” Önéletrajz
Varga László vagyok, 1963–ban születettem a Szabolcs megyei Csengerben, egy zsidó családban.
Apai nagyanyám roma származású volt. Nagyapám egy régi Nagyváradi zsidó, (kohén) családból származott. Nagyanyámtól örököltem enyhén barna bőrömet, amely néha átok volt néha pedig áldás.
Édesanyám régi Tótfalusi zsidó család túlélője. Nagybátyján és rajta kívül minden hozzátartozóját elhurcolták 1944 tavaszán, és valahol a német pokolban haltak meg, sosem tértek haza.
Ma már könnyen és nyíltan írunk ezekről a dolgokról, de akkoriban nem igazán hangoztatta ezeket az ember. Szüleink tiltották nekünk, gyermekeiknek… túlságosan közel volt a II. világháború vége.
Édesapám és édesanyám igazi minta páros volt. Szépen éltek, szeretetben és megértésben neveltek engem és két húgomat. Testvéreim ma már mindketten az Egyesült Államokban élnek. Gyerekkoromban úgy éltünk, mint a körülöttünk élők. Szorgalmas kétkezű emberek voltunk, mint a körülöttünk lévő paraszt emberek, nagyapám tsz alapítónak számított, elsőként lépett be, felismerve, hogy akkor azt kellett tenni. Az egyszerű falusi emberek életvitelét folytattuk, teljes mértékben beilleszkedtünk környezetünkbe, csendes nyugodt élet volt ez. Ahogy nagyapám nevezte, a túlélők békéje. Elegük volt a második világháború rémségeiből, mindenki szeretetben és békésen akart élni.
Az „egyik” cigány újságban (Amaro Drom) azt írták rólam, hogy „igazi cigány életmódon éltünk”, az igazság az, hogy pontosan az ellenkezőjét mondtam az újságírónak, az általa feltett kérdésre válaszolva. Ugyan honnan is tudhattam volna, milyen az az életmód. Azok az idők rég elmúltak, a múlt homályába vesztek. Többször kértem korrigálást a laptól akkoriban, másadatok vonatkozásában is, de nem kaptam.
Az általános iskolában kitűnő tanuló voltam. Sokat olvastam, csendes visszahúzódó kisfiúnak ismertek. Szerettem a verseket és sok versmondó versenyt is megnyertem.
Autószerelőnek tanultam később, szakközépiskolában Nyíregyházán, de engem ott is a festészet, a rajzolás érdekelt. Kijártam a kollégiumból egy képzőművészeti szakkörbe, amely a Nyíregyházi Tanárképző Főiskola támogatásával működött. Az ottani tanárok, művészek tanítottak minket a rajzolás és a festés alapjaira.
1982–ben Budapestre kerültem, a nagynénémnél laktam a Damjanich utcában. Szabadidőmben, a munka mellett a Képzőművészeti Főiskola Désy Hubert önképző körébe jártam, ahol a festészet mellett, szobrászatot és rézkarc technológiát is megtanultam.
Igazából nem akartam én a cigány festőkhöz tartozni és talán nem is tartozom hozzájuk… nem tudom eldönteni. Kerékgyártó István hívott meg a kilencvenes évek elején, a Tokaji alkotó táborba, ott ismerkedtem meg néhányukkal, akik jó barátaim lettek és azok a mai napig is.
Mindig is a saját utamat jártam, sajátos elképzeléseim voltak mind a festészetről, mind magáról a cigány festészetről. Egy jól induló tiszta gondolat volt a cigány festészet, tiszta szívű jó emberekkel, amely mára rendkívül mélyre süllyedt, mind erkölcsi mind morális értelemben. A régiek (Csányi János, Kun Pál, Ferkovics József, Csámpai Rozika, Orsós Teri, Bó Kati, Váradi Gabi, Beri Károly, Steflovics Attila, Dilinkó Gábor… a felsorolás nem teljes…) barátságát elfogadom és vállalom is, de a mostaniakat semmi szín alatt nem, hiszen gondolkodásmódjuk, világnézetük messze távol áll tőlem.
