A Duna partján fekvő városka és környéke számos művészre gyakorolt vonzó hatást az épített és a természeti környezet harmonikus együttesével. Ferenczy Károly 1889–1892 között élt a városban, és korai, ún. szentendrei periódusának festményei a finom naturalizmus hatását tükrözik. A trianoni határokon kívül került nagybányai művésztelep funkciójának pótlására a húszas években telepalapítási láz jellemezte a magyar művészeti életet. 1922-ben Boromisza Tibor egy művésztelep alapításának szándékával érkezett a városba, de törekvése eredménytelen maradt. 1926-ban nyolc Réti-tanítvány (Bánovszky Miklós, Bánáti Sverák József, Heintz Henrik, Jeges Ernő, Onódi Béla, Paizs Goebel Jenő, Pándy Lajos és Rozgonyi László) a polgármester támogatásával letelepedett a városban, majd 1928-ban megszervezte, és 1929-ben bejegyeztette a Szentendrei Festők Társaságát, melynek elnöke a Nagybányán és Kecskeméten vezető szerepet játszó, főiskolai tanár Iványi Grünwald Béla lett. 1929-ben csatlakozik hozzájuk Barcsay Jenő, 1937-ben Kántor Andor, valamint Deli Antal. A társaság tagjainak pályája hamar szétágazott, bár tájszemléletükben többé-kevésbé a nagybányai plein air felfogásból merítettek. Jeges, Heintz, Rozgonyi, Pándy, Bánáti a húszas évek végén a hivatalos művészet rangjára emelkedő ún. Római Iskola szellemében készítik, közösségi funkciójú, konzervatív ideológiai hátterű, azonban modernizált vizualitású kompozícióikat. Paizs Goebel és Barcsay a 20. századi magyar művészet kiemelkedő életműveit teremtették meg. Paizs Goebel harmincas évek elején festett, metafizikus ihletésű képein az álom logikája szülte terekben játszódó jelenetek az európai kultúra veszélyeztetett, tradicionális értékeiről szóló vallomások. Barcsay, aki a város művészeti életének korszakokon átívelő, meghatározó egyénisége lett, a Cézanne-i képalkotás elveit egyénien értelmezve, következetes, belső utat végigjárva, a motívumokban rejlő szerkezetet egy ideális képi rendhez igazította. A társaság 1929-től szabadiskolát is működtet, és a művésztelepre vendégeket hív (Czimra Gyula, Hincz Gyula, Freytag Zoltán, Tornyai János, Modok Mária ), akik közül néhányan rendszeresen visszajárnak. Mindez elősegíti, hogy a művészek felfigyelnek a városra, és a harmincas évek elejétől a telepen kívül is egyre többen festik a városka karakteres látványát. Közöttük van a magyar művészeti életben integráló szerepet játszó Kmetty János, aki 1932-től látogatja Szentendrét, ahol korai, szigorú, kubizmus áltál befolyásolt stílusát oldottabb, expresszív hangvétel váltja fel, és csak késői periódusában tér vissza doktriner módon ifjúsága eszményeihez. Szintén 1932-ben érkezett Ilosvai Varga István. Korai, erőteljesen plasztikus kompozícióit 1935 táján lendületesen, vastagon felvitt festékrétegű, indulatokat tükröző városképek váltják föl, melyek egyre egyszerűsödő eszközökkel festett, expresszív látomásokká válnak. Korniss Dezső először 1934-ben keresi fel a várost. Őt követi 1935-ben Vajda Lajos. Kettőjüket már nem a városka látványában rejlő lehetőségek ragadják meg, hanem a lét tradicionális, szakrális elemeinek és hétköznapi tárgyi világának motívumaiból asszociatív hatású kompozíciókat építenek a montázstechnika alkalmazásával. Vajda leveleinek részleteiből összeálló, közös munkálkodásuk eredményeit tükröző, szellemi törekvéseiket a szakirodalom szentendrei programként idézi. Szándékuk – Bartók és Kodály népdalgyűjtéseit is példának tekintve – a keleti és nyugati kortárs művészet eredményein és a népművészeten alapuló szintézissel egy korszerű, magyar művészet megteremtése. A második világháború előrevetülő árnyékában elképzeléseiket hamar fel kellett adniuk. Mindketten a szürrealizmus egyénien értelmezett, magányosabb útján haladnak tovább. Míg Vajda életművét a nonfiguratívitás határára érkező, asszociatív erejű szénrajzsorozata zárja, Korniss tovább kutatja a vizuális eszközök képépítő és jelentéshordozó szerepét. Kettőjükhöz 1936-tól nyaranta más fiatal művészek is csatlakoznak, akiknek akkori művészete merőben eltér a Vajda és Korniss fémjelezte törekvésektől. Közéjük tartozik az expresszív próféciák irányába haladó, érett műveket teremtő Ámos Imre és felesége, a szerepjátszó önarcképeiben örökké identitását kereső Anna Margit, a Czóbel hatása alatt dolgozó Bálint Endre, és az erőteljes, expresszív figurális és tájkompozíciókat alkotó Szántó Piroska, valamint Fekete Nagy Béla, Bán Béla, Vajda Júlia. Többségüket – kiváltképpen érett periódusában Bálint Endrét – megérinti Vajda művészete. A háború után valamennyien részt vállalnak a kortárs magyar művészet modern törekvéseinek összefogását célzó Európai Iskola nevű csoportban. A háború a szentendrei művészeti élet virágzását is megtöri. 