Az első fennmaradt textilművészeti alkotás egy miseruha, amelyet a Gizella királyné alapította udvari hímzőműhelyben készítettek. Ezt I. (Szent) István király és a királyné 1031-ben a székesfehérvári bazilikának adományozta. A 12. században alakították át koronázási palástnak. Az első szövéseket a 14. század végén készítették Kassán, ezek oltárterítők lettek. Az itáliai reneszánsz remeke Mátyás király trónkárpitja, amely az 1470-es években készült (Szentpétervár, Ermitázs). A magyar hímzésekben, például a 16–17. századi úrihímzésekben mindig felismerhetők a keleti és nyugati stílusáramlatok. Értékes darab a losonci református templom kárpitja, amely fonott csipke a 16. század végéről. A szőnyegek behozatala keletről már a 14. század végétől elkezdődött. A korai textilféleségekből a Magyar Nemzeti Múzeum mintegy tízezer darabot őriz. A falikárpitokat rendszerint Flandriából (ma Belgium), Oudenaarde-ból és Brüsszelből szerezték be, vagy Párizsból, ahol a Gobelins fivérek XIV. Lajos kívánságára szövőműhelyt alapítottak. (Ilyen kárpitokat ma az esztergomi Keresztény Múzeum és az Iparművészeti Múzeum őriz.) A selyemszövetek Itáliából érkeztek Magyarországra. Mátyás korában a királyné kérésére olasz selyemfonómester telepedett le Budán. Az erdélyi szőnyeg, amelynek dús növényi díszítménye és változatos színezése a perzsa szőnyegművészet hatását mutatja, a 16–17. században érte el a legmagasabb művészi fokot. A 18. század ipari forradalma a témák elsekélyesedését, az ál-falikárpitok dömpingjét jelentette. Az angol William Morris Arts and Crafts mozgalma (1861), amely visszahozta a kéziszövést, Magyarországon is visszhangra talált. A 20. század elején Körösfői-Kriesch Aladár szövőműhelyt alapított Gödöllőn, ahol rajta kívül Nagy Sándor, Lakatos Artúr, Faragó Ödön, Vaszary János is tervezett, ma már klasszikus értékű faliszőnyegeket. A festő Rippl-Rónai József falikárpit tervét – Vörös ruhás nő rózsával – hímzéssel kiviteleztette. 1916-ig a kárpitszövés reprodukciós technika volt: elvált a tervező és a kivitelező személye. Ferenczy Noémi teremtette meg az anyag törvényszerűségeihez alkalmazkodás és a szellemi tartalom egyensúlyát. Autodidakta volt, s rájött, hogy a saját kezűleg szőtt kárpitnak más, egyéni nyelvezete van. Néhány évig az Iparművészeti Főiskolán tanított, szemlélete termékenyítőleg hatott az utána következő nemzedékre. 1968 volt a 20. századi textilművészetben az áttörés éve, ekkor rendezték a Textil falikép 68 című kiállítást. Annak ellenére, hogy akkor a főiskola csak a kézzel festett vagy a nyomott textil tervezését vagy szövését tanította, a technikák sokfélesége volt látható. Ettől kezdve a textil előállításának régi és új módjait alkalmazták – hímzés, kötés, horgolás, makramé, nyomás, fonás, hajtogatás, gyűrés, roncsolás stb. –, és bővült a felhasznált anyagok sora is. A lausanne-i biennálék gyakorlata úgy határozta meg, hogy textil mindaz, ami textilként viselkedik. Így nyert polgárjogot a növényi rost, a bőr, a papír stb. Ugyanakkor megmaradt a kárpitszövés műfaja, bár némiképp elvált egymástól a csupán tervezett és a saját kezűleg szövött kárpit. A folyamatot, amely a textilnek a képzőművészeti műfajokhoz hasonlóan egyéni arculatú műfajjá válását segítette, 1970-től a szombathelyi Fal- és Tértextil Biennálék, a velemi textilművészeti alkotóműhely közel évtizedes fennállása, majd 1992-től a Magyar Textilbiennálék sora támogatta. Két új műforma is született: a tértextil és a miniatűr (mérete általában 20×20 cm-es) textil.
V. Ember M.: Régi textíliák, Budapest, 1980 • László E.: Flamand és francia kárpitok Magyarországon, Budapest, 1980 • Az iparművészet könyve, Budapest, 1912 • Landgráf–Penkala–Szittner: Nagy szövéskönyv I., Planétás, 2001 • Pálosi J.: Az egyensúly biztonsága, Magyar Iparművészet, 1994/4. • Frank J.: Az eleven textil, Budapest, 1980 • A Velemi Textilművészeti Alkotóműhely évkönyvei 1975–1983.
A cikk lejjebb folytatódik.