1947-ben a Magyar Képzőművészeti Főiskola rajztanár szakán végzett, 1956-ig tanított. 1995-ben Kossuth-díjat kapott. Nagyon sok műfajt művel, dolgozik festékkel, textillel, fával, fémmel. Rajzol és szerkeszt, farag és épít, gyúr, varr és ragaszt, felhasználja a mézesbábok öntőformáit. Festő, rajzoló, textilszobor- és bábkészítő, fazekas, asztalos, esztergályos. Mester és művész egy személyben. Háromlépcsős folyamatban gondolkozik és dolgozik: rajzban tervez, majd fest, szobrot készít, „formába önt”, mindig a végső plasztikai megoldást keresi. Ami állandó és mégis játékosan változékony megjelenésű ~ művészetében, az a gyermekkori emlékek által meghatározott népi mesterségek iránti tiszteletet kifejező motívumkincs, a tárgyi folklór formakészlete, amely már-már kézjegyként ismétlődik munkáin. Lovas huszárok, betyárok, szegénylegények cifra szűr mentéje, piros csákója, fekete csizmája, az önálló életet élő zsinórdíszek és mézeskalács bábok, a kiskocsik a gyermekkori vásárok, búcsúk színes forgatagába vezetnek vissza. A felismerhető motívumokat aztán felváltják a vastagon felhordott felületbe karcolt jelek, vonalhálózatok, amelyek a játszó gyermek homokba rajzolt ábráit, a pásztorember fába vésett üzeneteit, az ősember barlang falába rótt mágikus jeleneteit idézik meg. A hatvanas években főként a formákkal való játék érdekelte, a festmények felülete egyre gazdagodott: a táblaképek (amelyek időlegesen felváltják a vásznakat) felületén applikációk jelentek meg, vagy lemállasztott rétegek hagyták maguk után hiányukat, motívumok nélküli ősformák, archetipikus képzetek bukkantak fel művészetében. Textilszobrai, amelyekkel új műfajt teremtett, ugyanazzal az automatikus, expresszív–szürrealista módszerrel készülnek, mint festményei. A hagyományosan a népművészetben alkalmazott anyag, a filc lehetőséget ad a népi formakincs felelevenítésére, amely a művész különös szürrealista átiratában jelentkezik (Posztókotlós). Meglepő kultusz-szobrot, a művészet bálványát alkotja meg a „teremtő kéz”-nek tisztelegve. Ezután váratlanul visszatér a puritán képi és formai rendbe, majd nemsokára tépett, gyűrt, vágott, csorgatott, repedezni hagyott, szenvedélyesen vonagló képi felületeket teremt. Játékossága nem csak művészeti produktumokat segített létrehozni: ~ készít apró gyermekjátékokat, térstruktúra-tereket, mászókákat is, báb- és díszletterveket is (pl.: Tersánszky Józsi Jenő: A varázshegedű, Bábszínház). Több szobra áll közterületen (Dorottyás kocsi, Vörösmarty úti lakótelep; Berlinerkendős öregasszony; Csikóhuszár, Szoborpark, Dunaújváros). Írása jelent meg többek között Meditáció Barcsay művészetéről (Új Auróra, 1984/2.), Hommage à Huszárik Zoltán (ÉS, 1986. máj. 23.), Váradi Zoltán fotói (Új Auróra, 1987/1.), Építészet és textilművészet, Csete György építész, Csete Ildikó textilművész (Új Auróra, 1987/2.), Kézkivirágzások (Budapest, 1997) címmel.
Solymár I.: Schéner Mihályról kiállítása ürügyén, Budapest, 1972 • Frank J.: Schéner Mihály. In: Szóra bírt műtermek, Budapest, 1975 • Szamosi F.: Schéner Mihály (kismonográfia), Budapest, 1978 • Rozgonyi I.: Hosszú út a játszótérig. Beszélgetés a művésszel, Művészet, 1980/5.
A cikk lejjebb folytatódik.