A román származású objektművész 1942-ben települt át Svájcba, ahol később táncosként és rendezőként dolgozott, majd 1959-ben Párizsban talált új otthonra. 1960-ban már ott volt az újrealista csoport alkotói között, s ebből az évből valók úgynevezett „csapdaképei” is. Az eljárás lényege, hogy a művész közönséges ebédlőasztalon előállt véletlenszerű elrendezést rögzített, aminek a szutykos abrosz, az evőeszközök és ételmaradékok éppúgy részei lehetnek, mint a hamutartó és a félig elszívott cigaretta. Spoerri az efféle talált (és nem egyedül létrehozott vagy megrendezett) mindennapi szituációkat ragasztó, lakk és egyéb kötőanyagok segítségével fixálta, majd falra rögzítve állította ki. Az asztalfelület látványát tehát olyan nézőpontból mutatta, amelyből nem szokás látni (ahhoz optimális esetben a mennyezeten kellene tartózkodni), másrészt pedig a banális tárgyegyüttest a régi nemes művészet légkörével is felruházta, hiszen például a múzeum falára akasztva az egész bizonyos értelemben táblaképként, legalábbis domborműként hat.
Spoerri művészetének hívószava a továbbiakban is a véletlen és a banalitás maradt, illetve annak a nagyon nehezen meghatározható választóvonalnak a keresése (vagy épp eltörlése), ami a művészetet a közönséges mindennapi jelenségektől elválasztja. Jellegzetes példa az a koffere, amit 1961-ben egy kölni galériában tett közszemlére, a látogatókra bízva, hogy a tároló alkalmatosság tartalmát tetszés szerint ki- és bepakolják; vagy Anekdotikus topográfia című 1962-es párizsi kiállítása, akol véletlenszerűen kiválasztott tárgyakat helyezett el egy felületen, s egy-egy cédulán mindegyikhez anekdotát társított. Egy koppenhágai tárlata alkalmából, melyen romlandó ételeket állított ki, nagyon is konkrétan tette fel egész művészete tulajdonképpeni alapkérdését: „Vajon attól, hogy a paradicsomot művészetté avatjuk, megszűnik-e paradicsom lenni?”
Spoerri 1968-ban Düsseldorfban éttermet nyitott és Eat art (ételművészet) címmel publikációt jelentetett meg, melyben – akárcsak műveiben – játékos-ironikus módon elevenítette fel a dadaistáknak a művészet és az élet azonosságáról vallott elképzeléseit.