Intézményes képzésben soha sem vett részt. 14 éves korában elszakadt otthonától és a középkori vagabundusokhoz hasonlóan végigcsavarogta Európa nagyvárosait. Az 1923-ban Konstanzban megjelent könyvében: Das Kurositäten-Kabinett (Furcsaságok gyűjteménye) büszkén emlegeti börtönkalandjait, melyekben része volt Ausztriában, Németországban, Svájcban, Olaszországban, Franciaországban, Belgiumban vagy Hollandiában. Kassákkal 1909 nyarán ismerkedett meg Stuttgartban, ahonnan Belgiumon át gyalog mentek Párizsba. Az út viszontagságairól Kassák bőven írt az Egy ember élete – Csavargások c. kötetében. A vágáns ~ és a komoly Kassák kapcsolatát végül is később az egymás segítése jellemezte. ~ a Der Mistral (Journal littéraire de guerre) címoldalán jelentette meg Kassák: Csata c. versét, s a Tett elindítását is segítette. (Erről a lapról egyébként Romain Rolland is írt.) Számos folyóiratot szerkesztett és adott ki. Elsőként Chagallról, de kisebb könyveket Picassóról, a vámos Rousseau-ról, Albert Marquet-ról is írt. Különösen fontos, hogy Chaim Soutine-nal is közeli kapcsolatban állt. Piktúrája éppolyan csapongó és besorolhatatlan, mint mindaz, ami személyes életét jellemezte. Mindenképpen kolorista volt, aki stílusirányokhoz nemigen kötődött. Ha mégis társait keresnénk, maszkos képeiről Ensor, a düledező város fölött lebegő absztrakt figurákról Chagall, egy késői profilba fordított pszeudoportréjáról a finomabb szürrealisták juthatnának eszünkbe. (Az utóbbi meghatározás a barát, kollega és gyűjtő Joseph Kadar véleménye.) Általánosságban festészete az École de Paris-hoz kapcsolható. Grafikái főleg krokik vagy igen szellemes karikatúrák (Dolbin, Elie Lascaux, Vértes Marcell). ~nek ötven évnyi pályáján valószínűleg számos kiállítása volt Párizsban és máshol Európában. Az 1989-ben Budapesten, a Kassák-emlékmúzeumban a Csaplár Ferenc által rendezett kamaraméretű emlékkiállítás revelációként hatott. Erről maga a kiállítás rendezője írt ismertetést.
Irodalom
BODRI F.: Kalandorok se kíméljenek! Literatura, 1980/2.
BORI I.: Az ő feje fölött is elröpült a "nikkelszamovár", "HÉT NAP" Új Vidék, 1980/5.
BODRI F.: "Viszi a ködöt az eső", Élet és Irodalom, 1986/40.
CSAPLÁR F.: Egy legendás csavargó emlékkiállítása, Pesti Műsor, 1989. augusztus 8.
DÉVAI E.: ~ festményei, Új Tükör, 1989. augusztus
VADAS J.: Egy kis szittyológia, Élet és Irodalom, 1989. szeptember 1.
EMBER M.: Egy csavargó hazatalál? - ~ kiállítása a Kassák-emlékmúzeumban, Magyar Nemzet, 1989. augusztus
Bővebb életrajz
Eredeti nevét egészen fiatalon elhagyta, és a Szittya Emil név mellett a különböző – magyar, német és francia – újságokban közölt cikkei alatt szívesen használta az Emile Lesitt, Emil Szytia, Oscar Ray, Karl Stammer, Verista álneveket, de az is előfordult, hogy írásait névtelenül jelentette meg. A két világháború közötti német és francia irodalmi és művészeti élet egyik kulcsfigurája volt, furcsa, kiismerhetetlen és bohém ember. A szerteágazó érdeklődésű, művelt, igen tájékozott és sokfelé kalandozó Szittya nehezen követhető, titokzatosnak tűnő életmódja sok szóbeszédre is alkalmat adott, és időről időre felmerült környezetében annak a kérdése, hogy vajon nem besúgó-e vagy kém, és ha igen, akkor kinek a javára. Az igazsághoz akkor közelítünk a legjobban, ha azt életművén keresztül próbáljuk megközelíteni. „Mindenki ismerte, de senki sem tudott róla semmit” – emlékezett vissza rá Michel Seuphor.
