Az 1962-es Újrealizmus katalógus bevezetőjében azt írta John Ashbery: „Az Újrealizmus nem realizmus és nem új. Duchamp már korábban ‘megalkotta’ az első ready made-et, Appollinaire pedig megírta az Egy fodrász üzlet ablakában c. költeményét. Azonban tény, hogy a művészet története olyan régi, mint a realizmus története. Ám realizmus és realizmus igen különbözik egymástól. A XIX. században elsőként Courbet tagadta meg a szépséget a realitás érdekében. A realizmus (nyugat-)európai tradíciója Caravaggio és Georges de la Tour újrafelfedezésével (Hilton Cramer és Lionello Venturi) indul el. Az ókortól napjainkig pedig nagyon tág a realizmuskoncepciók tartalma. És csupán a hiperrealizmus különféle jelenségeire számtalan olyan kifejezést alkalmaztak, mint realizmus, Sharp Focus Realisme, fotórealizmus, hiperrealizmus, Realist Revival, il nouvo realismo, Separate Realisme, radikális realizmus. A szuperrealisták (akkori szóhasználattal) legfőbb bemutatkozó helye a teoretikus Ivan Karp alapította New York-i O. K. Harris Galéria volt a 70-es évek legelején, ahol a legjelentősebb hiperrealisták bemutatkoztak. A ~ szemlélete megköveteli, hogy a műtárggyal szemben számoljuk fel az alkotói és szemlélői pszichikai aktivitást, amely ezáltal nem a tárgy esztétikai megerősítését szolgálja. Kezdetben fotók, diák alapján dolgoztak a hiperrealisták, majd Malcolm Morley bevezette a nyomtatott kép utáni festést, ekkor a tárgy, a téma ismét alárendeltté (semlegessé) vált az ábrázolással szemben. A festmények inkább önmaguk képei voltak, semmint a dolgoké, és ilyetén tekinteve a dolgot a ~ közelebb áll a minimalizmushoz, konceptualizmushoz, mint a korábbi realistának nevezett törekvésekhez. A ~ minimalizmusa abban fejeződik ki, hogy narratív figurális festészetnek tűnik, azonban hagyományos ikonográfiai módszerrel, esztétikai kategóriákkal és festészet-technikai kérdésekkel mégsem ragadható meg. A ~ szűkszavú, nem ad teret sem a ködösítő értelmezésnek, sem a művészi kifejezés túlzásainak, azaz, érzéki tárgyiasságal éri el a tökéletes érzéketlenséget (neutralitást) az ábrázolás során (az ábrázolás szó nem a tárgyi valóságra, a reáliára vonatkozik, hanem egy fényképre, egy nyomdatermékre, cukroszacskó ábrájára stb.). ~ gyűjtőszóval jelzett kifejezetten festészet ellenes nemzetközi kinetizmus irányzat a 60-as évek végén indult, fénykora a 70-es évekre, magyarországi elterjedése az 1974–84 közötti időszakra tehető. A főként Amerikában virágzó képi világ legfőbb képviselői különféle tematikákra specializálódva dolgoztak. Richard Artschwager és Malcolm Morlay hibás, gyűrött nyomatatványokat; John Salt, Richard McLean, Ralph Goings, Robert Bechtle autókat; Steven Posen, John Kecera változatos szöveteket és faktúrákat; Chuck Close nagyméretű portrékat; Richard Estes tükröződő felületeket; Audry Flack európai szakrális tárgyakat; Paul Sarkisain amerikai tornácokat stb. ábrázolt egyszeres vagy többszörös képi áttétellel, mimézissel. A ~ nem az elsődleges mimézis képi rögzítése, tehát nem a közvetlen látványt ábrázolja és nem is a festő szemüvegével láttat, hanem a már egyszer vagy kétszer rögzített látványt (fotót, nyomtatványt, festményt, magazinképet stb.) tekinti az ábrázolás „tárgyának”. Festészet ellenessége egyébként nemcsak abban merül ki, hogy kiiktatja a szem és az agy megfigyelő munkáját, hanem a kezet is megfosztja az alkotó és művészi kifejezés lehetőségétől. Ennek érdekében a legtöbben fotó alapján retuspisztollyal dolgoztak. Magyarországon a 60-as évek végétől a 80-as évek közepéig több generáció foglalkozott a hiperrealista képek alkotásával. Elsőként a Méhes László, Lakner László, Csernus Tibor, Konkoly Gyula, Szabó Ákos és