process art

A ~ (magyarul folyamatművészet) a 60-as évek végének és 70-es évek egyik tipikus művészeti irányzata, ill. alkotói alapállása. Lényege, hogy a kész, befejezett műalkotás helyett az idő láthatóvá tételéért folyik a küzdelem, gyakran fotósorozatok segítségével. Douglas Huebler úgynevezett „időtartam-műveket” (Duration Pieces) készített, melyek közül az egyik legegyszerűbb, amikor lefényképezte, hogyan borít el lassan a hó egy kijelölt földterületet. Carl Andre üdvözli a tényt, hogy műveinek egy része ki van téve az időjárás viszontagságainak, mert – mint mondja – „így mindannak a dokumentumai lesznek, ami velük történik”. Rafael Ferrer jégtömbökkel dolgozik, tehát művei egy idő után megváltoztatják formájukat, végül eltűnnek (a folyamatot természetesen fényképekkel dokumentálja). A ~ szoros kapcsolatban áll a konceptuális felfogással, hiszen a mű itt is, akárcsak a conceptual artban nem annyira a „valóságról”, hanem mindenekelőtt önmagáról vall. Ha korábbi előzmények után kutatunk, bőségesen találhatunk példákat a folyamatok iránti képzőművészeti érdeklődésre már a század elején (Monet, Balla, Duchamp), a fotótörténetben pedig a századforduló előtt is (Marey, Muybridge). Szintén fontos előzménynek számít a háború utáni akciófestészet, melyben a hangsúly kifejezetten a festési folyamatra helyeződött, a kép pedig mintegy mellékterméknek, a folyamat „lenyomatának” számított. A process art felvirágzásához hozzájárult több, a 60-as években rendezett összefoglaló kiállítás. A két legsikeresebb: a New York-i Whitney Museumban rendezett Antiillúzió: eljárások/anyagok c. bemutató és az Edmonton Art Galleryben összeállított Hely és folyamat c. tárlat. Az irányzat fontosabb képviselői a már említetteken kívül: Robert Morris, Richard Serra, Jan Dibbets, Keith Sonnier stb. A magyar művészek közül különösen Gáyor Tibor, Kovács Attila, Mauer Dóra és Mengyán András mutatott külön érdeklődést a folyamatok, ill. transzformációk iránt.

A cikk lejjebb folytatódik.