Az I. világháború alatt eltöltött katonai szolgálata során ismerkedett meg Bokros Birman Dezsővel, aki érdeklődését a modern művészetek felé irányította. A háború után Rippl-Rónai József szabadiskolájába iratkozott be, tanára volt Iványi-Grünwald Béla és Kernstok Károly is. 1919-ben a kecskeméti művésztelepen fiatal festőtársaival – többek között Derkovits Gyulával, Kmetty Jánossal és Novotny Emil Róberttel – dolgozott együtt. Hogy az ennivalóra valót megkeresse, nappal a földeken kapált, éjjel festett. A nehéz munka közben szerzett súlyos betegség visszatérésre kényszerítette Budapestre, ahol két barátjával együtt egy Városmajor utcai üzlethelyiségbe költözött. Az ekkoriban megismert új baráttal, Beöthy Istvánnal közösen a buddhizmust és a keleti művészeteket tanulmányozta. Egy 1922-ben meghirdetett pályázaton absztrakt képekkel vett részt, ugyanakkor a szintén 1922-ben készült Két nővér vagy a Harkányi ablak (1922-23) a századfordulói magyar festészet hagyományait, mesterei hatását tükrözik, de még az 1930-ban készített Önarcképe is inkább Berény és Szőnyi stílusához áll közelebb, mint francia kortársaiéhoz. 1924-ben először Németországba utazott, ahol megismerkedett Kandinszkij és Klee munkáival, majd útját folytatva, Olaszországban Giotto és Piero della Francesca tettek rá mély benyomást. 1925-ben érkezett Párizsba. Hónapokon keresztül nagy szegénységben, az éjszakai mulatók, montmartre-i kávéházak vendégeiről készített karikatúráinak eladásából élt. Közben a Grande Chaumière Akadémián folytatta tanulmányait, ahol 1929-ben megismerkedett a portugál Maria Elena Vieira da Silvával. 1930-ban házasságot kötöttek, és még ugyanabban az évben ellátogattak a nagybányai művésztelepre. A házasság ~ rendszertelen életmódjának végét jelentette, míg Vieira da Silva művészete az ő útmutatásai mellett teljesedett ki. 1930-ban Étienne Hajdu, Estève és Pignon társaságában gyakran vett részt az Amis du Monde fiatal baloldali művészeket tömörítő csoport kávéházi találkozóin. 1931-ben felesége révén kapcsolatba került a William Hayter által vezetett Atelier 17-tel, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a 30-as években készült festményei a szürrealizmus jegyében születtek (A pár, 1933; Gyerek papírsárkánnyal, 1936; Körhinta, 1936). E korszakának egyik legjelentősebb alkotásában, A tehén és az oroszlán (1934-35) címűben egyik elemzője kétféle jelentést vél felfedezni: az egymásba fonódó két állat látványa az erősebb győzelmét sugallja a gyengébb felett, de a kép úgy is értelmezhető, hogy a ragadozó és zsákmánya békésen átölelik egymást. A 30-as évek második felének ugyancsak szürrealista festményei már egyértelműen pesszimista hangulatot tükröznek, mélytónusú színeikkel, beszédes címükkel, a háború közeledését érző, borúlátó festő alkotásai (Fekete harsona, 1937; Utolsó harc, 1938). 1939-ben a házaspár elhagyta Párizst, pártfogójukra és galériásukra, Jeanne Bucher-re bízva boulevard St. Jacques-i műtermüket a hátrahagyott képekkel együtt. Több hónapi lisszaboni tartózkodás után, 1940-ben Brazíliába költöztek. Egy ideig Rio de Janeiróban éltek, majd Santa Terezában telepedtek le. A brazíliai évek alatt főleg természethű képeket, portrékat festett (Coleçăo Cantos de Mundo, ed. Leitura, 1944) és könyvillusztrációkat készített. Sylvestre néven festőiskolát alapított, amely rövid idő alatt festők, szobrászok, zenészek, írók és költők kedvelt találkozóhelyévé vált. Párizsba történt visszatérése után, 1947-től kezdett dolgozni egyik legjelentősebb sorozatának, a Bankettnek geometrikus és organikus formákból, ismétlődő motívumokból álló, különféle technikával (akvarell, gouache, olaj, pasztell, kréta) létrehozott darabjain. 