Gyémánt László nevével jegyzett társaság tagjai, különféle esztétikai elvek alapján jutottak el a szürnaturalizmustól a ~ig. Méhes László Hétköznap (1969) c. ceruzarajzát tekintik az első ilyen képnek. Méhes egyébként klasszikus módon, tehát fotó után dolgozva alkotta meg első jelentős hiperrealista sorozatát, a Langyosvizet. Konkoly Gyula és részben Lakner László John Claim Clarkhoz hasonlóan a művészettörténet, az esztétikum (Rembrandt, Tiziano, Georges de La Tour, Nevelson) felől haladt az egzakt képi rögzítés irányába. Szabó Ákos, Gyémánt László, és egyes képein Korga György a naturalizmus és a trompe l’oeil eszközeit alkalmazta. Természetesen ezek többnyire nem tiszta hiperrealista munkák voltak, hanem a pop art, a radikális realizmus és koncept elvei keveredték egy-egy kép megoldásán belül. A 70-es évek közepétől, a szűrnaturalisták kényszerű távoztakor újabb generáció (többek között Fehér László, Nyári István, Bernáth/y Sándor, Barabás Márton) fordult a hiperrealizmus felé. Ez a generáció stilisztikailag tisztán alkalmazta a hiperrealista képrögzítési módot, azonban a tartalmi neutralitást feladva, ők is a korabeli társadalmi valóságban gyökerező kritikai hangú, moralizáló képeket alkottak (Fehér László: Aluljáró, Bernáth/y Sándor: Édes brigád, Nyári István: Paradicsompüré és málnaszörp). A két generáció közötti időben tevékenykedett Kelemen Károly, Birkás Ákos, Kéri Ádám és Kocsis Imre. Kocsis Imre a pop artos és konceptes periódusa közben festett három nagyméretű hiperrealista munkát, Birkás Ákos kifejezetten a fotókoncept festészeti megvalósításával próbálkozott, tehát nem tisztán hiperrealista képeket festett. Kéri Ádám a radikális realizmus sík és tárgy kapcsolatát, továbbá az eredeti és másolat kérdéseit demonstrálta zavarba ejtően élethű tárgyak létrehozásával. Kelemen Károly hiperrealista technikával megoldott radírképein teoretikusan értelmezte, azaz törlési jel alá tette a felhasznált avantgárdtörténeti fotókat. A radírképeken ábrázolt jelenetek egyébként az avantgárddal történt leszámolás művészettörténeti dokumentumai. A 80-as évek végén a Gyulai művésztelep néhány alkotója (Marosvári György, Szakáll Ágnes, Balogh Gyula és Székelyhidi Gyula) programszerűen vállalta fel a vidéki Magyarország életének képi rögzítését. A festészet mellett jelentős a hiperrealista grafika jelenléte is. A 60-as évek végén Major János önironikus rajzaival, valamint Méhes László és Lakner László konceptes munkáival indul a műfaj, majd a 80-as években Kiss Gusztáv, Molnár László József, Filenz István, Filep Sándor és Szilágyi Zoltán készít hiperrealista rajzsorozatokat. John de Andrea, George Segal és Duane Hanson, hiperrealistának nevezett szobrait Udo Kulterrmann terminológiájával radikális realizmusnak szokás nevezni. Ez a törekvés Magyarországon csupán időlegesen jelent meg néhány olyan kiváló szobrász életművében mint Pauer Gyula (Szépségkirálynő), Török Richárd és részben Melocco Miklós egyes munkáiban (Ady-oltár). Hiperrealizmus egy sajátos formája a hipermanierizmus, amelynél a fotóhasználat neutralitása és a manierista illúzionizmus módszere, illetve stílusa jelenti a látványrögzítés alapelvét. A műfaj legjellegzetesebb képviselője König Frigyes, azonban Filep Sándor, Orosz István és Konkoly Gyula is alkotott jellegzetes hipermanierista képeket. Végezetül a 80-as évek közepén indult harmadik generáció néhány olyan tagja, mint Varkoly László (B 52-es akció), Balogh István Vilmos (Jan Palach) és részben Bernáth/y Sándor (Viktor, mit csinálsz….) munkássága jelenti a ~ lezárását, ekkora a technika egyre inkább a performansz és az egzisztenciális tematikák ábrázolására szorítkozik.
A cikk lejjebb folytatódik.