Gilot és ~ (kat. bev., Várfok Galéria, 2000)
CZÉRE A.: Grafikai retrospektív kiállítás. (kat., bev. tan., Szépművészeti Múzeum, Budapest, 2001).
Bővebb életrajz
Jómódú családban, gondtalan, szeretetteljes légkörben nevelkedett. Szüleihez erősen kötődött; édesapja öngyilkosságát és édesanyja deportálását élete végéig nem tudta feldolgozni, és ez erősen kihatott festészetére is. Gyerekkorától kezdve festőnek készült. „Gyerekkoromban jobban szerettem a festett tájképet, mint a valódit.” Az érettségi után Aba-Novák Vilmos mellett tanult, és részt vett a jászszentandrási és szegedi freskók kivitelezésében. Huszonegy éves volt, amikor édesapja öngyilkos lett. Aba-Novák, hogy segítsen átvészelnie a tragédiát, elküldte őt dolgozni a szolnoki művésztelepre. Festészete ebben az időben – színeiben, képszerkesztésében és témaválasztásában egyaránt – a magyar festészeti hagyományokra épült.
A Tamás Galériában 1936-ban rendezett első egyéni kiállítása nem várt sikert hozott: elismerő kritikák jelentek meg róla, több képét megvették, és a Szépművészeti Múzeum is vásárolt tőle. 1937-ben a KUT Nemzeti Szalonban rendezett kiállításán, emlékei szerint, Kazlak című képével szerepelt. Egy zeneakadémiai Bartók-hangverseny ébresztette rá arra, hogy festészete nem felel meg saját korának, és ennek következményeként 1938-ban barátjával, Barta Lajossal Párizsba utazott. A Café Flore-ban egyszerre ismerkedett meg Picassóval és Giacomettivel, majd más alkalommal Max Ernsttel, Vieira da Silvával, és életre szóló barátságot kötött Françoise Gilotval, Szenes Árpáddal és Hajdú Istvánnal (Etienne Hajdu). „Picassóval csak néhányszor volt alkalmam találkozni, és az a vágyam, hogy meghívjon műtermébe, sohasem teljesült, Giacomettivel viszont tartós barátságba kerültem.” Matisse-ra így emlékezett vissza: „Matisse a Dôme-ban üldögélt rendszeresen… Ha meglátott a kávéházba belépni, mindig odaintett magához, és hosszasan elbeszélgetett velem. Érdeklődött, hogy min dolgozom, beszélgettünk közös modellünkről, a magyar Vilmáról, de a beszélgetés mindig úgy folyt, hogy én álltam, ő ült. Sohasem hívott meg az asztalához.”
Rozsda Párizsban az Académie Ransont látogatta. Festészete gyökeres változáson ment keresztül. Színei élénkebbé váltak, fontos szerephez jutott a meleg árnyalatú piros. Eltávolodott a realizmustól, a formák leegyszerűsödtek, szögletessé váltak, eltűntek a részletek, és bár a tárgyak, alakok felismerhetőek maradtak, ábrázolásmódja az absztrakcióhoz közeledett. Megszülettek az első szürrealista képek, amelyeket a Párizs német megszállása elől Budapestre menekülő Rozsda 1943-ban az Alkotás Művészházban állított ki. A magyar festészetben újat hozó képei csak szűk körben találtak megértésre. A kiállítást követően viszontagságos hónapok vártak rá, és a háború utolsó napjait – szökött munkaszolgálatosként – egy óvóhelyen vészelte át Újpesten. Ez alatt az idő alatt több rajzot készített az újpesti Víztoronyról. A kedvezőtlen fogadtatás ellenére a háború után is Párizsból hozott szellemben dolgozott tovább, és olyan jelentős műveket alkotott, mint a Karinthy-novella ihlette Kacsapecsenye (1946), amely azután 1958-ban, a brüsszeli Világkiállítás francia pavilonjában a francia kortárs festészetet képviselte.
Az Európai Iskola tagjaként rendszeresen részt vett a csoportos kiállításokon. 1948 után, a tiltás évei alatt az Ifjúsági Könyvkiadónak készített illusztrációkat, és akárcsak Bálint Endre és Korniss Dezső, ő is dolgozott a Bábművész Szövetségnek. Ebben az időszakban csak magának festhetett, kiállításra nem volt lehetősége, festékhez, vászonhoz csak nehezen tudott hozzájutni. 1956-ban még részt vett a Hetekfélhivatalos kiállításán Esztergomban, majd röviddel ezután elhagyta Magyarországot. Bécsben a menekülteket fogadó bizottság müncheni tanári állást ajánlott fel neki, de azt ezzel utasította vissza: „Két okból nem akarok Németországba menni: egyrészt a második világháborúban történtek miatt, másrészt, mert német nevelőnőm volt.” Françoise Gilot segítségével sikerült Párizsban jutnia, és ott végleg letelepedett. Hat hónapig a francia állam pénzén szállodában lakott, majd közel egy éven át Anton Prinner lakásában, a rue Pernetyben.