Valóban rengeteg barátja, ismerőse volt. 1900 körül gyalog indult útnak, hogy bejárja Európát. 1906-ban hosszabb időt töltött Asconában, majd eljutott Párizsba, ahol megismerkedett Picassóval, Chagall-lal, Apollinaire-rel, Henri Rousseau-val és Blaise Cendrars-ral. 1907-ben elhagyta Párizst, ismét útba ejtette Asconát, hogy azután 1909 ben Stuttgartban Kassák Lajossal akadjon össze, és öt hónapon át együtt folytassák vándorútjukat. „itt találkoztam össze szittyával aki zürichből jött és chilébe készült vallásalapítónak én komolyan hittem hogy lehet belőle valaki nagyon különösen voltak megkoszosodva a fülei kint hevertünk az antwerpeni rakodó parton s ő szónoklatot tartott a gyapotbálákhoz és rusznishordókhoz polgártársak énekelte polgártársak”
Bejárták Belgiumot, majd együtt érkeztek Párizsba. Kassák 1910-ben hazatért Budapestre, míg Szittya tovább folytatta kalandozásait. Marc Chagall anyagi támogatásával, Blaise Cendrars-ral közösen, először Brüsszelben, majd Párizsban létrehozta az 1909 –1914 között működő Les Hommes nouveaux elnevezésű francia német anarchista folyóiratot és kiadót.
1915-ben Zürichben találjuk, ahol megismerkedett Leninnel és Trockijjal, kapcsolatba került a dadamozgalommal, Tristan Tzarával, Hans Richterrel, Hugo Ball-lal; illetve Hugo Kerstennel közösen kiadta antimilitarista lapját, a Der Mistralt. 1918-ig újra Budapesten élt, segítette Kassákot a Tett című folyóiratának megindításában; ezen kívül különböző lapokban jelentek meg írásai. Ezután ismét útra kelt, és rövid bécsi tartózkodás után, ahol Paul Baudischsal megalapította a Horizont-Hefte folyóiratot, 1927-ig Németországban élt.
Ez alatt az idő alatt dolgozott többek között a Querschnittnek és a Das Kunstblattnak; könyvei is megjelentek, melyek között a legismertebbekben az akkori kor nem mindennapi alakjait, művészeket, vallási tébolyban szenvedőket, erotománokat, kommunistákat, anarchistákat, személyes emlékek alapján mutatta be. Ilyen volt a Das Kuriositäten-Kabinett és a Selbst-Mörder, amelynek témája az első világháború után Németországban jelentkező öngyilkossági hullám volt.
1927-től Párizsban élt, és a Montparnasse-negyed népszerű figurájává vált, törzshelye a Dôme kávéház volt. Jól ismerte a negyed valamennyi művészét, és a képzőművészettel foglalkozó könyvek, cikkek sora került ki keze alól. Írt a franciaországi német művészekről, a svájci modern festészetről, Albert Marquet-ról, Leo von Königről, Léopold Gottliebról, Bernhardt Hoetgerről, Arthur Bryksről, a háború után Picassóról, Soutine-ról.
Hatalmas, páratlan értékű könyvtárának jelentős részét, amelyre Michel Seuphor is nagy csodálattal emlékezett vissza, Szittya a Kommunista Pártnak ajándékozta azzal a szándékkal, hogy azt minél többen használhassák. Sajnos a könyvtárat nem becsülték, jelentőségét nem ismerték fel, sőt, érdektelennek tartották. Mivel nem törődtek vele, az idők folyamán szétszóródott, megsemmisült.
Szittya a harmincas években Die Zone címmel náciellenes folyóiratot szerkesztett, a német megszállás idején pedig – egyes lexikoni források szerint – Limoges-ban élt, és részt vett az ellenállási mozgalomban. A felszabadulás után visszatért Párizsba, tizennegyedik kerületi rue du Chåteau 149-be. Továbbra is rendszeresen jelentek meg művészekről, köztük barátairól, Henri Rousseau-ról, Soutine-ról, Blaise Cendrars-ról szóló írásai, valamint nagy sikerű könyve, a franciák háború alatti álmait elemző 82 râves pendant la guerre 1939–1945.
Az írás mellett már a háború előtt is foglalkozott festészettel, és bár kiállításokon nem szerepelt, művésztársai körében elismerést vívott ki magának szokatlan, meglepő képeivel. Expresszív, a figuratív és az absztrakt határán álló alkotásaival azonban csak élete utolsó éveiben – 1958-ban és 1962-ben Párizsban, 1964-ben Zürichben – lépett a közönség elé. Halála után, 1985-től a bécsi Löcker Galéria vándorkiállítást rendezett műveiből, és új kiadásban könyveit is megjelentette. 1988-ban a Kuti Kilátó című irodalmi folyóirat posztumusz Szittya Emilnek adományozta a Szent Márton-díjat. Felesége, Erika a birtokában lévő írásbeli dokumentumokat, kéziratokat, levelezéseket a marbachi Schiller-Nationalmuseum Deutsches Literaturarchivnak ajándékozta, a festményeket azonban megőrizte. 1989-ben, a Kassák Múzeumban megrendezett kiállításon végre a magyar közönség is megismerkedhetett Szittya Emil munkásságával. Azonban Kádár Józsefnek az az elképzelése, hogy a képeket Magyarországon maradjanak, nem valósult meg, azokat vissza kellett szállítani Párizsba. Időközben Szittya özvegye meghalt, így a festmények hosszú időn keresztül a repülőtéren vártak éppoly titokzatos és máig kibogozhatatlan sorsukra, mint amilyen alkotójuké volt.
A cikk lejjebb folytatódik.