A ~ kifejezést magyarra „művelt” vagy „tanult festészetnek” lehet fordítani, és a 80-as évek művészetének egyik jellegzetes vonulatát jelöli. Ezzel a címmel rendezett Italo Mussa olasz művészettörténész 1982-ben a római Pio Monti Galériában csoportos kiállítást, amelyen Alberto Abate, Roberto Barni, Ubaldo Bartolini és Carlo Maria Mariani vett részt. A kiállító művészek közös vonása az volt, hogy az újat valamelyik régi művészetben keresték, mindenekelőtt a klasszicista és a manierista örökségben, amihez a dolog természeténél fogva hagyományos festészeti műveltség szükségeltetik. Innen ered Mussa terminusa, de más nézőpontú művészettörténészek többé-kevésbé ugyanazokra a művészekre és művekre más elnevezéseket is használnak. Gyakran beszélnek a memória festészetéről, hipermanierizmusról és anakronista festészetről. Az elnevezések már részben sejtetik az irányzat jellemzőit is. A ~ fogalomkörébe tartozó művek úgy hatnak, mintha valamelyik múzeum raktárából kerültek volna elő: a művész átvesz és megtanul egy holt vizuális nyelvet (mintha egy modern költő elkezdene latinul vagy ógörögül verselni), képzeletben visszautazik a távoli, mitikus múltba, hogy újraálmodjon valamit abból, ami a nyugati kultúrában már régóta időszerűtlennek számít. 1983-ban megjelent könyvében Mussa is e festészet álomszerűségét emeli ki, hangsúlyozza viszont, hogy nem a szürrealizmusból ismert álmokról van szó. A művelt festészetben nincs helye a szubjektív, intim pszichologizálásnak: a művész álmaiban sem saját bensőjét tárja fel, hanem maszkot helyez önmaga és a néző közé. Célja nem az önfeltárulkozás, hanem inkább a rejtőzködés. Éppúgy elveti a modern festészet személytelen technikáit, mint az új médiumokat. Ragaszkodik a manuális festészethez, de lelkiállapotát és a kép nyelvi-kifejezésbeli kérdéseit a régi mesterek módjára maga is gondosan eltitkolja. Figyelmünket magáról a festményről inkább a festmény tárgyára tereli, még ha e képek stílusa és tematikája egyaránt átvett, kölcsönzött vagy – mint az elnevezés sugallja – megtanult formákból áll is. A ~ fogalomkörébe tartozó alkotók leggyakoribb hivatkozási alapja Balthus, Carrè és De Chirico „metafizikus festészete”. Különösen De Chirico számít az irányzat szellemi előfutárának, mivel a futurista művészeti forradalom idején éppúgy az örök, változatlan és időszerűtlen minőségeket kereste, mint most a művelt festészet a sokkal dinamikusabb transzavantgárd korában. A már említett 1982. évi római kiállítás óta az irányzathoz csatlakozott még Carlo Bertocci, Lorenzo Bonecchi és Gerard Garouste.
A cikk lejjebb folytatódik.