objektművészet

Az alkotó által nem-formált, valamint a kiegészített és szimulált tárgyak, tárgykombinációk, együttesek művészetbe-emelésének gesztusára, művészetté-minősítésére építő műfaj. Eredete a kubista kollázs applikációihoz, Marcel Duchamp ready made-jeihez, a dada tárgyegyütteseihez és a szürrealisták talált tárgyaihoz (objet trouvé) nyúlik vissza. Főbb képviselői: J. Arp, H. Bellmer, S. Dalí, M. Ernst, J. Miró, M. Oppenheim, M. Ray, K. Schwitters. Az ~ második nagy korszaka a neoavantgárd idejére esik. A 60-as évektől a posztszürrealizmus, a pop art és az újrealizmus (E. Kienholz, J. Cornell, J. Dine, R. Rauschenberg, G. Segal, C. Oldenburg, Arman, César, L. Nevelson, N. de Saint-Phalle, D. Spoerri, J. Tinguely), a 70-es évektől a konceptualizmus és az arte povera (J. Beuys, G. Brecht, Christo, J. Dibbets, J. Kosuth, M. Merz, G. Penone, M. Pistoletto) művészetében jut érvényre. A 80-as évek közepétől az ~ is intermediális, műfajok közötti kontextusba kerül, alkalmazása általánossá válik, s műfajilag és stilárisan is egyre nehezebben körülhatárolhatóvá lesz. A magyar ~ kezdetei az 50-es évek végére tehetők, és a posztszürreális látásmódhoz köthetők, mely utóbb harminc éven át életképesnek bizonyult (Bálint Endre, Gyarmathy Tihamér, El Kazovszkij, Korzim Erika, Prutkay Péter, Szemadám György, Szlávics László, Veress Pál). A 60-as évek végétől a következő impulzust a pop-art és a neo-dada szolgáltatta. Ez a két tendencia is egészen a 80-as évek közepéig nyomon követhető a hazai neoavantgárd mozgalom s az underground csoportok közegében (Galántai György, Harasztÿ István, Kéri Ádám, Konkoly Gyula, Lakner László, ill. a szentendrei Vajda Lajos Stúdió és köre művészei: Bukta Imre, Lois Viktor, fe Lugossy László, ef Zámbó István). A 70-es évektől máig jellegzetes párhuzamosságot figyelhetünk meg: az intellektuális, filozofikus, nyíltan vagy rejtetten politizáló konceptuális objekt szerteágazó jelenlétét (Attalai Gábor, Donáth Péter, Erdély Miklós, Jovánovics György, Szentjóby Tamás, Tolvaly Ernő), a másik póluson pedig az art brut és az egészen nyers, elementáris kifejezésmód számos, személyreszabott változatát (Bogdándy Szultán Zoltán, Dombay Győző, Elek István, Szeift Béla, Ujházi Péter, Várnagy Ildikó, Vető-Zuzu). A 90-es évek magyar kortárs művészetében az objekt ismét egyes életművek érdeklődési körébe került. Július Gyula „szórakoztató fizikán”, Csörgő Attila geometrián és mechanikán alapuló szerkezetei, Benczúr Emese hímzései, Eike optikai-multimediális jellegű és Várnai Gyula talált tárgyakat parabolikus költészetté lényegítő tárgykollázsai jelzik a műfaj reneszánszát. A hazai ~ jellegzetessége rendkívül gazdag humora, melynek skálája a harsány gegtől a gúnyos fintoron és metsző irónián keresztül a finom, intellektuális trouvaille-ig terjed. Az objekt Magyarországon a hagyományos műfajoknál rendre nagyobb szabadságot enged alkotójának: bátrabb és gátlástalanabb viszonyt a jelenségvilág „dolgai”-hoz. Témái közül az élre kívánkozik a politika és a szexualitás.

A cikk lejjebb folytatódik.