1945-től szerveződik újjá a Szentendrei Festők Társasága, amelynek néhány korábbi tagját (Onódi, Pándy, Jeges, Rozgonyi, Bánáti Sverák) újak (Ilosvai Varga, Gráber Margit, Miháltz Pál, Göllner Miklós, Schubert Ernő, Kmetty, Bán Béla, Korniss, Diener-Dénes Rudolf, Perlrott Csaba Vilmos) váltják fel, akik közül sokan már korábban is dolgoztak a városban. A társaság elnökévé a már példaképnek számító és 1940-től városban élő Czóbel Bélát, míg társelnökévé Fónyi Gézát választották. A társaság 1951-ig működött és a hozzá kötődő telep fenntartását 1952-től a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége, majd 1956-tól a Képzőművészeti Alap vette át. A váltást követően a telep művészeinek többsége a szocialista realizmussal szemben megőrzi a posztnagybányai gondolkodástól a szigorúbban épített, képi rend logikájának érvényesítéséig terjedő skálán a szolid modernitást. Az ötvenes és hatvanas évek fordulóján indul a helyi születésű Balogh László és Deim Pál pályája, akiknek érett periódusában már a szentendrei művészek: Vajda, Korniss, Barcsay életművében felvetett problémák továbbgondolása játszik jelentős szerepet. Szintén a város szellemi hagyományain nevelkedik fel Kósza Sípos László és a strukturalista felfogástól is érintett szobrász, Farkas Ádám. Az 50-es évek végétől kezdődik el a szentendrei művészet hagyományának művészettörténeti értékelése, melynek eredményeként – a sokszor szélsőségesen egyoldalú nézetek összeütközései ellenére – a 70-es évekre Szentendrét a modern magyar művészet egyik meghatározó fellegváraként tartják nyilván. 1969-ben a Képzőművészeti Alap építtette ún. Új Művésztelepere költözők (többek között Pirk János, Hajdú László, Kocsis Imre, Asszonyi Tamás, Jávor Piroska, Deim Pál, Papachristos Andreas, Lukoviczky Endre) és az 1972-re átépített Régi Művésztelep új alkotói (Csík István, Bartl József, Klimó Károly, Baska József, Buhály József) tovább gazdagították az összképet. 1968-tól „spontán” szabadtéri tárlaton jelentkeznek a városban először azok a fiatalok (többek között ef Zámbó István, fe Lugossy László, Wahorn András, Aknay János, Matyófalvi Gábor, Holdas György), akik 1972-ben a Vajda Lajos Stúdió alapításában is részt vállalnak. Az autodidaktaként induló, különböző művészeti ágakban (kísérleti film, zene, performansz) egyaránt tevékenykedő művészek a hagyományok új nézőpontú értelmezésével, a tabuk ironikus, néha morbid felhangú felrúgásával fontos szerepet játszanak a magyar avantgárd nagykorúsításában. Főként dadaista, szürrealista, pop art-os stílusjegyek és szubkulturális elemek ötvözésével, „az élet művészet, a művészet élet” filozófiájának alapján születnek alkotásaik. A csoporthoz folyamatosan csatlakoznak az e szemlélettel rokonszenvező alkotók (közöttük Lois Viktor, Bukta Imre). A Stúdióból néhányan (Aknay, Bereznay Péter, Vincze Ottó) a Szentendrei Régi Művésztelep tagjává is váltak.
Turchány E.: A szentendrei művésztelep tíz éve, é. n. [1939] • A szentendrei művészet (kat., bev.: Körner É.), Csók István Képtár, Székesfehérvár, 1970 • Szentendrei művészet 1976 (kat., bev.: Mucsi A.), Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 1976 • Haulisch L.: A szentendrei festészet, Budapest, 1977 • A Szentendrei Régi Művésztelep hatvan éve, 1928–1988 (kat., bev.: Kántor A.), Szentendrei Képtár, 1988–89 • Pest megye képzőművészete, Studia Comitatensia 20. (szerk.: Lóska L.), Szentendre, 1990 • A szentendrei művészet 1926–35 között (szerk.: Kiss Joakim M.), Szentendre, 1997 • A szentendrei Vajda Lajos Stúdió (szerk.: Novotny T.–Wehner T.), Szentendre, 2000.
A cikk lejjebb folytatódik.