A festészetem két részre bontható. Van egy „öncélú”, és van egy a „dokumentációs” festészetem. Szerintem minden roma festő végez ilyen irányú munkát, mintegy dokumentálva festményein eltűnőben lévő kultúránk emlékeit, történéseit, arcait, alakjait, tárgyait. Én is ezt teszem. Másrészről vannak képeim, amelyek ötletei belülről jöttek, jönnek.
Használom műveim megalkotásánál a szemiotika (jelek és jelképrendszerek) tudományát, amelyet a főiskolán volt módomban megismerni először. Szemiotikai festészetnek neveztem el, nincs semmi köze más már ismert irányzatokhoz. Ilyen festményem például, „Az Illat”, vagy a különböző „szellemképek”, mint a diófa szelleme, vagy az „Aranyszarvú ördög” első változata, amely ma a Néprajzi múzeumban található.
Amerikában maradt két ilyen tematikájú festményem a „Szomnákúno singeng O Bëng”, magyarul: Az aranyszarvú ördög, valamint a párja a „Bëngányi Romnyi”, magyarul: „Az ördögasszony”. Nem adtam el őket, ajándékba adtam a kissebeik húgomnak.
2006-ban szereztem diplomát a szombathelyi Károlyi Gáspár Főiskolán és nem Pécsett, mint ahogy azt tévesen több helyen is írták rólam. Művelődésszervező szakon végeztem és másoddiplomaként a filmtörténész szakot is elvégeztem.
Önálló kiállításom sosem volt, mindig valamilyen festő csoporttal állítottam ki. A 2013- as év volt talán a legsikeresebb ebből a szempontból. A Madách színház Tolnay Szalonjában három kiállítást rendeztünk, valamint a Lengyel Kisebbségek Múzeumában állítottunk ki párhuzamosan.
Sosem egy kiállítás kedvéért festettem, az alkotás egyszerűen lételemem. A kiállításaink nagyon sokat javítottak a roma emberek megítélésén, amelyet aztán sikeresen porig romboltak „politikusaink”.
Most vagyok ötvenkettő éves, amikor ezeket a sorokat írom. Kissé megkeseredve emlékszem vissza, hogy mennyit dolgoztunk, ha úgy tetszik küzdöttünk azért, hogy a cigány nép megítélése megváltozzék. Azt gondolom, hogy a kezdeti sikerek eredményei eltűntek, és megítélésünk rosszabb lett, mint volt.
A cigány kultúra magas kultúrába történő besorolása elmaradt, felőrölte a kommerszitás, a politika és az anyagi javak gátlástalan hajszolása. A kezdeti szép gondolatok eltűntek, helyüket átvette a közönségesség, amelyet oly gyakran sütöttek ránk az idők során, okkal vagy ok nélkül.
A cigány festészet létrejötte, létezése egy csodálatos történet. Örülök, hogy részese lehettem. A „semmiből” jöttünk, egyszerű emberekként, gépkocsivezető, takarítónő, segédmunkás vagy diplomás, fiatal vagy öreg, mind együtt dolgoztunk, együtt gondolkodtunk a kezdeti időkben. Képesítés nélkül, ösztöneinkre hallgatva, csodálatos alkotások születtek. Honnan ez a tudás, honnan ez a képesség… nem tudjuk, ez a csodálatos és szép ebben a történetben.
Elmondhatjuk, a cigány festészet egy létező fogalom, nem tűnünk el nyom nélkül az egyetemes kultúra történetéből.”
(Varga László írása – a szerk.)
Válogatott csoportos kiállítások
Csoportos kiállítások
Balázs János Galéria
Roma Parlament Galéria
Budapesti Gellért Szálló
Madách Színház – Tolnay Szalon
Lengyel Kisebbségek Múzeuma
Óbudai San Marco Galéria
Művek közgyűjteményekben
Művek közgyűjteményekben
Magyar Művelődési Intézet, Budapest
Néprajzi Múzeum, Budapest
A cikk lejjebb folytatódik.