1949-ben a francia állam megvásárolta egy festményét (L’atelier, 1948), amelyet az évek során több állami vásárlás is követett. Az 50-es évek második felétől kifejezésmódja alapvetően megváltozott, letisztult. Az elsősorban természet által inspirált, de a valóságon felülemelkedő tájképein különös jelentőséget kapott a vertikális és horizontális viszonya: a hosszanti festmények vízszintesen és a fekvő képek függőlegesen rendezett sávjai a távolba vezetik a tekintetet. Színskálája néhány olyan halvány színre, többnyire fehérre, szürkére, okkersárgára és világoskékre korlátozódott, amely által légiesen könnyed kompozíciói inkább éteri tüneménynek hatnak, mint földi jelenségnek (L’Eclipse, 1962; Flux és reflux, 1965-72; „Les sables”, 1978; A Mont Saint-Michel közelében, 1980). Több évtizedes pályája során számtalan jelentős portrét, festményt és rajzot készített állandó modelljéről, feleségéről (Marie-Hélène III, 1939; En peignant, 1946; Marie-Hélène au fauteuil, 1947; Marie-Hélène et sa mère, 1957). 1979-ben a budapesti Szépművészeti Múzeumnak és a pécsi Janus Pannonius Múzeumnak ajándékozta hét, 1942-1970 között készült alkotását. Emlékére Vieira da Silva 1990-ben fiatal magyar művészeket támogató ösztöndíjat alapított.
Irodalom
Szenes Árpád (kat., Fundaçao Calouste Gulbekian, Lisszabon, 1972)
FRANÇOIS, J.: Szenes Árpád, Le Musée de Poche, Párizs, 1975
REY, J-D.: Árpád Szenes ou les plages de la mémoire, Cimaise № 107., 1972
ILLYÉS M.: Szenes Árpád, Művészet, 1978/4.
PHILIPE, A.: L''''éclat de la Lumière (ed. Gallimard, 1978)
PASSUTH K.: Szenes Árpád, Irodalmi Újság, 1985/2.
WEELEN G.: Le Banquet de ~ (ed. La Différence, Párizs, 1981)
PHILIPE, A.-WEELEN, G.: Szenes Árpád (monogr., ed. Cercle d''''Art, Párizs, 1991)
Hommage à Szenes (kat., Párizs, 2000)
KURUCZ GYULA: Egy különleges barátság. Négyszemközt Szenes Árpáddal, Nagyvilág 2000/12. 1281–1291.
Bővebb életrajz
Sokszínű szellemi környezetben nevelkedett. Kisgyerekkorától kezdve rajzolt, festett. A keze ügyébe kerülő papírdarabra, könyvei szélére, füzetei margójára karikatúra-rajzokat készített szüleiről, barátairól, tanárairól. Legjobb gyerekkori rajzait élete végéig megőrizte. „1915-ben jóapám meghalt és a mesevilág vele együtt.”
Az első világháború alatt eltöltött katonai szolgálata alatt ismerkedett meg Bokros Birman Dezsővel, aki érdeklődését a modern művészetek felé irányította. A háború után Rippl Rónai József szabadiskolájába iratkozott be, ahol tanára volt IványiGrünwald Béla, valamint Kernstok Károly is. 1919-ben a kecskeméti művésztelepen fiatal festőtársaival – többek között Derkovits Gyulával, Kmetty Jánossal és Novotny Emil Róberttel – dolgozott együtt. Hogy az ennivalóra valót megkeresse, nappal a földeken kapált, éjjel festett. A nehéz munka közben szerzett súlyos betegség visszatérésre kényszerítette Budapestre, ahol két barátjával, Ney Lászlóval és Kovács Károllyal együtt egy Városmajor utcai üzlethelyiségbe költözött. „Berendezésünk ágyból és festőállványból állott, a hiányzó bútorokat a falra festettük kubista stílusban.” Az ekkoriban megismert új baráttal, Beöthy Istvánnal közösen a buddhizmust és a keleti művészeteket tanulmányozták. Az 1923-as évet nagyapjánál, egy baranyai faluban töltötte, ahol sokat festett a szabadban, majd nagybátyja segítségével 1924-ben először Németországba utazott, ahol megismerkedett Kandinszkij és Klee munkáival, majd útját Olaszországban folytatva, Giotto és Piero della Francesca tettek rá mély benyomást.
