Késő barokk német freskó- és táblaképfestő, rajzoló és rézkarcoló. Asztalos fia, 1744-től 1753-ig látogatta a bécsi Képzőművészeti Akadémiát. 1752-ben Jób-képével második díjat nyert a festészeti pályázaton. 1754-ben Augsburgba költözött, az ottani akadémia tanára lett, és grafikai sokszorosítás céljára apró színes vagy grisaille-képeket festett (pl.: Az alkimista, Budapest, Szépművészeti Múzeum). Néhány nagyszabású freskó (Zwiefalten, bencés templom, 1758; Seekirch, 1760) és oltárképek mellett az Augsburgban honos homlokzatfestés műfajában is alkotott. 1764-től ismét Bécsben élt, és 1767-ig Martin van Meytens munkatársaként közreműködött Schönbrunn dekorációjában (Bécs, Kunsthistorisches Museum). 1772–75 között Maria Langegg plébániatemploma mellékoltárképeit és a bécsi Lichtentaler templom karzat alatti mennyezetfreskóját festette. Késői főműve az egri líceum dísztermének mennyezetképe, a tervezett egyetem tudományszakjait korhű jelenetekkel bemutató, derűs Négy fakultás-freskó, amelyen Eszterházy Károly püspök részletes programja alapján, fia segédletével dolgozott 1780-tól 1782-ig. Utolsó monumentális műveit a burgenlandi Ruszt és Lók plébániatemploma őrzi (Szentháromság-főoltárfreskó és két mellékoltárkép, 1798; Mária mennybevitele-főoltárkép, 1800, változata: Budapest, Szépművészeti Múzeum). A nemzedékére jellemző Troger-hatás mellett a délnémet freskófestők, Maulbertsch és a németalföldi zsánerfestészet befolyásolták expresszív stílusát, amely végül a korai klasszicizmus vívmányait is befogadta.
Betka Matsche-von Wicht: Franz Sigrist, 1727–1803: Ein Maler des 18. Jahrhunderts, Weissenhorn, 1977.
A cikk lejjebb folytatódik.