1973-ban végzett a Kolozsvári Szépművészeti Intézet szobrászati szakán. Tanárai: Löwith Egon szobrászművész, Bretter György filozófus, Földes László esztéta és édesapja, Vetró Artúr. 1973-ban Kézdivásárhelyre kérte kinevezését, ahol mintázást, rajzot és művészettörténetet tanított a helybéli Nagy Mózes Gimnáziumban. 1973 óta részt vesz egyéni és csoportos kiállításokon, hazai és külföldi alkotótáborokban. Szabadtéri munkái több hazai és külföldi városban megtalálhatóak. A Nagy Mózes Közművelődési Egyesület Hagyományőrző Társaságának keretében működő 15. Székely Határőr Gyalogezred I. Zászlóalja I. Századának parancsnoka. A Képzőművészeti Szövetség Sepsiszentgyörgyi fiókjának tagja, az újraalakult Barabás Miklós Céh tagja.
Körplasztikái és domborművei kővel, patinázott gipsszel és fémmel (főként alumíniummal) készülnek. Érdeklődéssel fordult történelmi és sport-témák felé.
Szoborerdő. A 60 éves Vetró András köszöntése
A művészekről általában azt tartják, hogy befele forduló, különc, öntörvényű emberek. Szellemváruk tornyából figyelik a világot, hogy a feldolgozott anyagot aztán kódolt üzenetek formájában szétküldjék a világba.
Az elzárkózó, gőgös művész „imidzse” sajnos hozzánk nőtt, bennünk él, akár egy romantikus filmhősé. Ezért meglepődünk, amikor egy olyan nyitott, teljes életet vállaló, közösségi emberként is megnyilvánuló művésszel hoz össze sorsunk, mint amilyen mai ünnepeltünk, VetróAndrás.
A kolozsvári egyetemi évek után Kézdivásárhelyen telepedik le, a Kosztándi házaspár alapította rajziskolában tanít, műtermet kap, szobrászkodik, tanít, buzdít, nevel.
Termékeny alkotó. Munkássága sorozatokba tömörített: a Lovag – Bohóc, a Nő – Anyaság, valamint a nagyjaink (történelmi) arcképcsarnoka témakörét járja körül, filozófikus beállítottsággal, enyhén ironikus (és önironikus) hangvétellel, szívós és fantáziadús következetességgel.
Ugyanez a kemény, szellemes munkatempó jellemzi pedagógiai tevékenységét is. Felejthetetlen számomra az első mintázófa faragása, a sárfalvi, beavató jellegű „agyagbányászat” (a szakma tanulása a seprűnél kezdődik…), az első életnagyságú akt felrakása és az azt követő gipszöntés, amelynek eredményeként a tanári lépcsője is fehérbe öltözött… Aztán okított, korrigált, ha kellett hadakozott értünk, mai szóhasználattal „védte érdekeinket”… egy évzáró kiállításon például úgy tartotta bent munkáinkat, hogy a „cenzori döntés” ellen tiltakozásul leült a posztamensek elé. Hogyne sorakoztunk volna fel mögéje? Egy olyan korban, amikor a belterjes kisstílűséget a hatalom is sugallta, ez az elvekért való kiállás felnőtti példája számunkra, kis művészpalánták számára a reveláció erejével hatott. Mi akkor a főtéri hős szobra mellé képzeletben egy másikat is emeltünk…
Vagy: ritka az a gyerek, amelyik elmondhatja magáról, hogy már hetedik elemistaként lovasszobrot épített. Vetró mester vezetett rá, hogy nemcsak lehet, hanem kötelező nagyot álmodni. Arra is, hogy nincs a műfajok között merev határ, a minőség az egyetlen mérce. Útmutatása nyomán művészi próbálkozásaink átcsaptak egymásba, átjárhatóvá váltak a tabunak hitt határok: képregényeket kezdtünk gyártani, álarcos happeningszerű összejöveteleket tartottunk, a szobrainkat kifestettük, kiterjedt a világ határa…. Nem csoda, hogy a Nagy Mózes Líceum évkönyvében visszaemlékezők közül oly sokan idézik fel a rajztagozat szabad és kreatív légkörét.
Vetró András szobrászatában, de nevelői és közéleti megnyilvánulásaiban is vezérelv, hogy a folyamat fontosabb, mint a kész mű.
Van ebben jó adag férfias szemérem – a tett elsődlegessége a „látva lássanak”-kal szemben – számomra mégis a korszerű alkotó alapállása ez, aki folymatokban, változatokban, sorozatokban gondolkodik és aki számára művészet és élet egy és ugyanazt jelenti.
Joseph Beuys, a hatvanas–hetvenes évek nagyhatású művész-teoretikusának alkotói hitvallása jut eszembe: gondolkodni annyi, mint formázni. Embereket összefogni, energiákat egyesíteni, az is szobrászat. Szociális plasztika? Milyen szép ötlet!
A művészetért életét áldozó Van Gogh mondja: nincs nagyobb dolog, mint szeretni az embereket… Beszélgetni, szóba állni, adni és kapni, nem sajnálni az időt társainktól!
András hagyományőrző honvéd, műkedvelő színész, múzeumbarát, kiállításszervező. És soha nem panaszkodik, hogy mindez művészete kárára lenne. Köz- és magánélet egymást gazdagítja, egymást generálja, közben, szinte észrevétlen, az Ember, a Művész egyre több hajszálgyökérrel kötődik környezetéhez.
A nyolcvanas években a beszűkült életterek és lehetőségek időszakában műtermébe valóságos szoborerdő nőtt. A felhalmozódott tervek, makettek, vázlatok már az udvaron sem fértek. Földanya ült a forradalmár vállán, az öntésre beadott rézcsavarokból térforma kerekedett… Az alvó ráció szörnyekkel álmodott, az ihlet, a munka a túlélést jelentette. Mesterem, mi lesz, betemetnek a szobraid?!
Aztán valahogy csak meglebbent a szabadság szellője. Az új idők hajnala vidékünkre a magyar vonatkozású emlékjelállításnak valóságos reneszánszát hozta, így a formarengeteg határa is kezdett lassan-lassan kitolódni, már Kárpátalja, Muraköze, Palócföld, Bánát határait ostromolja…
Választott városa terei, parkjai benépesültek nemzetünk jeleseinek szobor-arcmásával, „akik” furák, darabosak, szúrós tekintetűek, karcosak-harcosak, a történelem darálóját kiálltak, műteremből, szoborerdőből végleg kiszabadultak, „akik” már saját életüket élik.
A ma este nyíló kiállítás itt a Gyárfás Képtárban nem más, mint egy műteremlátogatás, ahová a fantázia és az empátia már elégséges belépőnek, hogy egy példaértékű, hittel és alázattal – reméljük, még nagyon sokáig! – járt művészi életútnak a szemlélői, részesei lehessünk.
Isten éltessen sokáig, drága Mesterünk!
Vargha Mihály
Irodalom
BORCSA J.: Gazdagodó műhely (kat. bev., Korunk Galéria, Kolozsvár, 1984)
CZEGŐ Z.: Közös ügyek szobrásza, Utunk, 1985. október 11.
Egyéni kiállítások
Egyéni kiállítások
1979, 1986, 1989 • Kézdivásárhely [Vetró Artúrral]
1982 • Petőfi Ház, Bukarest
1983 • Székelyudvarhely
1984 • Korunk Galéria, Kolozsvár
2011 • Székely Nemzeti Múzeum Gyárfás Jenő Képtár
