1946-ban a Magyar Képzőművészeti Főiskola hallgatója volt, ahol először Szőnyi István, majd Berény Róbert osztályába járt. 1949-ben Párizsba ment. A kezdeti időszakban – a festés mellett – nagybátyja, Rajk István [Etienne Raïk] jónevű reklámfilm-stúdiójában dolgozott. 1951-ben a Salon des Surindépendants tárlatán mutatkozott be először. Szürrealista ihletésű geometrikus kompozícióival felhívta magára a figyelmet, és a Colette Allendy Galériától egyéni kiállításra kapott meghívást. Házassága Pierre Loebbel, a legendás Pierre Galéria tulajdonosával, gyökeres változást hozott életében. Megszabadulva az anyagi gondoktól, a festészetnek szentelhette magát. 1955-ben Stockholmban a Hat párizsi festő címmel rendezett kiállításon együtt állított ki Viera da Silva-val, Bernard Dufourral, Georges Mathieu-vel, Jean-Paul Riopelle-lel és az ugyancsak magyar származású Paul Kallossal. A 60-as évek elejétől figuratív képeket, aktokat, csendéleteket, tájképeket festett. Párizs mellett sok időt töltött a Földközi-tenger egyik öblében fekvő fürdőhelyen, Bandolban. Ott készült tenger-sorozatából a Pierre Galériában rendezett egyéni kiállítást 1963-ban. Férje 1964-ben bekövetkezett halála után a munkába menekült. Alkotói pályája legtermékenyebb időszakának, valamint egy új házasságban megtalált harmonikus életnek második férjének hirtelen halála vetett véget. A tragédia okozta súlyos depresszióból ezúttal már a festészet sem tudta kigyógyítani, negyvenhat évesen öngyilkos lett.
Irodalom
~ (kat., G. Pierre, 1963)
Hommage à ~ (kat., 1977)
CHAPSAL, M.: Une soudaine solitude, Fayard, 1995
CSERBA J.: ~, Balkon, 1998/12.
Bővebb életrajz
Jelentős földbirtokkal rendelkező, tekintélyes bajai család egyetlen gyermeke volt. Kiváltságosnak mondható életkörülményeinek a háború vetett véget, tizenhat évesen deportálták. Az ausztriai koncentrációs tábor szörnyű élményeinek, a munkaszolgálatos édesapa és a család számos tagja elvesztésének lelki terhét élete végéig hordozta. A felszabadulás után mégis – legalábbis látszólag – gyorsan talpra állt, és 1946-ban beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára. Először Szőnyi István osztályába járt, majd később átiratkozott Berény Róberthez, akit modernebbnek tartott. 1948 nyarán, akárcsak a szintén korábban Párizsba került Muhr Zsuzsa és Auguszt Józsa, művésznövendékként a szentendrei művésztelepen dolgozott. Már ekkor teljes eltökéltséggel készült a festői pályára, ezért is akart a művészetek „fővárosába”, Párizsba jutni.
A fiatalon átélt tragédiát ismerve világossá válhat, és a későbbi évek is azt bizonyították, hogy Vajtó Ágota számára a festészet nemcsak művészi elhivatottság, hanem egyben menekülés is volt. Névházasság révén, szabályos útlevéllel hagyta el Magyarországot, így érkezett 1949-ben Párizsba. Az első időkben unokatestvére, Rajk István támogatta, akinek reklámfilmstúdiójában munkát is kapott. Közben sokat rajzolt, festett, és 1951 ben hét alkotásával részt vett a Salon des Surindépendants-on. Ezek szürrealista ihletésű, geometrikus kompozíciók voltak, amelyek felkeltették a kritikusok érdeklődését. Rendszeres résztvevője lett a különböző szalonoknak, így a Salon de Mai-nek, a Réalités Nouvelles-nek és a Salon d’Octobre-nak.
