Az ~ a 70-es évek sajátos művészeti tendenciája. Harald Szeemann német művészettörténész olyan szellemi térként határozta meg, amelybe a művész személyes világát jelentő jeleket és szignálokat helyez el. A kifejezés 1972-től használatos, és a kasseli Documenta 5 elnevezésű nemzetközi művészeti seregszemléhez kötődik. Miután kiderült, hogy néhány jelentős művész a meglevő kategóriákból kilógó, szokatlanul személyes hangú művészetet művel, ők Individuális mitológia címmel külön részlegben szerepeltek. Közös volt bennük az alkotó folyamat szubjektív forrásainak hangsúlyozása, a történelem előtti kultúrák személyes értelmezése, valamint a mítosz és a művészet kapcsolatának középpontba állítása. Ebben a művészetben a korábbi racionális, analitikus és nyelvészet központú szemlélettel szemben a személyes motiváció, az emocionális és művelődéstörténeti motívumok egysége ölt testet. A művész által fontosnak érzett tárgyak, dokumentumok és anyagok elképzelt vagy valós mitológiai, esetleg történelmi térbe kerülnek. A művész lényegében poetizált, szubjektivizált etnológiát és archeológiát művel, s ezen keresztül saját személyes létéről, élettörténetéről és világképéről vall. Az amerikai Charles Simonds fiktív törzsek szokásait rekonstruálja és elképzelt, sohasem létezett népek számára épít miniatűr településeket – időnként a saját testére, máskor a forgalmas New York-i utcák omladozó falaira. Vele szemben Anne és Patrick Poirier a régmúltban megtörtént események és már elpusztult épületek rekonstruálásán dolgozik, de a hangsúly náluk sem a feltárás tudományos jellegén, hanem szubjektív és képzeleti voltán van. A francia Christian Boltanski a közelebbi múlt rekonstruálására törekedett, amikor összegyűjtötte saját és mások gyermekkori fényképeit, ám amikor kiderült, hogy ezzel a halál ellen kidolgozott mágikus stratégiákat is érinti, az ő tevékenysége is mitológiai vonatkozású lett. Az ~ előzménye az 50-es és 60-as években mindenekelőtt Joseph Beuys tevékenységében érhető tetten. Akcióinak (akcionizmus) jellegzetes kellékei (zsír, méz, filc, margarin stb.) egzisztenciális metaforák is, amelyek azután átfogó társadalmi koncepció keretében nyernek korszerű vonatkozást. A 70-es évek jelentősebb művészei közül részben vagy teljes egészében az ~ fogalomkörébe tartozik még Paul Thek, Nikolaus Lang, Claudio Costa, Étienne Martin, Michael Buthe és Panamarenko, a magyar alkotók közül pedig mindenekelőtt Gellér B. István Növekvő város című sorozatában érhetők tetten az irányzat bizonyos jellegzetességei. Az ~hoz tartozó művek összefoglalására gyakran használt terminus a Spurensicherung (nyommegerősítés, nyombiztosítás) is. A kifejezés arra utal, hogy a művész rendszerint olyan jeleket, tárgyakat és egyéb dokumentumokat gyűjt össze és állít ki, melyek képzeletbeli vagy valós szituációra utalnak, úgymond annak „nyomait őrzik”. Ugyancsak az ~val rokon, azzal több pontban érintkező jelenségcsoportot foglal össze a story art és a narrative art kifejezés. Mindkettő azokra a művészekre vonatkozik, akik szakítva a 60-as évek analitikus-konceptuális elképzeléseivel (conceptual art, meta art, fundamental painting), fotósorozatok, rajzok, szövegek és tárgyegyüttesek segítségével személyes vonatkozású történeteket demonstrálnak (Boltanski, Le Gac, Bay, Scanga, Wegman stb.).
A cikk lejjebb folytatódik.