1925-ben érkezett Párizsba, ahol éppen olyan nélkülözésben teltek napjai, mint Budapesten. Azzal kereste szűkös kenyerét, hogy először egyedül, majd a Budapestről ismert jó baráttal, Anton Prinnerrel a kávéházak és éjszakai mulatók vendégeit rajzolta le pénzért. Napközben mindketten az Académie de Grande Chaumiêre-t látogatták. Itt találkozott Marie-Hélêne Vieira da Silvával, és megismerkedésük fordulópontot hozott életében. 1930-ban összeházasodtak, és a tizennegyedik kerületben, az azóta lebontott Villa des Camélias-ban rendezték be első közös otthonukat. Szenes számára a házasság rendszertelen életmód, a tehetség aprópénzre váltásának végét jelentette, míg Vieira da Silva művészete az ő útmutatása mellett teljesedett ki.
A huszadik század képzőművészetének kiemelkedő alkotásai születtek a két kivételes művész féltékenységtől mentes, egymást segítő és inspiráló kapcsolatából. (A hetvenes években, amikor már mód nyílt arra, hogy vidéki házukban mindketten saját műtermükben dolgozzanak, a Vieira da Silva műtermében lemezjátszóról szóló zene hangszórón keresztül Szenesnél is hallható volt: külön-külön, de ugyanannak a zenének a hangjainál, reggelente egyszerre kezdtek dolgozni és egyszerre hagyták abba.) Míg Szenes 1930-ban a nagybányai művészteleppel ismertette meg Vieira da Silvát, addig a következő évben Vieira az S. W. Hayter által vezetett Atelier 17 csoportba vezette be férjét, ahol közelebbi kapcsolatba került Miróval és Max Ernsttel. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a harmincas években készült festményei a szürrealizmus jegyében születtek.
1931-től rendszeres résztvevője lett az Amis du Monde baloldali művészcsoport összejöveteleinek, ahol megismerkedett és közeli barátságba került Hajdú Istvánnal. 1937-ben, az Exposition Internationale alkalmával Jean Lurçat munkacsoportjában dolgozott. 1938-ban szerepelt a párizsi magyar művészek kiállításán a Tamás Galériában. A harmincas évek második felének képeiben már egyértelműen érezhető az a szorongás, amelyet az első világháborút megjárt festőben a közelgő veszély szele ébresztett. 1938 ban elhagyták Franciaországot, pártfogójukra és galériásukra, Jeanne Bucher-re bízva boulevard St. Jacques-i műtermüket, a hátrahagyott képekkel együtt. Több hónapos lisszaboni tartózkodás után, 1940-ben Brazíliába költöztek. Egy ideig Rio de Janeiróban éltek, majd Santa Teresában telepedtek le. A brazíliai évek alatt főleg természethű képeket, portrékat festett, és könyvillusztrációkat készített. Sylvestre néven festőiskolát alapított, amely rövid idő alatt festők, szobrászok, zenészek, írók és költők kedvelt találkozóhelyévé vált.
Párizsba történő visszatérésük után, 1947-től kezdett dolgozni egyik legjelentősebb sorozatának, a Bankettnek geometrikus és organikus formákból, ismétlődő motívumokból álló, különféle technikával (akvarell, gouache, olaj, pasztell, kréta) létrehozott darabjain. 1948-ban részt vett a Nemzeti Szalonon rendezett Francia, spanyol köztársasági és párizsi magyar művészek kiállításán. 1949-ben a francia állam megvásárolta egyik festményét (L’atelier, 1948), amelyet az évek során egyéb állami vásárlások követtek. 1950-től párhuzamosan több sorozat is foglalkoztatta, a Conversation (Társalgás), a Discussion (Beszélgetés), valamint a Peintre et son Modêle (A festő és modellje), aki nem más volt, mint Vieira da Silva. (Több évtizedes pályája során számtalan portrét, festményt és rajzot készített róla.)