Képeinek sikerét bizonyítja, hogy már 1952-ben – Jacques Doucet társaságában, akit Budapestről ismert– a Galerie Colette Allendyban állíthatott ki. Első párizsi lakhelyéről, a rue de Sorbonne 12-ből a rue Daguerre 19-be, a Szabó László által bérbe adott műterembe költözött (abba a házba, ahol Birkás Béla is lakott), és a kis lakást saját maga alakította át műteremmé. A fűrészelés, fúrás-faragás nem jelentett gondot számára. Madeleine ChapsalVajtó Ágotáról szóló visszaemlékezésében azt írja, hogy az édesapa fiút szeretett volna, ezért Ágotát úgy nevelte, hogy a „férfimunka” se legyen idegen tőle.
Vajtó Ágota nem sokkal később megismerkedett a jó nevű Galerie Pierre tulajdonosával, Pierre Loebbel, akihez feleségül ment. Életkörülményei gyökeresen megváltoztak, az anyagi gondoktól megszabadult, kizárólag a festészetnek élhetett. Három fontos csoportos tárlaton is részt vett. Az egyiket Hat párizsi festő címmel a stockholmi Blanche Galériában rendezték 1955- ben, amelyen Vajtó Ágotán kívül Vieira da Silva, Bernard Dufour, Kallós Pál, Georges Mathieu és Jean-Paul Riopelleszerepelt. 1956-ban Kallós Pál és Fehér György társaságában a Galerie Art Vivant-ban állított ki. 1959-ben a Galerie Pierre-ben került sor a Nyolc harmincéves festő című kiállításra, ahol Vajtó Ágota mellett Cabus, Fehér György, a ma már újra hazájában élő görög Fokas, Raymonde Godin, Janneau, Poncet és Georges Romathier mutatta be alkotásait.
Sokan úgy gondolták, hogy csak érdekből ment hozzá a nála jóval idősebb Pierre Loebhöz. Nemcsak Vajtót, de magát Loeböt is sok támadás érte emiatt, amint az kitűnik Pierre Loebnek a Vajtó Ágota 1961-es kiállítási katalógusához írt szövegéből is: „Vannak, akik azt mondják: »Hogy lehet az, hogy ön, aki 1925-ben kiállt a szürrealistákért, akinek később olyan szép Picasso-, Braque-, Bonnard-, Matisse- képei voltak, most olyan művészeket támogat, akik nem koruk érzelmeit fejezik ki?” Vajtó ugyanis – szakítva az absztrakcióval – újra figuratív festővé vált, aki a szóban forgó kiállításon is elsősorban aktokkal, tájképekkel és csendéletekkel jelentkezett. Vajtó maga írja le 1963-as kiállítási katalógusa előszavában, hogyan szakított egyik napról a másikra az absztrakt felfogással: „Egy tétlen nyári napon rajzolni kezdtem a tájat, minden határozott elképzelés, minden különösebb izgalom nélkül. Éppen csak, hogy elfoglaljam magam. És akkor hirtelen az az érzés fogott el, hogy mindaz, amit magamban hordozok, és amit láthatóvá akarok tenni, itt van, megtestesülve, kétségtelenül jelen, sokkal gazdagabban és élőbben, mint bármely formában, amit eddig kitaláltam, hogy elkapjam, megszerezzem. Elkezdtem természet után festeni. 1956-ban történt.”
Pierre Loeb pedig az alábbi választ adja a „kétkedők” kérdésére: „Ő is [Vajtó] generációjának azon festői közé tartozik, akik a festészet hagyományos eszközeivel akarják tükrözni lelküket, érzelmi világukat, és akik, akárcsak mások, szintén kifejezik, anélkül, hogy azt keresnék, koruk sajátos atmoszféráját.”