Ez alatt az idő alatt képeit Hajdú István őrizte. 1957-ben a Galerie Fürstenbergben rendezte első párizsi kiállítását, amelyhez André Breton írt előszót. 1958 végétől néhány hónapot Vallauris-ban töltött, és jó kereseti lehetőséget nyújtó, művészi érték nélküli kerámiákat készített megrendelésre. 1961-ben a milánói Galleria Schwarz André Breton közreműködésével bemutatótrendezett a nemzetközi szürrealizmus képviselőinek alkotásaiból, amelyen Rozsdának több képe is szerepelt. 1964-ben megkapta a Copley-díjat, ami nemcsak a vele járó pénzjutalom és a New York-i utazás elnyerése miatt jelentett számára sokat, hanem főleg azért, mert a díjat odaítélő zsűriben olyanok vettek részt, mint Marcel Duchamp, Man Ray, Matta, Hans Arp, Max Ernst és a zeneszerző Darius Milhaud. 1966-ban Clevelandben az International Galleryben, 1970-ben Brüsszelben volt nagy sikerű kiállítása. 1972-ben meghívást kapott a szürrealizmus születésének 50. évfordulójára rendezett Surréalisme 1922–1972 kiállításra Münchenbe. André Breton mellett Rozsda támogatói közé tartozott Alix de Rothschild, Arturo Schwarzés Françoise Gilot is.
A hatvanas évektől kezdve mozaikszerűen szerkesztett, színgazdag festményein olyan világot teremtett, amelyben minden lehetségessé és egyidejűvé vált. Míg a festők legnagyobb részénél a rajzok alapján készülnek a festmények, addig Rozsdánál ez nemegyszer fordítva történt, és egyes festményeiből rajzok születtek. Amikor szemére vetették, hogy sok a befejezetlen képe, rajza, azt válaszolta: „Nem azért festek, hogy befejezzek egy képet, hanem azért, hogy megoldjak egy problémát.” Legtöbb alkotásán évekig dolgozott, rajzait, festményeit újra és újra elővette, átalakította. 1979-től haláláig a Bateau-Lavoirban lakott. Ötven évvel utolsó magyarországi egyéni tárlata után, 1998-ban került sor életmű-kiállítására a Műcsarnokban. 2000-ben a székesfehérvári Szent István Király Múzeum emlékkiállítással tisztelgett emléke előtt, 2001-ben a Szépművészeti Múzeum a rajzait, 2004-ben a Mai Manó Múzeum a fotóit mutatta be. A Várfok Galéria is többször rendezett kiállítást műveiből.
Egyéni kiállítások
Egyéni kiállítások
1936 • Tamás Galéria, Budapest
1938, 1939 • Rue Schoelcher, Párizs
1943 • Alkotás Művészház, Budapest
1948 • Művész Galéria, Budapest
1957, 1963, 1965 • Galerie Fürstenberg, Párizs
1966 • International Gallery, Cleveland
1970 • Brüsszel
1977 • The Vincent Mann Gallery, New Orleans
1981 • Galerie Jansen, Párizs
1982 • Galerie Jaqueline Schotland, Bázel
1983 • Mobilier National, Párizs
1984, 1998, 1999 • Bateau-Lavoir, Párizs
1991 • Galerie Maguy-Marraine, Lyon
1998 • Műcsarnok, Budapest (kat.)
1999 • XO Galéria, Budapest
2000 • Várfok Galéria, Budapest (kat.) • Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár
2001 • ~ grafikái, Szépművészeti Múzeum, Budapest
2003 • Várfok Galéria, Budapest
2004 • Egy fényképező festő – ~ fotográfiái, Mai Manó Ház, Budapest • Francia kapcsolat, Várfok Galéria, Budapest • Római Magyar Akadémia, Róma
2005 • Szuperpozíciók, Vintage Galéria, Budapest • Várfok Galéria, Budapest
2006 • Emléknyomok, Centrális Galéria, Budapest • Visszatérő képek ~ retrospektív kiállítása, Kossuth Filmszínház, Mohács
2007 • Új rajzok, Várfok Galéria, Budapest.
Válogatott csoportos kiállítások
Válogatott csoportos kiállítások
1945-1948-ig rendszeresen részt vett az Európai Iskola kiállításain.
1954 • Pintores húngaros contemporáneos, Buenos Aires
1956 • Hetek kiállítása, Esztergom
1957 • Salon Comparaison, Salon de Mai, Párizs • Artistas europeos contemporáneos, Buenos Aires
1959 • Jüngere Maler der Gegenwart, Künstlerhaus, Bécs
1960 • Antagonisme, Musée des Arts Décoratifs, Párizs
1961 • Exposition Internationale du Surréalisme, G. Schwartz, Milánó
1971 • Der Geist der Surrealismus, Galerie Baukunst, Köln
1972 • Surréalisme 1922-1942, München-Párizs
1982 • Tisztelet a szülőföldnek. Külföldön élő magyar származású művészek II. kiállítása, Műcsarnok, Budapest
1989 • I Surrealisti, Milánó
1990 • Die Surrealisten, Schirn Kunsthalle, Frankfurt
1991 • André Breton, Pompidou Központ, Párizs.
Művek közgyűjteményekben
Művek közgyűjteményekben
Fővárosi Képtár, Budapest
G. Nazionale d’Arte Moderna, Róma
Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár
M. de Jerusalem, Jeruzsálem
Musée d’Art Moderne de la Ville de Paris, Párizs
Musée d’Art Moderne de Saint Étienne, Saint Étienne
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest
Mobilier National, Párizs
M. Sztuki, Łódż
Pompidou Központ, Párizs
Szépművészeti Múzeum, Budapest.