A ~ kifejezés a görög kineo szóból ered, ami annyit jelent: mozgatok. A modern művészetben az op arttal szoros rokonságot mutató nemzetközi művészeti áramlat átfogó megnevezésére használatos. Legfontosabb jellemzője a művészet történetén végigvonuló mozgásillúzió valódira váltása. Mechanikusan, mágnesesen vagy elektronikusan mozgatott konstrukciók, amelyek gyakorta hang- és fényeffektusokkal kapcsolódnak össze. Előzménynek tekinthető Duchamp rotoreliefjei, Calder mobiljai és Moholy-Nagy László fénykinetikája, valamint Naum Gabo és Pevsner konstruktivista kísérletei. A ~, a mozgás alkalmazása a XX. századi képzőművészetben tűnik fel tudatos alkotói elvként. Természetesen korábban is készítettek mobil „szobrokat”, ezek közül talán Leonardo művei a legismertebbek. Leonardo nemcsak dobgépeket, hanem egyéb mozgó szerkezeteket is fabrikált, többek között a francia király számára készített egy lépegetve a száját kitátó oroszlánt. A mozgás tudatos alkalmazása azonban csak a II. világháború után, a neoavantgárd törekvésekben jelenik újra meg. A konstruktivizmusból kinövő ~nak a kalocsai származású Nicolas Schöffer lett az atyja. A Schöffer-féle ~ egyrészről még a „mérnöki” mechanikus világképét tükrözi, másrészről még a tudományba vetett hitet is demonstrálja, de működését befolyásolják a környezet fény és mozgásviszonyai is. A ~ Nyugat-Európában és Dél-Amerikában közkedvelt nemzetközi törekvés. Jelentősebb művelői a német Zero csoport, a francia GRAV (Groupe de Recherche d””Art Visuel), Takis, Adolf Luther, Yaacov, Agarn, Pol Bury és Magyarországon Harasztÿ István, Galántai György, valamint Lois Viktor. A ~ másik iránya egyrészről a dadából, futurizmusból és a szürrealizmusból, másrészről a vasszobrászatból (Julio Gonzalez, David Smith és Calder) sarjad ki az ötvenes évek végén. Ez utóbbit megkülönböztetésül mobilszobrászatnak is szokás nevezni. A francia Új realizmus három fémszobrásza (Arman, Cesar és Tinguely) közül Jean Tinguely életműve válik mintává mobilkészítés területén. A technicizálódás folyamat reakcióként is felfogható Jean Tinguely tevékenysége, aki mélységes iróniával kezeli a gépeket. 1960-ban készítette a New York tiszteletére című monumentális művét, amelyhez nagy mennyiségű fémhulladékot használt fel. Gigantikus mobilját tizenöt motor mozgatta, amelyek darabokra zúzták és szétégették azt. A bemutatón egy, a művészetben járatlan tűzoltó vetett véget a gépezet önpusztításának, aki ezáltal Tinguely társalkotójává vált. A kinetikus fémszobrászatot hazánkban a Harasztÿ, Galántai, Lois „Szenthármasság”-gal szokás fémjelezni, azonban jegyezzük meg, hogy a 60-70-es években Megyeri Barna és Csutoros Sándor, továbbá a 80-as években Kígyós Sándor is kísérletezett különféle mozgó függőplasztikákkal. Galántai György fémszobrai két részből (ready made-ből és a talp-modulból) összerakott, sajátosan közép-európai meghatározottságú, konceptuális mobilok. A semleges jelentésű modul a (szocialista) haladást jelképező fémtalp különféle tárgyak által értelmeződik, mint kerék, lánc, fémzászló, vaskapocs, csákány stb., és konceptuális címeket kapnak (Vörös malom, Csatlós talp, Hangos lobogók stb.). A rögzített fémtalp és a mechanikusan forgó fémkerekek egyfajta „realista” lenyomatai a társadalomnak és a társadalmi haladásba vetett hitnek, ebből következik, hogy Galántai mobiljai nem motoros gépek, tehát emberi energia nélkül, mint az akkori társadalom, egyáltalán nem is működnek. Míg Galántai stabil-mobiljai a haladásképtelenséget demonstrálva nem nagyon mozogtak, addig Harasztÿ István mobiljai rendeltetésszerűen működnek, csakhogy többnyire fordítva csinálnak mindent, mint császára parancsát követő japán katona a fogságban. Társadalomkritika, olykor üde humor jellemzi Harasztÿ kiválóan elkészített mobiljait. Ironikus szerkezeteit – lévén, hogy szakképzett esztergályos – Harasztÿ maga készíti, így a véletlen, a ready made-jelleg nem dominál, mint Tinguely és Galántai munkáinál. Az Acélmosolytól, a Fügemagozón át a főműnek számító Agyágyúig mind jól működő gépezetek. A nemzetközi irányzatok közül Harasztÿ mobiljai nem sorolhatók be sem a dadaista mobil, sem a mérnöki kinetizmus világába. Gépei mondandóját, a társadalomkritikát tekintve az előbbiekhez hasonló, stilisztikailag, a formáját tekintve pedig az utóbbiakhoz, tehát jellegzetes közép-európai műtárgy-típusról van szó, amelyet egyszerre kell „magyarázni” a nemzetközi trendekkel és a sajátos hazai viszonyokkal. A harmadik, fémekkel dolgozó mobilkészítő, Lois Viktor is autodidakta, mint Harasztÿ, de ő már a következő generáció képviselője. Lois életműve, mint fent említetteké, a dadaista, szürrealista antiművészet expanzionista nyomvonalán haladva vált egyedi pályává. Lois a 80-as évek közepén kezdett klasszikus, motorral hajtott mobilokat készíteni (Futok ide, futok oda, nem találom a helyem, Erőfitogtató mobil és Szélgépek). Ezt követően olyan tematikus szériákban bontotta ki életművét, mint a bútor-, közlekedési eszköz- és a gigantikus hangszerprogram. Lois munkái között az Anarchista bicikli mellett talán a Futok ide, futok oda, nem találom a helyem a legagyafúrtabb szerkezet. Ebben a kinetikus objektben esszenciálisan összefoglalva megtalálhatjuk a klasszikus dada, a kinetizmus és a konceptuális művészet továbbélő aktuális mozzanatait. Ez a típus igazán nem a hazai vasszobrászat tárgytípusaival állítható párhuzamba, hanem sokkal inkább a neodada ironikus anarchizmusával. Lois hangszerprogramja egyedülálló kísérlet a mobilművészetben. Fémhangszerei egyrészt önálló objektek, másrészt működő, funkcionális hangkeltő eszközök a kinetizmus minden jellegzetességével együtt.
A cikk lejjebb folytatódik.