A ~ a német Politik (politika) és a Kunst (művészet) szavak összevonásával keletkezett. A 60-as évek és a 70-es évek elejének társadalmilag elkötelezett művészetszemléletének jellegzetes megnyilvánulása, mely közvetlen politikai jelentések érdekében háttérbe szorítja a művészet esztétikai és önelemző mozzanatait. Olyan művészet, mely a radikális avantgárd módszereit és eszköztárát (nyitott mű, environment, akcionizmus stb.) az aktuális politikai állásfoglalás, tiltakozás, lázadás kifejezésére használja. Formailag jellemző rá az éles, közvetlen vizuális nyelvezet, a sokkoló közlésmód, az irónia és a szatíra. Németországban a ~ egyik legismertebb képviselője Klaus Staeck, aki a lehető legkülönfélébb médiumokat (például plakát, levelezőlap) felhasználva, egyértelmű politikai program nélkül indított heves támadást a német politikai helyzet egyes mozzanatai ellen. A dadaizmustól és az orosz avantgárdtól örökölt fotómontázs-technikát felhasználva kérdezi például az utca emberétől: megosztaná-e a szobáját a szövegre montázsolt nénivel (aki mellesleg Dürer édesanyja). A ~ Németországon kívül mindenekelőtt Spanyolországban és Olaszországban vált szervezett mozgalommá – főleg a fasizmus ellen és a szocializmus mellett folytatott ideológiai harc eszközeként. Az izlandi származású Erro harsány reklámszínek és popos kliséformák felhasználásával fest óriási méretű, ideológiai tartalmú képeket, az olasz Renato Guttuso pedig a fasizmus ellen folytatott hosszas képi polémiájában úgyszólván a modern művészet összes stílusformáját csatasorba állította: az expresszionizmustól és a kubizmustól kezdve, a szicíliai népművészeten át egészen a pop-artig. Nagy meglepetést okozott a 70-es években, hogy egy sereg művész, akik korábban ideológiamentes, önelemző, formalista művekkel szereztek maguknak nemzetközi hírnevet, közvetlen politikai tartalmú alkotásokkal léptek a közönség elé: Hacke, Burgin, Kosuth, illetve a híres Art and Language (Művészet és nyelv) elnevezésű konceptualista művészcsoport tagjai. A ~ történelmi sorsa leginkább az lett, hogy a hatalom kitalált egy remek semlegesítési módszert: befogadta múzeumaiba és képtáraiba, vagyis politikai élét azzal tompította le, hogy mindez „csak művészet”, értsd: felelőtlen fantáziálás és megtűrt játék, amelynek a műkereskedelmi értéke mellesleg napról napra növekszik.
A cikk lejjebb folytatódik.