Az ötvenes évek végétől Vajtó Ágota az év egy részét a Földközi-tenger egy kiszélesedő öblében, az erdőkkel borított hegyek lábánál fekvő Bandolban töltötte, és a hely megszámlálhatatlan festményének témája lett. A napszakok változásával színt cserélő tenger, a fürdőzők és a homokos parton pihenők, a kikötőben várakozó bárkák, a bandoli piac kofái és sokszínű zöldségei, gyümölcsei szolgáltatták alkotásai témáit. A látvány a festő belső világával gazdagodva jelenik meg a festményeken. Egyik jelentős tenger képét, amelyen az összeérő ég és föld kékjei egymásba oldódnak, a La Ciotat fölött emelkedő sziklacsúcson festette, ahonnan páratlan kilátás nyílik a tengerre. Tenger sorozatából 1963-ban a Galerie Pierre rendezett kiállítást.
A következő évben meghalt Pierre Loeb. Vajtó nehezen viselte férje elvesztését, de a festészet ekkor még átsegítette a nehéz időszakon. 1966-ban ismét kiállított, ezúttal a Cinq Mars Galériában. Időközben újra társra talált, sokat dolgozott. 1970-ben a Galerie Kriegelben volt egyéni kiállítása, és szerepelt a Műcsarnokban rendezett XX. Századi magyar származású művészek külföldön című tárlaton is. Életének egyik legtermékenyebb, tervekkel teli időszaka volt ez. A festmények témájának zömét továbbra is Bandol adta, de egy újfajta képi világot is kialakított. Míg az ötvenes évek elejének absztrakt alkotásain megnyíló képmező távolba viszi a tekintetet, e későbbi képeken megjelenő szobák, szekrények félig nyitott ajtajai leszűkítik a látóteret, mintha a közelgő tragédiát megsejtve, védekezésként a festő saját életterét akarná leszűkíteni, egyre többet zárva ki az őt körülvevő világból.
1973-ban, a maconi Ursuline-kápolnában rendezett utolsó egyéni kiállításán Marcelle Berr de Turique mutatta be munkáit, hogy azután öt évvel később az Hommage ã Agathe Vaito című kiállítás alkalmával ugyanott, ugyanő idézze a már nem élő festőnő emlékét. A megtalált boldogság ugyanis rövid ideig, tíz évig tartott: férje, Albert Knobler filmrendező 41 éves korában tragikus hirtelenséggel meghalt. Úgy tűnt, hogy az első, sikertelen öngyilkossági kísérletet követő orvosi kezelés után képes lesz az újrakezdésre. Festeni kezdett. Otthona minden egyes helyiségét, falait, bútorait, tárgyait megörökítette. A színek különös hatásúak: a fehérek, rózsaszínek, lilák nem élnek, a fekete is szürke. A művész búcsúja az élettől, a festészettől, amely ezúttal már nem volt képes őt megmenteni. Búcsúlevelében ezt írta: „…nem érzem többé e munka folytatásának belső szükségletét… én, aki mindig csak a szépséget, az igazságot és a harmóniát szívtam magamba, csak szerencsétlenséget és halált hintettem el.”
Fegyverrel vetett véget életének. Két nappal később Fehér György talált rá. Édesanyja nem tudta elviselni egyetlen lánya elvesztését, ő is öngyilkos lett. Együtt temették el őket.
Egyéni kiállítások
Egyéni kiállítások
1951 • Galerie Colette Allendy, Párizs
1961, 1963 • Galerie Pierre, Párizs
1966 • Galerie Cinq Mars, Párizs
1970 • Galerie Kriegel, Párizs
1973 • Galerie des Ursulines, Mâcon
1977 • Hommage à Agathe Vaïto, Galerie des Ursulines, Mâcon.
Válogatott csoportos kiállítások
Válogatott csoportos kiállítások
1951 • Salon des Surindépendants
1954, 1956, 1961 • Salon de Mai, Párizs
1955 • Six peintres de Paris, Galerie Blanche, Stockholm
1956 • Salon des Réalités Nouvelles, Galerie de France
1959 • Huit peintres de trente ans, Galerie Pierre, Párizs
1961 • Formes et couleurs, Galerie Charpentier, Párizs
1970 • Galerie Kriegel, Párizs • 20. századi magyar származású művészek külföldön, Műcsarnok, Budapest.