Az ötvenes évek második felétől kifejezésmódja alapvetően megváltozott, leegyszerűsödött. A főleg természet által inspirált, de a valóságon felülemelkedő tájképein különös jelentőséget kapott a vertikális és horizontális viszonya: a hosszanti festményeket vízszintesen, a fekvő képeket függőlegesen rendezett sávok jellemzik. Színskálája néhány egészen halvány színre, többnyire fehérre, szürkére, okkersárgára és világoskékre korlátozódott, ami által légiesen könnyed kompozíciói inkább éteri tüneménynek, mint földi jelenségnek hatnak. Ahogy ő mondta: „Festészetem együtt fehéredett a hajammal.”
1970 és 1973 között retrospektív vándorkiállítás keretében Franciaország több városában és a lisszaboni Fundaçao Calouste Gulbenkianban mutatták be műveit. 1970-ben Vieira da Silvával együtt részt vett a XX. századi magyar származású művészek külföldön című budapesti tárlaton. 1979-ben a budapesti Szépművészeti Múzeumnak és a pécsi Janus Pannonius Múzeumnak ajándékozta hét, 1942 és 1970 között készült alkotását. Jelentős grafikai munkásságának fontosabb termései közé tartoznak P. Guéguen: La chasse au faon rose (Ed. Cahiers d’Art, 1938) című könyvéhez készített metszetei, M. Mendes, R. M. Rilke és Jorge de Lima műveinek illusztrációi és az 1968-ban, Lausanne-ban megjelentetettGravures című albuma (Metszetek, Ed. F. Mermod).
Szenes halála után Vieira da Silva fáradhatatlanul munkálkodott azon, hogy férje emléke fennmaradjon, és művei méltó helyre kerüljenek. 1991-ben készített végrendeletében hat festményt Magyarországnak ajándékozott. Lisszabonban 1994-ben megnyílt a két művész alkotásait őrző múzeum, a Fundaçao Arpad Szenes – Vieira da Silva, amely az utolsó párizsi lakhelyük épületében, a rue de l’Abbé Carton 34 alatt működő Comité Arpad Szenes – Vieira da Silva ellenőrzése alatt áll.
Egyéni kiállítások
Egyéni kiállítások
1933 • Galerie UP [metszetek, Julian Trevelyannal], Párizs
1939, 1949, 1952, 1955, 1974 • Galerie Jeanne Bucher, Párizs
1941 • Sajtóház, Rio de Janeiro
1947 • Quelques maîtres français et des peintres, sculpteurs et graveurs hongrois de l’Ecole de Paris, Galerie de Bussy, Párizs
1957 • Galerie Betty Thommen, Bázel
1958 • Galerie Pierre, Párizs
1960, 1965, 1969 • Galerie de Cahiers d’Art, Párizs
1961 • Galerie du Grand Chène, Lausanne
1965 • Galerie Alice Pauli, Lausanne • Galerie 27, Oslo
1969, 1974, 1981, 1988 • Galerie Jacob, Párizs
1968 • Paysages accordés, Galerie Alice Pauli, Lausanne
1970 • Galerie Régence, Brüsszel
1971-1973 • retrospektív • Musée des Beaux-Arts d’Orleans • Fundaçao Calouste Gulbekian, Lisszabon • Rennes • Lille • Nantes • Rouen
1974 • Musée d’Art Moderne de la Ville de Paris, Párizs (retrospektív)
1975 • Musée Fabre, Montpellier • Galerie Michel Vokaer, Brüsszel
1976 • Dessins d’~ et de Vieira da Silva, Centre Georges Pompidou, Párizs
1977 • Magyar Nemzeti Galéria, Budapest • Janus Pannonius Múzeum, Pécs • G. Information, Tunisz
1982 • Hommage à ~, M. Ingres, Montauban
1983-1984 • Musée des Beaux-Arts de Dijon • G. EMI, Lisszabon
1985 • Fundaçao Calouste Gulbekian, Lisszabon
1985 • Hommage à ~, Galerie Jeanne Bucher és Galerie Jacob, Párizs
1986 • Nasoni G., Porto • Fundaçao Calouste Gulbekian, Lisszabon
1987 • Fundaçao Calouste Gulbekian, Lisszabon • Bertrand G., Lisszabon
1989 • Modern Művészeti Múzeum, Porto
1994 • Budapesti Történeti Múzeum, Budapest [Vieira da Silvával]
1995 • Hommage à Vieira da Silva et ~, Abbaye de Beaulieu, Ginals (FR)
1997 • Fundaçao ~-Vieira da Silva, Lisszabon (retrospektív)
1999 • Portrék [Vieira da Silvával], Szépművészeti Múzeum, Budapest
2000 • Salle St. Jean, Hôtel de Ville de Paris • Fundaçao Calouste Gulbekian, Lisszabon.
Válogatott csoportos kiállítások
Válogatott csoportos kiállítások
1931, 1933, 1934, 1936, 1937, 1956 • Salon des Surindépendants, Párizs
1932 • Salon d’Automne, Salon des Tuileries, Párizs
1936 • Atelier 17, Leicester Gallery, London • New painting from Europe, East River Gallery, New York
1938 • Párizsi magyar művészek, Tamás Galéria, Budapest • École de Paris, Galerie Jeanne Bucher, Párizs
1944 • Atelier 17, Modern Art Museum, New York
1948 • Francia, spanyol és magyar művészek, Nemzeti Szalon, Budapest
1948, 1953, 1960, 1961, 1966, 1967 • Salon de Mai, Párizs
1952 • Rythme et couleurs, Musée Cantonal, Lausanne • Les peintres d’aujourd’hui à Paris, Kunsthaus, Zürich
1953 • Biennale de São Paolo
1955 • Le movement dans l’art contemporain, Musée Cantonal, Lausanne
1957 • Francia művészet, Zágráb • Belgrád
1959 • Manet-tól napjainkig, Varsó • Hommage à Monet, Galerie Art vivant, Párizs • 80 Maler der École de Paris, 1900-1959 • Bécs • Linz
1959, 1960 • Documenta II. és III., Kassel
1960 • Hommage à Jeanne Bucher, Galerie Jeanne Bucher • La peinture française d’aujourd’hui, Museum of Tel-Aviv • M. Bezalel, Jeruzsálem
1961 • Stedelijk M., Amszterdam
1962 • „Francuski Rysunki XVII-XX S”, Varsó
1962, 1968 • Salon des Réalités Nouvelles, Párizs
1963 • Contemporary French Painting, National Gallery, Salisbury
1966 • Dix ans d’art vivant 1945-1955, Fondation Maeght, St. Paul de Vence (FR)
1967 • Dix ans d’art vivant 1955-1965, Fondation Maeght, St. Paul de Vence (FR) • Galerie Jacob, Párizs • Les quatre éléments, Galerie Cimaise, Párizs
1968 • Painting in France 1900-1967 (vándorkiállítás), Washington, New York, Chicago, San Francisco, Montreal • L’usage de la peinture [Bryennel, Zack-kal], Galerie La Roue, Párizs
1969 • Hommage à René Char, Musée de Céret
1970 • Párizsi magyarok, Galerie Zunini, Párizs • 20. századi magyar származású művészek külföldön, Műcsarnok, Budapest
1971 • Hommage à Christian et Yvonne Zervos, Grand Palais, Párizs
1979 • Tavaszi Tárlat, Magyar Ház, Párizs • Présence Paris-Budapest, Orangerie des Jardins du Luxembourg
1982 • Tisztelet a szülőföldnek. Külföldön élő magyar származású művészek II. kiállítása, Műcsarnok.
Művek közgyűjteményekben
Művek közgyűjteményekben
R. Salomon Guggenheim Museum, New York
Musée National d’Art Moderne, Párizs
Musée des Beaux-Arts, Dijon
Musée des Beaux-Arts, Rennes
Musée des Beaux-Arts, Rouen
M. Figueira da Foz (POR)
Musée cantonal des Beaux-Arts, Lausanne
Musée Fabre, Montpellier
M. Bezalel, Jeruzsálem
Szépművészeti Múzeum, Budapest
Janus Pannonius Múzeum, Pécs
M. nacional, Rio de Janeiro
Kunsthalle, Zürich
Centre d’Art contemporain, Abbaye de Beaulieu.
